Paweł Kuczyński – Flight
Linnea Olsson: Giddy Up!
Összefordították a két tükröt, ne kelljen többé félni, magába szorít. Szorítkozzanak szépen bele egymásba azokkal az üvegesen körkörös tereikkel. És így lehetett megszabadulni a csigalépcsők lábnyomaitól, ennek mindenképp örülni kell.
Telemondhatatlan térengedmények. El kellene férni, de túl sok kell a Mindenből. Azoknak bezzeg, azoknak nem kell hely, egymásra is lehet dobálni őket, igen. Te meg edd csak a köveidet és mondogasd, a kő finom, a kő csodálatos, a kőtől fejlődik az agy, a kőtől lesz erős a csont.
Leszopogatott lelkek, igen. Ellenőrzés, de mi ellen. Futnak a kékek, ebbe még nem szóltál bele, hogy csak a te beszéded fusson az égen is. Még van kékég, mintha. Néha. Aztán persze vannak azok a felhők, amiket már te beszélsz az égre. Nem jó helyen esik az eső, nem.
Valami különös hit, hit a műben, a mű alkotás mindenfeletti hatalmában. Műzöldség és -gyömülcs, a holtak műrózsaszín teste, válogass. A saját kiterített lelked térképére tévedtél rá. A fák meg töredelmesen hajtogatják leveleiket. Kinek.
Az évezredes felejtőkötélke, de azon sem gyalog. Járnak a művek, arra valók, mi meg nem arra. Gurulunk a gyalogúton a konditerembe. Erős vagyok, nézd, erős. Megeszem a köveket mind. Lecsukott tükörkép. Ne félj, még visszapillantanod sem kell. Nincs mire.
Micsoda emelkedett falfogás! Nem jutni tovább az első lábnyomaidnál. Megveszekedetten fuldoklani. Én nem kapok levegőt! Én se. Mindenki magának vesz. S közben lecsukni az erdő leveleit, mintha nem tudnád, micsinál a fa, amikor nem csinálnak belőle bútort vagy könyvet.
Mert irodalmat is csak halálra lehet. Mi az ember természetes állapota? Minden a Napból veszi életét. Jönnek-mennek a jézusbuddhák, szókratészül beszélnek, hiába. Kuss, szaros hajléktalan, őrült, mit pofázol, mi? És akkor menj vissza a hegyre, de hol a hegy.
Hol a hegy. Hol. Futni a zebrán át egyik parttól a másikig. Zebrán taposni, igen, érezni kell, érezni, mint vannak alattunk. Gyomok, ki kell húzni mindent a földből. Szürkeszőnyeg alatt a talaj. Vastagon leborítva, ne tudd, hol hagytad a szemed. Hasznos és haszontalan szívek.
A tokban. Elengedheted a kezét. Nem érez. A kicsi gyerek ott fekszik a kövön. Nem fázik fel, nem. Sírni sem azért sír, mert rossz. Mi emberek vagyunk, emberségesek, tudod. Az állat az állatias. Ebből a kicsi gyerekből pedig leves lesz. Jó ez így. Most már nevethetek.
A látványtól, amit bezársz. Kizársz, magadból ki, én nem tudom, én nem akarom tudni. Nem érdekel a téma. Szeretem a követ és nem érdekel, nem. Az üvegterek meg repednek, belül, de erre sem nyitunk szemet. Mégis hol a tekinteted? Minek a tükre a szemed? Minek képzeled magad.
Nem szabad magára hagyni az ablakokat.
Jól összetört sebek, előbújt belőlem az állat, igen. Jól összevertem. Jólesett. Csak semmi félreérkezés, mindennek megvan a maga rendeltetése. Amit én rendeltem el. Előbújt belőlem az állat, igen. Nem az ember, esetleg?
Esetleg befoghatnád a lelked. Elmeholokauszt, viszik a kicsi gondolatcsecsemőket a szekereken, melyeket nem húz senki semerre. Az a kurva gyerek meg megint odaszart a kőre, üss rá, üsd ki szavát. Feküdni a nyomokban, a vérben. Másokvére, nem baj.
Most már mehetünk. Vadásznak a Napra, mi lesz így. Kicsi tűkkel kicsi üvegszekrénybe, oda. Világítson, csak ne lássák. Nem mindenkinek jár, ahogy élni is csak engedéllyel szabad. Ha a szorosan ketrecezett álmokat nem látod még, ne félj. Mindenkinek meg lesz a maga rendeltetése.
Egyhelyben gondolkozol. Törnek az ágak, mert nem hallod a csontot, esik az eső, mert nem látod, piros. Piros. Megkívántad a galambot? Fuss rá, gyerünk. Nézd meg jól, mit csinálsz, mit csinálnak a tudtoddal. A tudatoddal. Húgyszag szárad csöndeden is.
A kertben meg ott ülnek, oda ültetted őket, igen. Legyen mit kitépni akkor. Van ez a belső térkép, amiről letévedtél, de most már mindegy. Mindenkinek kész az út, törvényileg előírt. Menj csak szépen bele a darálógépbe, s nézd meg jól, amit nem akarsz látni. Még most sem.
Kiszakított szavak, mint a papírhajók, elmerülnek. Nem arra való a víz, a víz szemétdomb. Futnak a szemek, a szagok elé térdelő hazug békéd, hogy igenis enyém, amit elveszek. És akkor már csak egy utolsó levegővétel, mielőtt eladod, végül, köszönjük meg értésüket. Értésüket.
Süket.
—
Valóség
Ewan Dobson: Where Are You (12 String Guitar)
Szerteszét csavarta az áramköröket. Ment és elmarasztalták, ki kellett metszeni a gondolataiból egy napsütötte sávot a megmentett csecsemőknek. Még sírtak, miközben azok gyöngéden holokausztálták a megmentetleneket. A túlélőtemetőkben a lezárt koporsók szöge.
Vigyáz, otthon le ne szögezze a szekrényeket. Nehéz. A holló is énekesmadár. Kisimítja szeméből a mélységet, arccal fölfelé, istenke lássa jól, rendesen fújja az orrát. Az olló meg csak véletlen került a kezébe. Jézus orrába bezzeg ne nézzen bele senki. Kivág egy festményt az ablakon.
Dante poklát szélesvásznú ejtőernyőn. Mindenkiért elszublimál egy-egy mágneses rétet. Fúj az eső, esik a szél, inkommenzurábilis deficiencia. A dolgok végzete. A kézfogás elengedett, meg kell ragasztani újra, így van ez. Hidroszakrális kiavatás. Intrapasszív párbeszédeinkben a szélkakasok.
Az a hülye kötél meg mit ugrál. Kérek húsz év kígyót! Az meg krokodilban szenved, micsináljunk. Gond terheit viselik itt még a fák is, ünnep van. Pár huzamos kapcsolás, értem én, lekapcsolnak, mint egy gyertyát. Apokaliptórium, izzadt borítékkelyhek. A te neved is fekete a listán.
A tányérból visszabámul rád a homárosz. Tökmindegy, mikor minden reggel kivásnak egy-két miriád lelket. Felteszed a villanygoethét, valami csak kisül belőled. Reprocesszált humanitás. Egy luther tej, a törvényileg előírt genny- és vértartalommal, kedvedre. Anyádból. Az anyákért.
Túlszillogizáltad, nem lehet többé hozzáférfi. Valami óriási biccentés elliptál arról a bozontos homlokról. Intraverz. Hajóisten evezget az égen, nézi az autogenezist. Hangyapokalipszis. Elközösítenek téged is végül. Nem használ itt kegyelemzés, emberek, tudod.
Isten átkozza, kedves. A fűben a lepkék örökmécsese. Jóindulattal mázoltad le a képed, miközben eladoptálod a csillagról az egeket. Irreverzibilis mászóka. Lefújt labda. Addig inszcenírozod, kipurgálnak a bőrödből is. Kopnak a koporsók. Kopp. Ne kopogj, hülye. Nem itt élek.
Kigömbölyödik egy csönd a szívéből, tudom, nincs mire számítani, kövezhetem tovább a létráimat. Menesztik, marasztják. Kiizzadni magadból legalább egy poklot, már az is szerencse. Amnesztia helyett eutanázia, hoppá, orvosi műhiba. Halálnak indult, hagyták, hadd menjen.
A kirakatban a szép új igák, lehet választani, kérem. A nyakhám kicsit fullaszt, de a lovak is bírták a megszorításokat. Evolutálni meg nem lehet csak úgy, összevissza. Neolítium. Transzvénásan adagolt ontográfiai alaprajz. A velszi párdok meg valami sajátlagos állattanmese.
Miért fél a farkas a síró nőtől. Blaszfém intravesztia. A gondolatokat meg hiába apportírozod, a szülés mindent abortál. Fekszel valami ágyban, és pszeudoszárnyképeket vetít az elméd. Figyeled, mint hull le mindenről a levél. Súlyos vallhallizmus, ezen már nem segít a hiperiorizáció sem.
Mutogatja magában a madarakat, kicsit félek, mi lesz, ha engem is belátnak végül. Geoidentitás. Antiregresszánst szedek, nem segít. Jobb is így, konfúz diffúzió. Ozmózis, osztrakiszmosz. Nap- és holdszámok. Pislogni fogsz, tudom. A transzgresszánsok használata azonnali halálhoz vezet.
Madárvíz idején. Mondva csinált szavak. Intelligibilis krokodilemma, fáj a szemedből a könny. Felelősségre vonó horog. Aztán menekülsz te is, magadban már nem találsz elég helyet. Körpólyád van, szeretnek még. Földgombóc a torkodban, hogy beszélsz így. A saját fázásodban.
Jégesőkalap. Horgásznak a levegődre, kő vagy víz alatt. Hagyod folyni a vizet. Ismerettenyésztő és -szaporító szakmunkanélküli képzés, mert magától nem terem. Semmi. Állsz középen, de nincs közép, hol állsz. Mire lépsz, ha fűre nem? Leszögezett szekrényeink térkataklizmái.
Be vannak ketrecezve a fák. Így nem tudnak elmenni.
Discussion about this post