karácsony van
megvettük a fát, hatalmas, méregzöld nordmannfenyő, vettünk csilli-villi drága díszeket is, aranygirlandot, zenélő égősort, még Darth Vader is felkerült a fára az egész bagázzsal együtt, egyenesen a gyártótól, a pénz most nem számít
szereztünk egy kiskutyát, Ziggit, már egy hete velünk van, rosszcsont, mégis imádjuk, megnevetteti a fiunkat, ilyenkor mi is nevetünk
karácsony van
a konyhaasztalon lelet-hegyek, röntgen-képek és CD lemezek, nincsen rajtuk a Csendes éj, se a Kiskarácsony
a felmosóvíz napok óta benn poshad, már szaga van, ki mondta, hogy a karácsony vaníliaillatú? ki mondta, hogy karácsonykor enni kell, zabálni, mint a disznók vagy filmeket nézni a mosolygós kisjézusról meg a szenvedő arcú szentekről, mi a Die Hard-ot nézzük Bruce Willissel, aki kopasz, jól bunyózik és keményen elbánik a rosszfiúkkal, a fiam az „apafotelből” nézi a filmet, kicsi teste csak egy falat a fotel hatalmas szájában, ő a főhőst nézi, én őt figyelem, kitágult orrcimpáin át lázasan szívja magába az erőt, feszít, a nyaka csupa ín, ujjait a fotel puha karfájába fúrja, liheg, küzd, ő most a Bruce Willis, aki lebirkózza a gonoszt, a teste csupa seb, vágás, de szétesett sejtjei újra összeállnak a küzdelemtől, akarod, hogy úgy nézz ki mint a Bruce Willis?
akarja és percek múlva már a tükör előtt ül a fürdőben, én ott állok mögötte, és csattogtatom az ollót mint egy igazi fodrász, bár a haj magától is kihullik, ami nem esik bele a mosdókagylóba, az a kezemben marad, vagy a földre hull, Ziggi velünk van, ugrál, pördül, elhasal, felpattan, megpróbálja elkapni a levegőben szállingózó hajszálakat, orrát a papucsomba dörzsöli, hogy megszabaduljon a rátapadt hajtól, nem tudom mit csináljak, söpörjek fel, és dobjam a hajat a szemetesbe, vagy tegyem bele mindet egy kifliszacskóba emléknek, Ziggi kiszakítja a harisnyámat, és belekap a lábamba, végre üvölthetek, ég a sebem, belerúgok a kutyába, csakúgy röpül a falig, nyüszít, lapul, liheg, vár, felveszem, a mellkasomra szorítom, puszilgatom, leteszem a földre, hagyom, hogy tovább játsszon, a fiam értetlenül néz rám, kicsi arca csupa árnyék, szénrajz, körvonalak és egyenesek összevisszasága, értelmezhetetlen idom, nem tudom eldönteni, mi hiányzik abból, ami ő
esik a hó
persze, hogy esik, hiszen karácsony van
ketten állunk az ablaknál, a fiam és én, sajog a lábamon a seb, fáj, pedig csak egy kis karcolás az egész, alig látszik, de van, van végre valami, amibe belezsúfolhatom a fájdalmunkat, eszeveszettül boldoggá tesz a fájás, akarom, hogy még jobban fájjon, marjon, égessen, nincs levegő, a fiam a karomat rángatja, szánkózni akar, újonnan kölcsönzött erejével kilép saját árnyékából, és megindul az ajtó felé, nem engedi, hogy segítsek neki, beüti a fejét az ajtófélfába, megszédülhetett, mire leérünk a földszintre, már lila a fél homloka
nem engedhetem, vissza kell őt tartanom a hidegtől, a megfázástól, benne van a kemo, nincs elég fehérvérsejtje a védekezéshez, nem is lesz, én vagyok az immunrendszere, az én erőm, az én akaratom, az én józanságom kell az életben maradásához, nem engedhetem, hogy őrültséget csináljon… őrültséget? hiszen csak szánkózni akar, mint egy igazi gyerek, hát persze, hogy megyünk, miért is ne mennénk, mondom mint aki részeg, és nem tudja mit beszél, a cinkosa akarok lenni, a játszótársa, a legjobb barátja akarok lenni, és már öltöztetem is, rétegelem rajta a ruhákat, bugyolálom, kesztyűből is kettőt, felülre az egyujjast, hogy melegen tartsa a kezeit, indulunk, Ziggi valahol előttünk szalad az úton, láthatatlan, csak két fülecskéjét látjuk néha fellebbenni a hóban, azt hihetnénk madárkísértet, húzom a szánkót fel a dombon, esik ránk a hó, lélegzünk, istenem, micsoda ritmusa van az életnek, Ziggi rázza magáról a havat, és amikor felemeli a hátsó lábát, orra bukik, és gurulni kezd a lejtőn
nincs más gondolatom, csak annyi, hogy karácsony van, esik a hó és szánkózunk a fiammal.