Hiperrealista hajnali részegség

Victoria huszonéves madridi lány, Berlinben él, egy kávézóban dolgozik. Egy átbulizott éjszaka után ismeri meg Sonnét és barátait, akik látszólag jelentéktelen stiklikkel ütik el az időt. Miután a születésnapos Fuß kidől, kiderül, hogy a ma esti balhéhoz mindenképpen négy emberre van szükség. A börtönviselt Boxer tartozik ezzel egy „főnöknek”. Victoria belemegy, hogy elkíséri őket a rabláshoz.
Nem Sebastian Schipper Victoriája az első egyetlen felvételben készült játékfilm a filmirodalomban, még csak a közelmúltban sem. Hogy megértsük a kihívást (és buktatóit), a legutóbb tőlünk nem is olyan messze, a kolozsvári TIFF-en is bemutatott Fülöp-szigeteki Jun Lana Shadow Behind the Moon című filmjét állítjuk a Victoria mellé. Egy ilyen két óra körüli egy felvételes forgatás hosszú próbafolyamatot kíván. Ebben a próbafolyamatban különül el a két út, amit a két rendező választ.
Kezdjük az olvasó számára bizonyosan ismeretlen Lana-val. A filippínó rendező drámaírói megközelítésből állt neki a történetnek: három szereplő köré írt egy lélektani realista drámát, amely egy helyszínen, valós idő alatt játszódik „egy felvonásban”. Filmjét (az egyetlen folyamatosan mozgásban lévő látószöget kivéve) akár klasszikus színházi filmnek is tekinthetnénk – ha a filmen való színjátszás ugyanazokat az amplitúdókat követelné meg a színészektől, mint a színpadon. De ez nem így van. Végigvinni az állapotokat a színházban talán azért könnyebb, mert sokkal nagyobb gesztusokat is megengedhet magának a színész, filmen viszont minden felerősödik. Lana filmjének mozgatója tehát a pontosan megírt, felépített és eljátszott szöveg, a színházból tökéletesen a kamera elé idomítva.
Schipper ezzel szemben egy másik technikát választ. Az budapesti Színműn (talán más egyetemeken is a világon) ezzel az ún. szabad improvizációs tréninggel (is) tanítják a hallgatókat a történetvezetés, a természetes dialógusalkotás illetve az állapotkialakítás fortélyaira. Arról van szó, hogy egy bizonyos szituáció kivitelezésére (pl. két fiatal találkozik az éjszakában és együtt töltik az estét) nem perceket, hanem akár órákat is kaphatnak a színészek. Nem beszélhetnek a jelenet előtt, előre egyeztetett helyszínek (például lakások) közül választhatnak, miközben kisebb távolságról figyeli őket a többi jegyzetelő alkotó. Az így megszülető, valós helyszíneken, valós időben (tehát nem gyorsított, „színpadi időben”) a színészek a közöttük kialakuló valós kapcsolatokból és érzelmekből táplálkozva alakítják ki a dialógusokat. A Victoria tizenkét oldalas forgatókönyvéből hasonló improvizációk során érett a film egy több mint két órás jelenetté. A hosszadalmas felkészülés után fokozottan pontos háttérmunkára volt szükség ahhoz, hogy a filmet a harmadik próbálkozásra sikerüljön eredményesen rögzíteni.
A színészválasztás kiváló. Laia Costa Victoriája teljes természetességgel hozza a rá kimért szerepet: a magát nem sminkelő, de érzéki, kissé bohém útkereső lányt, aki sodródik azzal, amivel szembekerül. Partnere a még mindig csak huszonöt éves Frederick Lau, aki alakításával már a 2008-as A hullámban is kiemelkedett kortársai közül, ezúttal is brillírozik a ráosztott szerepben. Sikerül elmélyülnie a romantikus bandita szerepében, a szerelemtől a agresszión át a halálfélelemig, különböző mélységekben cikáznak az érzelmek az arcán – és ne felejtsük el, mindez egyetlen éjszaka alatt egyetlen állapotsorban történik.
A film remek dramaturgiai húzása, hogy a képi világ hiperrealizmusát hozzápárosítja a hajnali részegség közösen beszélt angol nyelvével. Ezen az egyik színész által sem (anyanyelvi szinten) beszélt nyelven pont olyan akadozottan követik egymást a mondatok, ahogyan a valóságban – az illuminált fiatalok angolul improvizálnak. Ez a közvetlenség teszi a film első felét olyan korszakos, korosztályábrázolássá (bemutatva a Nagy-Britannia kiválásával pusztulásnak induló generációs összetételt átalakító külföldi munkavállaló fiatalság és az őt körülvevő hazai fiatalság hétköznapjait), ami miatt a filmirodalom a témában a legjobbak között tarthatja majd számon a jövőben.
A történet spontanaitása akkor kezd el sérülni, amikor Victoria és Sonne átbicikliznek a lány munkahelyére, a kávézóba. Megismerve a negyedik helyszínt, egyértelműen kiderül számunkra, hogy a szórakozóhely, az éjjelnappali, az ivászatra kiszemelt tető és a kávézó ugyanabban a lakónegyedben, alig pár méterre találhatóak egymástól. Míg a megismerkedésen, az utcán iváson, sőt még a tetős beszélgetésen sem érezzük a nem-valós, a „színpadi idő” felpörgetett tempóját, a helyszínek közötti rövid átkötések, a túl rövid séták, rövid autóutak azt éreztetik velünk, hogy egy díszletben járunk – ami amellett, hogy illúzióromboló természetesen nem is igaz.
Dramaturgiai csúcspont, amikor a kávézóban a két fiatal között kialakult érzelmi állapotban megismerkedünk Victoria történetével. A két színész mindent kihoz a jelenetből, tapintani lehet kettejük között a feszültséget. A Victoria kitárulkozó zongorajátéka (Nils Frahm világszínvonalú zenéje) sajnos nem a helyszínen hangzik el, annál is inkább, mivel a színésznő nem tud zongorázni, a realisztikus ábrázolásmód viszont törekszik a zongorajáték teljes extázisának bemutatására, ami a hallhatóan alájátszott zongorahanggal finoman szólva is hiteltelen. A kevesebb ebben az esetben valószínúleg valóban több lehetett volna. Ezen az egy (nem elhanyagolható) dramaturgiai ponton kívül még egy helyen történik feltűnő túlbeszéltség: a rablás utáni autóúton Victoria nagyon nem találja a hazavezető irányt, a színészek hirtelen indokolatlan pluszfeszültséget hoznak létre a legnagyobb (a rablás utáni) feszültséget követő pillanatokban – mindenki túl sokat ordít. Az interjúkból kiderül, hogy a nagy rohanásban a Victroiát alakító Costa valóban rossz helyen kanyarodott el, a színészek valódi pánikjának lehetünk szemtanúi, ahogyan próbálják kikerülni az utcákban elhelyezkedő stábot. A helyzetet egyértelműen a filmet fényképező Sturla Brandth Grøvlen menti meg: alsó állásból kikomponálja az autó ablakait a képből amíg meg nem oldódik a probléma.
Grøvlen munkája a film kiemelkedő teljesítménye. Nem a közel két és fél órás feszített jelenléttel, vagy a film utolsó szállodai képsoraiban is megújulni képes kompozícióval alkot újat, hanem azzal ahogyan egyetlen felvételben átfogja az éjszakát és a nappalt. Olyan utat jár be, ami pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek látszott – magasfelbontású képet rögzít, egyetlen két és fél órás felvételt, egyetlen objektívvel rengeteg különböző fényviszony között. Ez pedig jelenleg, a digitális fényelés előrehaladottsága mellett is csúcsteljesítmény.
A rablás utáni, a film második táncjelenete remek dramaturgiai megoldás a szerelem kibontására, a szórakozóhely zajában könnyen ábrázolja a bensőséges pillanatot. A kilencvenedik perchez közeledve viszont lezárást ad a film első felének és egy lehetséges alternatív befejezést kínál a nézőnek, ami talán nem szerencsés – azt sugallja, a rendező másfél órában happyendet választ, két és félben tragédiát: döntésképtelen. Kérdés, hogy ha mindenképpen a tragédia felé halad szükség van-e a happyendet megvillantó közjátékra, be kell-e teljesedjen ez a szerelem a vége-elveszítés jelenethez?
A filmben végig Victoriával vagyunk, azt az egy jelenetet kivéve, amikor a szállodában a haldokló Sonnéval maradunk, amíg Victoria szerez egy szobát. Kettejük kapcsolata ezen a ponton válik komollyá, ez a fordulópont – Victoriának olyan fontos lesz Sonne, mint Sonnénak Victoria. Az utolsó jelenetekre elmúlik az alkohol nyelvbontó hatása, szofisztikáltabbá válik a beszélgetés. A menekülés valós idejű felfokozott tempója megint megváltozik, színpadivá válik: a két fiatal a nyelvben is úgy él a vásznon, mintha már hónapok óta benne lennének ebben a nem-anyanyelvű kapcsolatban.
Az utolsó képsor, a kamerába síró, artikulálatlanul üvöltő lány arca (elérkezve az állapotsor végéhez) valódi mélységű alakítást takar. Egy ilyen történetet nem lehet befejezni: abbahagyni lehet. Ezen a ponton mi is megálunk egy pillanatra, még nem tudunk elindulni, ahogyan az oparatőr is, a filmben először és utoljára valóban megnyugszik. Vele együtt nézzük, ahogyan Victoria, kezében a pénzzel útnak indul, hogy maga mögött hagyja az elmúlt két és fél órát – és vele minket is.

(Victoria; rendezte: Sebastian Schipper; történet: Sebastian Schipper, Olivia Neergaard-Holm, Eike Frederik Schulz    ; főszereplők: Laia Costa, Frederick Lau, Franz Rogowski , Burak Yigit , Max Mauff; fényképezte: Sturla Brandth Grøvlen; vágó: Olivia Neergaard-Holm; látványtervező: Uli Friedrichs; jelmeztervező: Stefanie Jauss; zeneszerző: Nils Frahm)

Szabó Márton István