Alinna a Krisztina tér felé szaladt. Ügyetlenül, kicsit lassítva elővette a telefonját, majd kapkodva visszarakta a zsebébe. Újra elővette, mert az előbb nem jegyezte meg az időt. Átnézett a repedezett kijelző számlapjain. A francba már, na. Gondolta. Harmadjára is elővette a telefont. Mély levegő.
Picsába. Nulla hétkor indul a busz. Futás. Kapkodó levegő. Görcsök a has és a mellkas közötti területen. Fájó vádli- és combizületek. Izzadságtól göndörödő, töredezett barna haj. Arcba csap. Levendula illat. És savanyúság. Pánik. Egyre növekvő, erőszakos pánik. Bamba emberek. Pánik és idegesség. Főleg a bamba emberek bambasága miatt. Mert sosem értik, mi fontos és mi nem. Nem, nem fontos. Ő nem fontos nekik. Ők pedig nem fontosak neki. Hiszen ki ő nekik? Egy elsuhanó kockás szövetkabát. Egy neveletlen fiatalság, amit elirigyelnek keserűségükben. Mint a barmok, mintha nem láttak volna még életükben futni senkit. Láttak pedig. Elfutott előttük a lehetőség, hogy nevetve félreálljanak előle. Ehelyett felháborodnak. Háborodj fel máson. Ali azon háborodik fel, hogy megint elkésik. Mindig elkésett. Kurva óra. Emlékszik apja neurózisos kapkodására. A pontosság a királyok udvariassága. Mondta. Sose késs. Mondta. És jött a nevetséges lázadás. Dehogynem. Késni fogok. Miért ne? Ki hal bele? Nem? Iskola, ünnepek, színház, családi ebéd, anyámtyúkja, mindegy volt, csak késni lehessen. Valahogy lázadni kellett. Ostobaság volt, de azóta sem állt le vele, rutinos mozdulat lett a folyamatos, csökönyös késés. Az idő kipergett a kezei közül, bármit is csinált.
Persze főleg nem csinált semmit. Persze – főleg – ez így nem igaz, csak anyja kénes mondatai tapadnak tulajdonságokként feje oldalára. Csinált valamit. Valamit. A szó fizikai értelmében létezett, a jogi egyetemen tanult, és próbált jó jegyeket szerezni. Volna. Létezett volna, tanult volna, jó jegyeket szerzett volna, ha nem lett volna egyfolytában szomorú és magányos. Depressziós volt. Ugyan kevés megbízhatóbb dolog van, mint egy öndiagnosztizált depresszió, Ali mégis menekült ebbe a kifejezésbe, ami végre adott valami valódi alakot identitásának. Ő volt a depressziós lány. Várjunk. Depressziós Lány. Máris drámaibb, és Ali, bárhogy is undorodott magától ilyenkor, mindig drámai próbált lenni, teátrális gesztusokkal, eltúlzott történetekkel, kapkodó fájdalommal. Már csak a Xanax hiányzott a repertoárból. Vagyis Ali egy budapesti klisé csaj volt. Nem. Így biztos nem. Ez így nem egészen így van. De nem is ez a fontos. Ő a fontos. Hogy fut. Igen. Futott. Arcok. Bambán. Emberek. De el fogja késni, tudta ezt.
Százszázalék.
Kopott zebra.
Üres park.
Hajléktalan a padon.
Üres pad.
Buszmegálló.
A kék busz még eltűnt a sarkon.
Lekéste, megint, pontosan tizenhetedjére. Még öt alkalom van hátra, összesen huszonkettő, és a következő ötre pontosan kell érkeznie. Ott kell lennie minden kezelésen időben. Vagy teljesen más az egész. Szar lesz az egész. Gondolta. Mintha mindenki őt nézné. De mit? Rossz a haja? Az biztos rossz. Kócos, meg barna, unalmas szín, a pornósoknak meg a tanárnőknek van csak barna haja. Gondolta. De a haja mindig rossz, és csak ritkán érzi, hogy nézik. Lehet megint csak paranoia. Xanax, fű vagy spuri? Gondolta. Reflexszerűen. Aztán megrémült a gondolattól, mert már három éve semmit se tolt. Cigaretta és sör, csak semmi unortodox. Persze drogozni is mekkora klisé volt. Ali utálta a kliséket. Ali nem tudott menekülni a gondolat elől, hogy ő csak egy klisé. Hogy bármikor kitalálhatnák. Még gondolkodni sem kell hozzá, hogy kész legyen. Lány, vagy nő, ahogy tetszik, meg akinek tetszik. Ex-drogos. Ex-ex. Kemény apa. Szuburbánhiszti anya. Depresszió. Egyetem. És a többi, az elsőkerületi lakással, az utált szülőkkel, az elkényeztetett kislány sanyarú sorsával. Klisé az egész szar. Bármerre néz, egyre csak megírt karaktereket lát. Volt már. Minden volt már. Kavargó gondolatok.
Picsába már.
Pánik.
Megint.
Valahol ki kéne kötni.
Valamire gondolni kellene.
De túl gyorsan ment a busz, és túl gyorsan történik meg az élet. Eluralkodik a pánik. Ilyenkor régi emlékek törnek elő. Óvoda, két fiú lehúzza a bugyiját és kinevetik. Elmondja az óvónőnek. Nevet. Csacsiság. Később fogdossák is. Nem akarja. Minek. De úgyis játék, nem akarnak rosszat. Hadd fogdossák. Ő is fogdossa őket. Nevetnek. A falhoz nyomják, és belényúlnak, ami nehezen megy, és fáj is. Nem érti. Bárcsak már iskolás lenne. Aztán mégse, nem tetszett neki. Csúnya nyolcadikos. Kövér. Kicsi és kövér. És olyan kicsi még mindig. A többi lány már sokkal magasabb. Szép, hosszú lábak. Szép, fejlődő mellek. Ő meg egy krumpli. Át kell öltözni tesi előtt. Kínos az egész. A fal felé fordul, közben látja, hogy Ági csipkés melltartót hord. Tetszik neki Ági melltartója. Elegáns. Az anyja jut róla eszébe. Az apja levette róla. Az anyjáról. Ali hétévesen látta, ahogy leveszi. Az anyja hatalmas, kövér mellei kihullanak a melltartó szorításából. Fog valamit. Ali beszalad és sírva fakad. De csúnya anya! Ne fogd meg anya! Apja kiállt valamit, és a falhoz fordul. Anyja nevet, mosolyog. Ali csak sír, nem akarja, hogy olyan dolgok létezzenek. Idegen. Idegen dolog. Az anyja visszaviszi aludni. Nagy nehezen sikerül. Az egyetemi gólyatáborban felébred, a lába között ragacsos ondó, amit egy HÖK-ös hagyott ott.
Kurva HÖK.
Undorodik magától, undorodik a férfiaktól. Kimegy a koli erkélyére cigizni, egy részeg kolitársa elmegy mögötte, közben rácsap a fenekére. Ali hátranéz. Gyűlöli őt. Gyűlöli magát is. A fiút kézen fogva visszamegy a szobába, bugyi nincs rajta, szoknyáját felhajtva négykézláb görnyed. Csináld. Mondja. A fiú kapkodva, de készségesen eleget tesz a kérésnek. Csinálja Alit, aki a párnába harap. Ezt meg miért mondta. Gondolja. Mi a faszt csinálok én itt. Mi vagyok én. Amit az anyád gondol. Az. Utálja az anyját. Utálja ezt a fiút, aki mindent beleadva bizonyítja be, hogy a vibrátorokra való növekvő kereslet nem csak divat, hanem igény is. Utálja magát. Pedig gyönyörű volt.
Legalábbis ezt mondta Balázs. Balázs mindig mondott neki valamit, amitől otthon érezte magát, valahol, ahol elbújhat. Mini manó. Gyönyörű vagy. Vigyázz magadra. Szeretlek. Imádlak. Okos is vagy, ne félj. Meglesz. Szeretlek. Ne félj. Semmi komoly. Valami ciszta, vagy mi. Nem komoly. Ne aggódj. Meg lehet gyógyítani. Ne félj. Erős vagy. Nélkülem is az leszel. Nem is számít semmi valójában. Szeretlek. Egyedül is menni fog. Az arcodra. Mi? Kérdezte. Az arcodra akarom. Ja, hogy te meg itt végzel közben. Nem, nem akarok újra sminkelni. Belemegy a szemembe. Akkor nesze. Mondja. Mint a többi. Ragacsos comb. Nincs kedve fürdeni. Reggelre oda fog száradni, édeskés doh szaga lesz. Majd kaparhatja le. Mint a korpa, úgy fog hullani a zuhanyba. Az anyja is mindig korpás volt. Most kopasz. Nincs korpa, nincs öröm, csak a huszonkét kezelés. Késett. Egy perc kellett volna még… vagy egy egészen új pillanat… Vagy?