Hegyi Botos Attila: Háromidő (Kronosz-koszorú)

Lüdiához
Égfolyó Éneke

Aranyom, elragadlak:
kimoslak hegyek
gyökeréből.
Ércek teraszán,
pisztrángok zúgóin
rúgtatok veled.
S túl sirálykoszorúk
homokpad-fokán,
csillámló áteresz
csurgójánál,
hol lüd vadolaj
kék falombja zöldell:
csöndesült öblöm
kavicsára szórlak.
Ahány dalommal,
magában csobogó
naiáddal örökbe
feledlek. Ott, azokon

a partokon – szívem.

Kalüpszó

Merre lett tenger
szerelmünk?
Új hegyeket bont
rózsaujjú csillagunk,
kristályló sivatag,
amerre lát.
Csak csepp tavunk
kékell szikrázó
sófehérben.
Ring test líráján,
víz vemhes csikóján
ikrák függönyével.
A te lebegő füveid,
villanó homlokod
csigafürtjei. Mint rád
kulcsolok csalános
szivárvány-szemekkel:
szíved szívemnek verése,
idő és tenger, Poszidóniám.

Kronosz sarlója
Δρέπανον

– Angyalom, emelkedj –
szakadj fel hegyekkel,
a fákkal! Ujjongjon dalod!
Arató, érett már a nyár –
s oly szikrázó idefenn
kékarany időnk!
– Majd csak, hol ciprustű
csepp hantra árnyat vet,
fordulok légezüst
sarlómnak ívével.
Hűs álom árama,
ereszkedek vízre ott,
hol foszlik fátylából
fényben fürdő szigetünk.