Quentin Tarantino egyedi és utánozhatatlan stílusának köszönhetően vált nemzedéke egyik ünnepelt rendezőjévé. Harminc év alatt kilenc rendkívüli filmet készített, és páratlan nagyságú rajongótábor alakult ki körülötte.
Ian Nathan, a filmekkel foglalkozó újságíró átfogó és részletes képet nyújt Tarantino teljes életművéről. Sorra veszi a korai forgatókönyveket (Tiszta románc, Született gyilkosok), az átütő sikert arató első rendezést, a Kutyaszorítóbant, majd a korszakalkotó mesterművet, a Ponyvaregényt. És persze a további, meghatározó műveket, mint a Kill Bill első és második része, a Becstelen brigantyk, a Django elszabadul, vagy a legutóbbi opuszát, a Volt egyszer egy Hollywoodot.
A kultikus filmek fotóival és a színfalak mögötti felvételekkel gazdagon illusztrált kötet bemutatja Quentin Tarantino sajátos stílusának születését, ihletének forrásait és kedvenc színészeivel kialakított szoros együttműködését. Mindazt, ami a filmtörténet egyik legmerészebb és leginnovatívabb alkotójává tette.
Ian Nathan Quentin Tarantino, Hollywood brigantija című kötetének (Budapest, Kossuth Kiadó, 2020) részletét Nimila Zsolt fordításában a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük.
Ian Nathan
Quentin Tarantino, Hollywood brigantija
(részlet)
Miért lett Quentin Quentin? A válasz egyszerű és sokatmondó. A terhessége vége felé Connie Tarantino – a továbbiakban a rettenthetetlen „Connie” – beleszeretett a Gunsmoke című westernsorozatba, amelynek utolsó három évadában az ifjú Burt Reynolds alakította Quint Aspert, a félig komancs kovácsot. Connie félig cseroki származású, ami később tovább gerjesztette a kivételes fiát körüllengő misztikus légkört. Ezt később egyszerű „szenzációhajhászásnak” nevezte.
A Quint nevet túl lazának érezte, ezért miután elolvasta William Faulkner A hang és a téboly című regényét, a hasonló, de tiszteletet parancsolóbb Quentin mellett döntött a regénybeli Compson-dinasztia intelligens, magába forduló és kissé neurotikus tagja után. A Quentin nevet tehát egyszerre ihlette a tömegkultúra és a szépirodalom: egy tévésorozat és egy kiváló amerikai regény, amely figurák és hangok örvénylő kavalkádja. Connie és sok korai barátja egyszerűen Q-nak szólította a fiút.
Connie mindössze tizenhat évesen adott életet Q-nak 1963. március 27-én a Tennessee állambeli Knoxville-ban, és a következő két évet is ott töltötték. A Kutyaszorítóban sikere után vad történetek kerültek elő erről a nélkülözéssel teli időszakról, és az illegális szeszfőzdét működtető vidéki, suttyó nagyapáról. Már pelenkás korában a törvény rossz oldalára került. Connie kénytelen volt tisztázni a kérdést.
Tarantino nem emlékszik Knoxville-re, és sosem találkozott a nagyszüleivel. A korai, Huckleberry Finnre hajazó sztorikat az újságírók találták ki, bár amikor a színész Dennis Hopper „a 90-es évek Mark Twainjeként” jellemezte, talán nem is állt messze az igazságtól. Mindketten nagy amerikai mesemondók, akik színes, de néha ellentmondásos módon használják az amerikai nyelvi fordulatokat.
A kaján humorú Connie leginkább Jackie Brownra és a Kill Bill Beatrix Kiddójára hasonlító, kemény nő, aki állítása szerint jobb híján azért szülte meg Tarantinót Tennesseeben, mert a szülőföldjén akart egyetemre járni.
Connie gyermekkora vándorlással telt (Tennesseeben született, Ohióban nevelkedett, Kaliforniában járt iskolába), és nem szerelemből házasodott, hanem azért, hogy cselekvőképes kiskorúvá nyilvánítsák, és így megszűnjön minden törvényes kapcsolata a szüleivel. „Felszabadító érzés volt” – állítja. Tony Tarantino, a nála öt évvel idősebb joghallgató és részmunkaidős színész nem maradt sokáig a képben. Sőt: akkoriban azt sem tudta, hogy fia született. A házasságuk azonnal véget ért, amint fény derült a nem tervezett terhességre. „Nekem azt mondta, hogy nem lehet gyereke” – idézte fel Connie.
Az egyetem elvégzése után visszatért a napfényes, szabad Los Angelesbe, és South Bayben, a repülőtérhez közeli szedett-vedett elővárosban telepedett le: először El Segundóban, majd Torrance-ben laktak. Multikulturális közegben éltek, de viszonylag jómódú, középosztálybeli környéken, sietett hangsúlyozni a Tarantino-mítosz kutatóinak. Hamarosan sikeres karriert futott be az egészségiparban. Tarantino édesanyja előtt tisztelgett, amikor a Ponyvaregény szereplőjeként, az akadékoskodó Jimmie bőrében ápolóként hivatkozott a hazafelé tartó feleségére, Bonnie-ra. A lényeg, hogy a kiskora egyáltalán nem telt nélkülözésben. És nem kellett South Central utcáin tengődnie.
Connie volt az egyetlen meghatározó szereplő Tarantino nevelésében, erkölcsi iránytűje és állandó harcostársa. Többször is megbízhatatlan férfiakhoz ment hozzá. Az első a helyi zenész, Curtis Zastoupil volt, aki örökbe fogadta Quentint. Tarantino a húszas évei kezdetéig Quentin Zastoupil néven élt. Connie ráadásul egy középső névvel is felruházta (Jerome), egyszerűen azért, mert tetszett neki a „QJZ” monogram. Tarantino egy ideig a Quentin Jerome művésznevet akarta felvenni.
Az ifjú Tarantino a nevelőapja zenészismerőseivel lógott, és figyelte, hogy miként évődnek és heccelik egymást mindenféle apropó nélkül. Már totyogó gyermekként magába szívta a káromkodás készségét. Connie sóhajtva idézi fel, hogy a hároméves fia határozott „Lószart!” felelt válasz gyanánt, valahányszor kért tőle valamit. Egyszer szappannal mosta ki a száját. Nem sokat ért el vele, a kisfiú csak vigyorgott. Szinte mindig a tévé előtt ült, és olyan filmeket, sorozatokat nézett, mint a Kung-fu (igen, a David Carradine-féle) és a The Partridge Family. Kivételes memóriájának hála hamarosan popkulturális emlékek valóságos tárházát halmozta fel a fejében. Amikor a fiatal Butch Coolidge (Bruce Willis karaktere) először tűnik fel a Ponyvaregényben, szinte zombiként bámulja a tévét, amelyben az 1950-es évekbeli rajzfilm, a Clutch Cargo képsorai futnak (ezt maga a rendező is nézte kiskorában).
Connie egyszer durva káromkodást hallott a fia hálószobájából. Azonnal berohant, de csak Quentint találta ott, amint éppen történeteket játszott el a G. I. Joe-gyűjteményével; a fiú azt mondta, nem tehet arról, hogy így beszélnek a szereplők. Tizennégy évesen kísérletképpen megírta első forgatókönyvét Captain Peachfuzz and the Anchovy Bandit címen. A Burt Reynolds-féle akció-vígjátékra, a Smokey és a banditára hajazott, sok autós üldözéssel és kamionos argóban beszélő szereplőkkel, akik pizzériákat raboltak ki.
A szabadszellemű Connie sosem keresett bébiszittert, ha moziba akart menni, egyszerűen magával vitte a fiát is. A gyerekek az amerikai minősítési rendszerben egészen az R besorolást kapott filmekig (valahol a magyar 16-os és 18-as karika között) bármit megnézhettek felnőtt kísérővel.
„A Gyilkos túrától teljesen be voltam szarva” – idézte fel később. A filmet a Tarzana 6 nevű moziban látta egy kettős vetítésen, a korszakalkotó Vad bandával együtt. Még csak kilencéves volt, ezért nem is fogta fel, hogy Ned Beatty karakterét megerőszakolják a Gyilkos túra legmegdöbbentőbb jelenetében, de minden képet elraktározott az emlékezetében. Connie harmadik férje, Jan Bohusch már igazi filmőrült volt. A legtöbb pénteken a háromkor, hatkor, nyolckor kezdődő, és az éjféli vetítésre is beültek a lelkes Tarantinóval. Együtt nézték meg A nyolcadik utas: a Halált, a Drágán add az életedet, A keresztapát, valamint olyan Brian De Palma-filmeket, mint A sebhelyesarcú és az Alibi test.
Los Angeles kaotikus elrendezése miatt a középosztálybeli Torrance-t alig egy mérföld és egy autópálya választotta el a South Central körüli gettóktól. Tarantino lelkesen meséli, hogy milyen élmény volt az ottani „gettómozikba” járni. Minden héten új kung-fu, blaxploitation- vagy horrorfilmet játszottak, és ő mindegyiket megnézte. Valamivel távolabb, egy művészmoziban a francia és olasz filmekkel ismerkedett; az ízlése már akkor igen színes és eklektikus volt. Ott, a vetítőgép fénysugara alatt ülve látta először Jean-Luc Godard műfajilag nehezen besorolható alkotásait, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá.
Godard híres mondása szerint egy film készítéséhez csak „egy lányra és egy pisztolyra” van szükség. Tarantino megfogadta a tanácsot, igaz, a lányra a második filmjéig kellett várni.
Továbbra is lelkesen nézte azokat az alkotásokat, amelyeket „normál hollywoodi filmekként” emleget, de a szíve olyan rejtett gyöngyszemekért dobogott, mint a J. D.’s Revenge és a Lady Kung Fu. „Szó szerint olyasmit láthattál bennük, amit a hollywoodi filmekben sohasem” – mesélte lelkendezve. Az exploitation filmek kicsit durvábbak voltak a művészfilmeknél, igazából ennyi volt számára a különbség. Néha nem volt könnyű eldönteni, hogy épp melyik melyik. Tarantino filmesként később pont ezen a határmezsgyén vert tábort.
Később, amikor a filmes megközelítéseiről kérdezték, nem is tagadta ezt. „Amikor elkezdett kifejlődni az, amit jobb szó híján »esztétikai érzékemnek« nevezhetek, nagy nyomot hagytak bennem az exploitation filmek.” Azon belül is a váratlan pillanatok hatása. Ezeknek a filmeknek nem megnyugtatniuk kellett a nézőt, hanem fel kellett rázniuk a szendergésből, mint egy adrenalinlöket.
Egyedül rótta ezt az utat. Ahogy korábban Curtis, a zenész, végül Jan Bohusch is lelépett, magára hagyva Tarantinót. „A suliban senkivel sem lehetett filmekről beszélni” – panaszkodott. „Nem voltak felnőttek, akikkel beszélhettem volna… Fel kellett nőnöm, hogy hasonló felnőttekkel találkozhassak.”
Az alkotásai is efféle párbeszédek, méghozzá az egész világgal dialogizálnak. Filmjei más filmekről mesélnek, bizalmasukká fogadnak és rajongókká tesznek.
Tarantino tizenéves korára már több száz, de inkább több ezer filmet nézett meg. Otthon volt a mozi sötétjében, itt tanulta meg mindazt, amire később szüksége volt.
Emellett falta a könyveket is. Connie a klasszikusokat ajánlgatta neki, de ő a bűnügyi regényeket szerette. Mondhatni, a ponyvaregényeket. Sokatmondó tény, hogy először akkor került összetűzésbe a törvénnyel, amikor megpróbálta ellopni Elmore Leonard Született bűnözők című regényének egyik példányát a szupermarketből. Kihívták a rendőrséget, akik végül beérték azzal, hogy Connie egész nyárra szobafogságra ítélte a tizenöt éves fiút: vagyis nem járhatott moziba.
A hosszú kényszerszünet alatt ironikus módon bepótolja az addig el nem olvasott műveket, majd megteszi első lépését a színészet felé. Jelentkezik egy helyi közösségi színházba.
Tény, hogy rendkívül intelligens gyerek volt: az IQ-ját nagyjából 160-ra becsülték, és az iskolát börtönként élte meg. Örök kívülálló volt, a különcök külsejével, és nem érdekelte a sport. Zavarta az órákat, nem tudott sokáig a tananyagra koncentrálni. Egyszerűen képtelen volt rá. Dallamosságuk és szellemességük ellenére az első írásai tele voltak helyesírási és nyelvtani hibákkal (lásd a Becstelen brigantyk eredeti angol címe, az Inglourious Basterds „kreatív” helyesírását). Mindent fonetikusan írt le, és autodidakta módon tanult. „Olvasásból és történelemből jó voltam” – idézte fel. Utóbbi szerinte épp olyan, mint egy film.
Tarantino rendszeresen lógott az iskolából, ezzel is erősítve a törvényesség határán lebzselő utcakölyök imázsát. Valójában csak tévézni járt haza vagy inkább moziba ment. Tizenhat évesen közölte Connie-val, hogy abbahagyja az iskolát. Az anyja pókerarccal közölte, hogy elfogadja a döntést, ha Quentin talál magának munkát. Szerette volna, ha a fia megérti, hogy képzettség nélkül „az élet nem habostorta”.
Sok munkahelyen megfordult, de mindjárt az első igencsak „tarantinósra” sikerült. Tizenhat évesen némi kamuzás árán állást szerzett a torrance-i Pussycat Theater nevű pornómoziban. Connie csak annyit tudott, hogy jegyszedőként dolgozik. Tarantino hamar rájött, hogy gusztustalannak tartja az ott látottakat, és gyakran hátat fordított a jeleneteknek, amelyeket nem tartott méltónak a mozivászonra.
A sikertelen szupermarketi könyvlopáson kívül akkor került a legközelebb a Los Angeles-i alvilághoz, amikor tíz napra a megyei börtönbe vonult a kifizetetlen parkolásai miatt. A kezdeti sokk után kihasználta a rács mögött töltött időt, és kiismerte a börtönszlenget, ráadásul megszabadult a rá kiszabott hétezer dollárnyi bírságtól.
A színészi karrier ötlete viszont nem csak múló szeszély volt. Álma megvalósítása érdekében a közösségi színházat felcserélte a James Best Theater Center tanóráira. Best leghíresebb szerepe az ügyefogyott seriff, Rosco P. Coltrane volt a Hazárd megyei lordjai című délutáni tévésorozatban. „Toluca Lake-ben tartotta az órákat, pont a HoneyBaked Ham mellett” – emlékezett vissza Tarantino a pikáns, tipikusan Los Angeles-i részletre. Rajongott a színészért. Nem is a Hazárd megye lordjai, sokkal inkább az olyan Samuel Fuller-filmekben nyújtott alakításai miatt, mint a Verboten! és a Shock Corridor. Részben Fuller izgalmas, a heroizmust sutba dobó második világháborús filmjei ihlették a Becstelen brigantyk ötletét.
Best nem volt a method acting híve, módszeres és gyakorlatias képzése a kamera előtti színjátszásra koncentrált. Munkáért kilincselő színészeknek segített néhány perces szerepeket szerezni a tévés műsorokban, hogy meg tudjanak élni valahogy a szakmájukból. Ez később visszaköszönt a Tiszta románcban (Tarantino egyik legnyíltabban önéletrajzi ihletésű forgatókönyve), mikor is Michael Rapaport küszködő Los Angeles-i színészkaraktere egy valóban létező tévés rendőrsorozat, a T. J. Hooker visszatér egyik részébe jelentkezik a rablók sofőrjének szerepére.
Az egyik órán Tarantinónak az 1955-ben készült, Oscar-díjas Marty egyik jelenetét kellett előadnia. A filmet Delbert Mann rendezte, és – ahogy azt Tarantino ma is szereti hangsúlyozni – az „utcák költője”, Paddy Chayefsky írta. Ronnie nevű osztálytársa, akinek zsebkönyv formájában megvolt az eredeti színdarab, ámulva figyelte, ahogy Tarantino fejből adta elő a jelenetet, ráadásul beletoldott egy szökőkútról szóló monológot is. „Az volt az előadás legjobb része” – mondta neki utána. Ez volt az első alkalom, hogy valaki elismerően szólt Tarantino írásáról.
Fordította: Nimila Zsolt
