Hangfolyam

Lubomyr Melnyk és a Continuous Music

Tokai Tamásnak

Ha a zenei kontextusban is értelmezhető „flow-élményre” gondolunk, valamelyest közelebb juthatunk – fogalmilag legalábbis – ahhoz a kifejezetten kontemplatív, ezzel együtt rendkívül intenzív folyamathoz, amely az ukrán származású Lubomyr Melnyk kompozícióiban is újabb és újabb hullámokat vet. A sajátos ujjmozgással játszott zongoradarabok az ún. Continuous Music szellemében születtek: vagyis megszakítás nélküli, akár másodpercenként húsz leütéses gyorsasággal létrejövő hangfolyamot hoznak létre, ami a szerző szerint csakis maximális koncentrációval, ugyanakkor minimális kontrollal érhető el. Az általa kialakított (és a kung-fu tanulási metódusaihoz hasonlított) technika tehát testi összpontosításra alapszik, de a megemelt lélekjelenlétet sem nélkülözheti.

A zeneszerzés spirituális hátteréről sok mindent megtudhatunk például a klasszikus művek alkotási körülményeit vizsgálva vagy hangokon túli szféráit kutatva, mégis merőben más mondjuk egy Melnyk-féle, elsősorban nem nyugati muzikalitás, amely nem az individuum gondolatiságát és érzelemvilágát, hanem – Balassa Péter szavaival élve – az individuum kimondhatatlanságát szervezi a zenei időbe. Méghozzá oly módon, hogy közben hírt ad egy láthatatlan és felfoghatatlan, viszont érzékileg nagyon is megragadható metafizikai dimenzióról, melynek áramló természete és jelenségvilága a zene alapszerkezetét is áthatja.

Ez a tiszta energia lesz a formai szempontból elsőre talán egysíkúnak tűnő, végtelenített futamok forrása, ami nem pusztán „mozdulatlan mozgatóként” működik; mintha maga is együtt lüktetne az általa mozgásba hozott, vele lélegző és benne elvegyülő emberi szervezettel. A Continuous Music organikus hangzása is ebben az állandó burjánzásban lévő, életadó erőben gyökerezik (ld. a Voice of Trees-ciklust), ezért mindenekelőtt nem az európai zenei hagyományból eredeztethető. Pontosabban nem vezethető le a felépítése egy korszak/irányzat vagy iskola eszköztárának és stíluselemeinek használatmódjából sem. Hiszen jelen esetben a zongora alapvetően nem kottázható formulákat szólaltat meg: nincs nyoma a tételekre osztott struktúrának, a kíséretre és szólóra szétválasztott szólamvezetésnek, nincs különösebben kötött ritmusképlet, nincsenek követendő tempóbeli, előadási utasítások – és ami döntő különbség a zenetörténet legtöbb darabjához képest: nincs felvezetés, tetőpont, zárlat és egyéb dramatizált vagy kimódolt szekvencia. Csak a hangzó folyammal való öntudatlan sodródás, az időben való feloldódás a lényeges.

Hogy milyen nyelvileg megragadható konnotációi, fogalmi felhangjai lehetnek egy anyagában ennyire megfoghatatlan jelenségnek, kérdéses marad; azzal együtt, hogy a Lubomyr Melnyk-lemezek megidéznek számos olyan kulturális képződményt vagy metafizikai tradíciót, amelyek értelmezői hátteret adhatnak a zenéjének. A Tolkien-féle legendás regényvilágra utaló Song of Galadriel vagy a keresztény tematikájú The Seven Last Words of Christ albumok esetleg kirajzolhatnak egy olyan metaforikus mintázatot, melynek segítségével legalább szimbolikus szinten le tudjuk képezni a kompozíciókat, anélkül természetesen, hogy kisajátítanánk az adott hangokat, és alárendelnénk őket egy képzeletbeli vagy egy mindenkorinak hitt metatörténetnek. Jól illusztrálja ezt a szerző képzőművészeti vonzódása, ami éppen a verbalizálhatatlan és ideológiamentes megközelítésmódról tanúskodik. A Corollaries-ciklus kifejezetten erről a vizualitáshoz sokkal jobban kötődő világérzékelésről szól, melynek egyik vetülete a kapcsolódó turné során egy Gregory Euclide nevű festő segítségével vált láthatóvá.

Ez a keleti tusművészet alkotásaihoz hasonlítható „föléfestés” hűen reprezentálja Lubomyr Melnyk zongorajátékának mibenlétét és azt a befogadói állapotot, melyben a hallgató képes lehet a teljes átlényegülésre. „Egy régi történet szerint Vu Tao-ce a híres festő, nem halt meg. Egyszer egy olyan csodálatos tájképet festett, hogy maga a császár is elámulva szemlélte a valósággal életre kelt vidéket. Vao Tao-ce pedig öregkorában fogta magát és belépett a képbe, elindult a hegyi ösvényen, majd nyoma veszett a távolban. Többé senki sem látta.”

 Papp Máté

Felhasznált irodalom:
Balassa Péterrel Orsós Jakab beszélgetett, http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/balassa.html
Kenéz László: Eltűnt mesterek, http://www.kulturpart.hu/zene/9008/eltunt_mesterek