pUff! VakEgér beszél,
VE, aki nem született indiánnak. De még csak nem is vált azzá, maradt az a sápadtarcú, vérszegény kisgyermek, aki volt régen abban az észak-alföldi faluban. Ezt nem panaszkodásképpen mondja, hiszen ki tudna találni indiántörténeteket a gyerekkorából, ahol amúgy minden adva volt ott az indiánsághoz: a (majdnem) nagy folyó, mező és erdők, halak, vadak s vályogfalak. VE azonban tényleg nem indiánnak született, s ez ellen a makacs tény ellen már gyermekként sem lázadt. Elfogadta. Persze mondhatnánk azt is: nem tudta, miért, mi ellen is kellene lázadnia. Később lázadt, de nem ezért vagy ez ellen. Csak úgy. Ma leginkább azt gondolja: életkori sajátosságból. A jelmezbálban kovbojnak öltözött, mint ahogy ez (a valamifajta nyugtalanító egyetemességet[1] sugárzó) kép is bizonyítja, s még a Nagy Indián Könyvet sem olvasta, de erről írt már (itt), s nem szeretné önmagát ismételni. Arra ott lesz majd az öregkor.
Persze az Örök Vadászmezők felé félúton el kell ismernie: a rezervátumban-lét mint a jelenvalólét egy sajátos modalitása ‒ melynek kulcsszavai: periféria, egyfajta kisebbségi lét, állandó nyugtalanság, folyamatos nyomás gyomortájon (néha az éhségtől, néha az idegtől), élhetetlenség és sorolhatná még ‒ nagyon is jól leírja mindazt, amit mostanság érez magában, s időnként magán kívül. De erről is beszélt már VE. Erről itt esett szó. De talán nem sok túlzás lenne abban sem, ha azt állítaná: a Rezervátum ez a körülhatárolt, bizonytalan formájú terület.
Most azonban VE inkább vallomást tesz: arról, hogy mégis szeretne indián lenni – a szónak abban az értelmében, hogy indián annyit tesz, mint Uff. Sokat gondol NagySzellemre, bár mint minden igaz indián, eretnek is. Mert aki nem hisz, csak az nem eretnek. Úgy van VE NagySzellemmel, hogy öt-hat tanába belekapaszkodik. A többivel kapcsolatban homály marad.
pUff! Vakegér beszélt.
*
De félre a tréfát! Végül is komoly dolog ez, bár nem tudom, rajtunk kívül mások értik-e miről is van szó? Mi is ez az indiánosdi? Örök anakronizmus? Az is. Idő- és korszerűtlenség. Azaz annak a tudata. Hogy legalább tudjuk, hogy ez van. Ezek vagyunk.
Néhány hete kaptam egy küldeményt egy nagyobb borítékban, amire nem számítottam. Pécs mellől érkezett, Halmai Tamás küldte, benne egy könyv, a címe Rezervátum. Nyilvánvalóan nekünk címezte, ehhez nem is férhet kétség. Mármint a kötetet.
Nem sokkal korábban testületileg kaptunk tőle egy emailt, az aktuális korrektúrához fűzte ezt a megjegyzését, talán nem haragszik meg, ha idemásolom: „Végül a levonattól függetlenül muszáj szóvá tennem: lenyűgöző, amit csináltok. Az Új Forrás éteri szellemisége, missziós ambíciója. S hogy milyen gyönyörűen illeszkedik egymáshoz-egymásba az indián ethosz (Attila), a keleti spiritualitás (Roland) és a katolikus misztika iránti érzékenység (Zoli); ami az egyes lapszámok szerkezetén, az összeállítások minőségén is minduntalan átsüt.‒ Az irodalomban mindig az a legszebb, amikor több lesz irodalomnál.” Nem a dicséret a fontos ebben (amúgy persze dehogynem). A pontosság a lényeg, ami akkor is kell, ha éppen bírálatot kapunk (dehogy kell).
A Rezervátum verseinek derűre és szeretetre hangolt mesés, misztikus világa, a mesteri verselés és versnyelv egészen lenyűgözött. Egyedülálló teljesítménynek gondolom a mai magyar lírában. A kötet címadó versének mottója Vasadi Pétertől vett idézet, ami ugyan az egyik Alföldben megjelent versből származik, de nemrég itt is közöltünk egy indián(os) verset VPtől.
Csak annyit akarok mondani végül: így zárul be, de talán még inkább ‒ némi képzavarral élve ‒ nyílik ki a kör, vagy pontosabban ez a körülhatárolt, bizonytalan formájú terület.
Szénási Zoltán
[1] VE ezen a képen vidám és (mai magát tekintve meglepően) helyes kisfiúnak látszik, míg húga morcos vagy talán csak megszeppent minimenyecskének. De az is lehet, VE volt a családban a derűs kozmopolita, míg húga a szigorú népi vonalat vitte. Ki emlékszik már erre?
Discussion about this post