„Helyettük imádni mindent, ami végtelen”

Ughy Szabina Séták peremvidéken című kötetéről

Ughy Szabina második verseskötete lassan érlelt, gondosan átszűrt anyag. A Séták peremvidéken sokban hasonlít a költőnő első kötetéhez, a Külső protézishez. A személyes élményanyag bevallottan ott munkál a második könyv mögött is, hiszen a szerző egy évig ösztöndíjas volt Szicíliában. Azonban a Külső protézisben felvillantott idegenség, a tér belakásának részben igénye, részben kényszere a Séták peremvidékenben tovább fokozódik.
A kötet címadása is ezt vetíti előre: a peremlét és a szemlélődés egyszerre van jelen benne. A Séták peremvidéken lírai énje ugyanis szemlél, és eközben a szó szoros értelmében teret hódít. Egyrészt befogja a horizontot: ebben az esetben a látás, a szem dominál. Másrészt bejárja a tájat: itt a tapintás az érzékelés útja. A két tevékenység legtermékenyebb formája a séta: lépésekkel jelölni ki a saját határokat. Egyre nagyobb köröket tenni, egyre többet kérni a végtelenből. Kérni, és nem elvenni – a viszony ugyanis alázatos. A tenger pedig ad: elmossa a homokba mélyedt lábak nyomát, az egyén eltűnik, határtalan lesz: „Leírni, rögzíteni próbáltam a látványt, / vonzása nem csökkent, / a végtelenségig hagyta kérdezni magát.” Ez a fajta attitűd a kötet három ciklusa közül leginkább az elsőre, a Határsértőkre jellemző. Talán kicsit szokatlannak tűnhet kiemelni a címadást, azonban Ughy esetében ez az egyik példája annak, hogy mennyire átgondolt és jól szerkesztett kötetről van szó. Minden tekintetben intelligens költészettel van dolgunk, amely részben az objektív líra távolságtartását viszi tovább, annak ellenére, hogy önéletrajzi jellegű. Az egyén határmentesítése egybemosódik a másik megismerhetővé tételével, „belakásával”, a Határsértők ciklus ugyanis főként szerelmi tematikájú versekkel dolgozik.
Passzív attitűd jellemzi tehát a lírai ént, melynek a tétje nem a befogadás, hanem maga a feloldódás. Elsősorban a tájban, a tengerben, a másikban, tágabb értelemben pedig a végtelenben. A tenger mint toposz mintha egyszerre lenne a vágyakozás tárgya, de a világértés metaforája is, minden szinten. A lírai én – aki egyébként meglepően egységes alakként rajzolódik ki az alkotások mögött, részben valószínűleg a referenciális olvasat miatt – likvid. Ő maga is mintha tenger lenne: „[e]gyikük bőre tenger tükre legyen, / s a másiké kisimult szél parttalan szövete”, de vele együtt a másik is: „[k]ezedben zavaros víz az arca, / zúg a fülben az alámerülés izgalma”, csakúgy, mint a közös életük: „[l]assan megszokjuk a hullámzás fehérzaját”.
A második ciklusnak, az Új hazáknak ezzel szemben az egyik fő mozgatórugója a megtalált hely toposza, egy kvázi-Eldorádó: „A helyiek nyelvében nincs jelen, / jövő, se múlt idő, csak a régmúlt.” A helykeresés itt nem a másikkal kapcsolódik össze, hanem a tényleges tájjal. A lírai én tanulja a távolságot. Ebben a részben olvashatók a kötet talán legerősebb sorai: „Végül feladom, a látás megfeszülése fáj, / csak emlékként érthetem majd meg, / mit jelent egy tengertelen ország szülöttének / a végtelen.” A ciklus mintha azt sugallná, hogy a távolság megképzése nem csak térbeli, hanem szükségszerűen időbeli is. Ez a fajta idegenné tétel az Új hazák tétje: egy olyan pozíció megtalálása, ahonnan minden látszik, de ezzel együtt tudatában vagyunk, hogy a minden végtelen – mintha Borges Az Alef című elbeszélésének a téziseként köszönne vissza. A metafora egyszerre hordoz magában egy istenfélő és egy isteni pozíciót: „Látni a nem látásban, / hallani a nem hallásban, / Tudni a nem tudásban. / Követni útján a folyót.” Persze, a tenger toposzának ezen konnotációját ismerjük.
Lengyel Imre Zsolt a Külső protézisről szóló kritikájában úgy vélekedett, a kötet „elveheti azok kedvét, akik az irodalomtól inkább az ismeretlen felfedezését várnák, mint a már alaposan belakott területen végzett sétákat”.[1] Az olvasó fejében megfordulhatnak hasonló gondolatok a Séták peremvidékennel kapcsolatban is, azonban a harmadik ciklus meglepetéseket tartogat, ebből a szempontból is. Az utolsó, Háló című egység ugyanis mintha az előző kettő tagadása lenne. Tagadása a távolságnak, a „túlnak”, a feloldódás látszólagos otthonosságának. Ez a ciklus termékenyen jeleníti meg a feszültséget, amelyet a határ – elsősorban egy beteg test határának – érzete jelent. Itt ismét előkerül a költő első kötetében tematizált betegség: a sugárkezelések, a járásképtelenség. Megszűnik a mozgás, a séta, ami az erőt adja a lírai énnek, az érzést, hogy el lehet veszteni a határokat, vagy legalábbis, a végsőkig ki lehet tágítani azokat. Megjelenik a biztonság, a maradandóság igénye: „mindenkinek kell, / legyen egy szobra […] mindenkinek kell, / hogy legyen még / legalább egy / kikezdhetetlen élete / másvalahol, / amely a teljességhez áll modellt / az idők kezdete óta.” A háló egyszerre idézi fel intertextusként Pilinszky János Halak a hálóban című versét, és ezzel (is) összefüggésben a bibliai hal- és hálómetaforát. Ugyancsak sokat citált metafora ez, mondhatnánk, hasonlóan a tengerhez. De sokféle kontextusa – Jézus jelképe a hal; de a cethal gyomrára is gondolhatunk, amely egyszerre börtön, körülhatároltság, bezártság, de bizonyos szempontból menekülés is a halál elől – jótékony feszültséget teremt a kötet korábbi, állóvíz-szerű ciklusaihoz képest. A metafora a bibliai narratívától eltávolodva is tud új síkokat adni a szövegeknek: a háló megtartja a légtornászt, aki leesik: „hallgatásod megtart: zuhanó artistát a háló.” Viszont a határtalanság érzését felülírja a tudat, hogy mindig lesz egy megtartó erő, így a teljes feloldódás szükségszerűen lehetetlen. Az eddig alázatosnak tűnő én mintha hirtelen a víz jelképétől eljutna a tűzig, a mozgástól a mozdulatlanságig: „Talán mozdulnunk sem kéne. / Csak egy helyben ülve, / égő jelenlétként / felszállni az égig.”
Egy másik visszatérő motívum is megjelenik azonban: a galamb motívuma. A tengeren hánykolódó Noénak a galamb viszi el az új világ ígéretét. A Séták peremvidéken Háló ciklusának galambja leszáll inni a sínek közé, majd megdermed, mikor jön a szerelvény. Bekerül egy mesterséges térbe, a föld alá, minden bezártság legzártabbikába. Szép és sokrétű metafora, amely gyönyörűen szemlélteti a visszazökkenést a tenger nélküli országba, ahol a végtelen nem a víz kékjét jelenti, hanem a metróalagút feketéjét.
Ughy Szabina kötetének fontos pontja ez a ciklus. Ellenpontozza azt a derűs, magabiztosnak tűnő nyugalmat, amely az első két ciklus sajátja. A Séták peremvidéken egyszerre mutatja meg az istenkeresés alázatát és dühét, a határtalanság szabadságát és kényszerességét. A kötetet Szabó Zsófi illusztrálta, akivel a szerző a Kis Hungarikumhatározókon is együtt dolgozik. Az illusztrátor mintha egy séta nyomának vonalait húzta volna meg, amelyek egyszerre idézik a tenger mozgását, a homokból épített, majd elmosott szirteket. A sétákat a peremvidéken. (Orpheusz Kiadó, Bp. 2015.)