Helyi Érdekű Vélekedés – a tudományos kutatás szépségeiről

Ha bemutatkozom egy idegennek, s kiderül, hogy irodalomtörténész vagyok, akkor legtöbbször olyan értetlenül néznek rám, mintha azt mondtam volna: vérmókus-szelídítő a foglalkozásom. Pedig egyáltalán nem olyan egzotikus, s igen kevéssé izgalmas ez a munka. Nem tudom, ki hogy van vele, nyilván témaválasztás kérdése is, de a kutatás során nekem ritkán adatik meg a találás igazi élménye. Nemrég azonban kivételes szerencsében volt részem, köszönhetően Szirbik Antal A legmodernebb aestethika: A régi és az újmódi költészet: Rákosi Jenő, Ady Endre és társaik a fiziológia szögéből (1916) c. feledhetetlen füzetének. A könyvecske rövid, talán egy ív sincs, közhelyes, áltudományos, kritikatörténeti relevanciája ‒ ami miatt végül is kikértem az OSzK-ban s a gyönyörtől fel-felsikkantva végig is olvastam ‒ minimális.

Nagy tanulság aligha szűrhető le belőle, a szorgalmas butaság hagyománytörténetének egy gyöngyszeme. Az írás apropója egy „úgynevezett irodalmi vita”, melyet Rákosi Jenő a Budapesti Hírlap főszerkesztője indított Gyóni Géza verseskötete kapcsán Ady és Babits ellen. Szirbik a vitához nem szól hozzá, de a korabeli kulturális élet két ikonikus alakját, Adyt és Rákosit állítja egymás mellé, s veti össze a „fiziológia” nézőpontjából. „Elfogulatlan” értékelését ezzel a felkiáltással kezdi: „Én pedig így szólok Rákosi Jenőhöz: volt lelked a többiek közül kiemelkedni, általuk magadat bámultatni: nesze neked egy kis »megfiziologizálás«! Ugyanez a szavam Ady Endréhez is.” Hogy mi Szirbik összehasonlításában a fiziológia, azaz az élettani alapozás, nem igazán világos számomra. Egyik alaptétele a korszak egyik népszerű tudományos tétele, a differenciálódás, a fejlődésnek az a gondolata, mely szerint minden az egyszerűtől a bonyolult felé halad. Felállít bizonyos „szent háromságot” (anyag, erő és alak), melyek közül esztétikai szempontból lényegesnek az erőt (energia) és az alakot (forma) állítja. Az emberi nagyság fokmérőjét ebben az „agy-táblázatban” szemlélteti:

A táblázat üresen maradt helyeire ki-ki beírhatja saját magát, rokonait, barátait és üzletfeleit, esetleg haragosait. Látható, hogy Szirbik, aki egyébként Rákosi felfedezettje volt, olyannyira elfogulatlan mesterével, hogy nemcsak az abszolút zseni helyére nem teszi be, de Rákosi eszerint idős kora miatt még Adyval szemben is alulmarad.

Szirbik természetesen tudja a választ arra, hogy hogyan válhat valaki nagy költővé? „Először ‒ írja ‒ ha az agyának magasfoku kvalitása van, másodszor, ha agyának és az egész »én«-jének nagy életereje van.” De akkor sem kell elkeseredni, ha valaki úgy érzi, ezeken a területeken adódik némi deficitje, Szirbik szerint ugyanis önfejlesztéssel a helyzet javítható, s ha valaki utódaiban szeretne kiteljesedni, kellő lemondással ezt is biztosítani tudja. S itt érkeztünk egyik kedvenc részemhez a korabeli dekadencia kritikájához. Ez annyira szép, hogy kénytelen vagyok hosszabban idézni, a szöveg magért beszél: „A mai művészek, írók nagyrészben azt se tudják, miből is vannak (hogy vízből, földből, levegőből stb.), teljesen megfeledkeznek a természetről. Sok közülük alig látott még kertet, virágokat és tavaszi reggeleket, nyári hajnalokat, délibábot, aranyosan ringó búzatáblát, nemhogy rendszeresen látogatná az erdőt, mezőt és (ha csak néha napján is) »érintkezésbe lépne« az anyafölddel. [Közbevetőlegesen jegyzem csak meg: láttam én már olyan mai dekadenst, aki igen közeli érintkezésbe lépett az anyafölddel, de ez most mindegy ‒ Sz. Z.]

Ám beülnek a füstös, sötét vagy mesterségesen világított kávéházba, szürcsölik ott azt a különféle, forró kotyvalékot, mit »kávé habbal«-nak meg kapucinernek hivnak, és hasonlókat s isszák rá a jéghideg vizet és terpeszkednek, borzonkodnak, mint a pulykakakas, rugdalóznak, vagdalkoznak, zugnak, üvöltenek: ám alapjában véve semmit el nem érnek, mert erejük nincs, mert megfeledkeznek édesanyjukról, gondviselő szüleikről: a nagytermészetről.” Tejósten, micsoda kávékat főzhettek akkoriban!

A másik kedvencem, amikor Szirbik azt latolgatja, hogy vajon milyen származású lehet Ady. Azt mindjárt kizárja, hogy nemes lenne, mivel Ad nevű községet Magyarországon nem ismer (pedig volt). Végül ugyan arra jut, hogy Ady felmenői csakis jómunkásemberek lehettek (csakúgy egyébként, mint Rákosié), mivel tőlük örökölte az életenergiát és az agybeli munkaképességet. Persze jótudósember létére minden lehetőséget körüljár, s így merül fel az, hogy Ady netalán zsidó lenne, mivel egy szanatóriumi masszőrtől Szirbik ezt hallotta. Vajon mit láthatott ez a masszőr?!

1916-ot írunk, amikor már harmadik éve folyik a háború, s Rákosi támadásának egyik következményeként betegsége ellenére Adyt is besorozzák. Szirbik feledhetetlen írása ezzel az optimista végszóval zárul: „Azt hallottam, hogy Ady Endre katona lett. Ha rendes életet folytat ott [hol is? ‒ Sz. Z.]: erősen hiszem, hogy rendbe jön valamennyire. A katona-élet jót tesz majd neki.”

Ady persze végül nem lett katona, mi viszont Szirbiket olvasva megnyugodhatunk: az élet mégsem olyan bonyolult, van még hová bonyolítani.

Szénási Zoltán