Legszebb a szombatvárók városa, ahol az idegenség véget ér.
(Uri Asaf: A béke sátra)
Néhány éve egy kritika elé írtam az alábbi személyes bevezetést. Akkor a szerkesztő ‒ be kell látnom, teljes joggal ‒ kihúzatta ezt a részt. Pusztán szövegszerkezeti okokból, s mondta: ezt inkább külön írjam meg. Nemrég egy társadalmi asszimilációról szóló tanulmány vitája kapcsán jutott újra eszembe ez a történet.
*
Nem. Mégsem tudom másként kezdeni ezt az írást ‒ így kezdődött volna a kritika ‒, minthogy először is az idegenségről beszéljek. Egyáltalán nem könnyű mindezt egy olyan országnak a nyelvén megtenni, ahol az utóbbi években mérhetően növekedett a lakosság pirézekkel szembeni ellenszenve (mondom: két éve írtam ezt), s a nyílt utcán, de hovatovább már az Ország Házában is nyíltan folyik a zsidózás. Mert akárhogy is, a zsidóság idegenségéről szeretnék beszélni.
*
Elmondok egy családi történetet, hogy megvilágítsam mit is jelent számomra a zsidóság. Anyai ágon dédanyámék szülei, akik szegényparasztok voltak az Észak-Alföld egyik falujában, a saját gyerekeik mellett több magára hagyott vagy árva gyereket is felneveltek. Az egyik közülük a helybeli zsidó kereskedő törvénytelen gyereke volt, egy bizonyos Molnár Irén, akit ükanyámék saját gyermekükként neveltek, erről egy belügyminisztériumi oklevél is tanúskodik 1941-ből, mely ‑ mint családi ereklye a nem létező kutyabőr helyett ‑ most itt van nálam.
Dédanyám és Irén mama, ahogy a családon belül neveztük, édestestvérekként szerették egymást, amíg éltek. Jóval nyolcvan fölött temettük mindkettőt.
Abban az időben még a család több generációja szorosan összetartott, ugyanabban a faluban laktunk, ráadásul a falunak ugyanabban a folyón túl eső részén. Mondom, szeretetben éltünk egymással, mégis kisgyerekként is tudtam, hogy Irén mama „zsidó”, bár fogalmam sem volt róla, ez pontosan és valójában mit is jelent. Dédanyám egész életében egyszerű parasztasszony maradt, Irén mama viszont kocsmát vitt, csakúgy, mint később a fia. Nagy háza az utca sarkán állt, az akkor már üzemen kívül helyezett söntés gyerekkorom egyik legtitokzatosabb helye volt. A beszédét furcsa, idegen és ezért számunkra érthetetlen szavak színezték: „Kampanulla!” ‒ mondta például, ha valamire rácsodálkozott. A plébánostól tudtam meg, hogy a ’campanula’ magyarul harangvirágot jelent.
Úgy alakult, hogy Irén mama második férje az én apai nagyapám testvére volt, unokatestvéreim, ugyanazzal a családnévvel, mint az enyém, az ő unokái voltak.
*
„Hát zsidó vagyok én?” – tört ki Pilátusból a húsvét előtti pénteken, s talán ő volt az utolsó, aki ezt joggal kérdezhette. Azóta viszont minden antiszemitizmus mélyén félelmetes és feloldhatatlan ellentmondás rejlik. Mert hisz végül is azóta ‒ tetszik vagy sem ‒ mindannyian zsidók vagyunk, még akkor is, ha az, amit zsidónak nevezünk (ezt akarná példázni a fentebbi rövid családtörténet), már nem a velünk, hanem a bennünk élő idegent jelenti. Valamit, ami sohasem tud egészen a sajáttá válni, de ami nélkül mi magunk sem tudunk önmagunk maradni. Amiről ha bármit is mondunk, legmélyebben rejlő önmagunkról mondunk valamit.
Szénási Zoltán
Discussion about this post