ikraforr

Kiss Lóránt

Mikor, hogyan kerültél először kapcsolatba az irodalmi élettel? Hol látod magad most, és mit tervezel a továbbiakban?

Az első fontos állomás az én irodalmi életbe történő bevezetődésem útján is, akárcsak korosztályom legtöbb tagjának esetében, a sárvári írótábor volt. Az első táborom 2016-ban volt, itt szembesültem először azzal, hogy létezik olyan kortárs magyar irodalom is, ami nem csak a hagyomány ironikus át-, szét-, újraírásával kísérletezik, de ami saját jogán aktuális problémákat és kérdéseket vet fel. Ugyanazon a nyáron pedig bekerültem a Műút Szöveggyár táborába, ami ugyanezt a folyamatot gyorsította fel, katalizálta. Mindkét műhelyen részt vettem a rákövetkező évben is, majd jött a JAK-tábor, legutóbbi ilyen jellegű élményem pedig a Kóspallagi Írótanya 2018 nyaráról. Bár angliai tanulmányaim nem teszik lehetővé, hogy olyan formában vegyek részt az irodalomban, ahogy mondjuk a Pesten tanuló ismerőseim, azért igyekszem nyomon követni a fontosabb eseményeket, műveket. Jelenleg tehát kissé megtörni érzem azt az ívet, amit középiskolás koromban Sárvár és a Szöveggyár, illetve az ezen műhelyekben elnyert elismerések, az ezüst minősítés és a Deákpoézis Málik Roland-díja kirajzoltak. Jó lenne újra aktívabbnak lenni az irodalmi életben, aminek persze előfeltétele, hogy az írással is aktívabban foglalkozzam. Így talán a legreálisabb célom, egyúttal újévi fogadalmam is, hogy aktívabban dolgozzak szövegeken, sűrűbben küldjem a verseimet folyóiratokba, és hogy majd, ha összeáll egy csinos matéria, megszülethessen egy kötet is e munka eredményeként.

Kik, hogyan segítenek neked a szövegeiddel, irodalmi tevékenységeiddel kapcsolatban?

A Szöveggyárak óta érzem, hogy van egy olyan kör, amit állandó irodalmi közegemnek nevezhetek, és ahol foglalkozhatunk versekkel a szigorú értelemben vett ,,irodalmi táborok” idején kívül is. Így például Borda Réka, Bocsik Balázs, Csete Soma, Kiss Georgina, Körösztös Gergő, Vida Kamilla, és Vajsenbek Péter azok, akiknek véleményét legtöbbször kikérem. Rajtuk kívül Kabai Lóránt az, aki a legtöbbet segített, illetve Marno János, akivel a Független Mentorhálózat keretei között dolgoztunk együtt. Így, hogy nem tartózkodom állandó jelleggel itthon, leginkább levelezésben zajlik a munka azokkal, akiket megkeresek egy-egy verssel, ami véleményem szerint kedvez a szoros szövegolvasásnak.

Mesélnél arról, hogy milyen inspirációkból építkezel a szövegírás során? Milyen közegekben, hangulatban vagy a leginkább ihletett?

Ez érdekes kérdés. Nem tudom, beszélhetek-e ,,ihletettségről”, a versírás, azt gondolom, leginkább a különböző, hirtelen jött, és megfoganásuk pillanatában lejegyzett gondolatok, mondatok, sorok összeillesztése, összeírása, végeredményben tehát egy hosszabb kibontakozású folyamat. A jegyzeteket, amiken aztán később dolgozni lehet, általában valamilyen átmeneti helyzetben írom le, tipikusan utazás, sétálás, várakozás közben. Ez az ötletelés fázisa, a vers megírása viszont már komolyabb odafigyelést igényel. Ez a rész, úgy gondolom, nem sokban különbözik attól, mint mikor valaki például esszét ír.

Ezek az átmeneti helyzetek, a külső világ dolgainak lecsendesedése szükségesek ahhoz, hogy a belső világodat, mint ihletforrást, könnyebben megragadd?

Talán nem is lecsendesedés ez, mint inkább egy háttérben működő, fojtott kattogás. Megfigyeléseim szerint, azok a gondolatok, mondatok, sorok, amik aztán a versek szerves építőkövei lesznek, olyan pillanatokban jutnak eszembe, amikor épp a teendőim intézése közben egy átmeneti helyzetbe kerülök (sétálok haza vagy az egyetemre, sorban állok, buszon utazom, órán ülök), tehát olyankor, amikor nem köt le egy konkrét tevékenység, de nem is vagyok teljesen gondtalan. Mindig azok az alkalmak bizonyulnak a legjobbnak a megfigyeléseim, reflexióim pontosításához, élesítéséhez, amikor valahogy ,,másra kéne figyelni”, tehát éppen hogy akkor, amikor sok minden történik körülöttem, sok inger ér. Az így születő benyomások, sorok persze töredékesek. Ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat, észrevételeket, tapasztalatokat, érzéseket elrendezzem, értékeljem, megformázzam és szerkesszem, már teljes csönd kell.

Vannak egyéb projektjeid és ötleteid, amiket fontosnak érzel megemlíteni?

Egyetemista vagyok és a szak, amire járok, nincs túl közel az irodalomhoz. Filozófia-politika-közgazdaságtan szakon tanulok, így a tanulmányaim és a versek nincsenek mély párbeszédben egymással. A legfontosabb projektem most az egyetem, illetve, hogy a majdani szakmámhoz szükséges képességeket és szaktudást megszerezzem. Az egyetemen benne vagyok egy Közép-Ázsia tematikájú konferencia szervezőcsapatában, illetve egy pluralista (tehát nem pusztán a neoliberális) szemléletű közgazdaságtant képviselő diákkör szervezésében is. Szeretek úszni, olvasni és zenét hallgatni.

Volt-e, lesz-e szerinted hatással a költészetedre az anyanyelvi közegből való kiszakadás?

Bizonyára van nem csak közvetlen, de közvetett hatása is, így például az, hogy nem férek hozzá napi, heti vagy havi rendszerességgel magyar nyelvű szépirodalmi művekhez nyomtatott formában, így bár online rengeteg mű elérhető, mégis sokszor nem tudok azt és olyan rendszerességgel olvasni, amit és ahogy szeretnék. Mikor olvasok, akkor leginkább tudományos munkákat, cikkeket, elemzéseket, híreket és publicisztikákat olvasok, amik csak kis részben szervesülnek aztán szépirodalmi nyelven és formában megfogalmazható észrevételekké. Mivel az egyetemi beadandóimat is angol nyelven írom, magyar nyelvű, irodalmi igényességű, versnél hosszabb összefüggő szöveget azt hiszem régen állítottam elő, angolul azonban sokat írok és szerkesztek esszéket, cikkeket és blog-bejegyzéseket. Ilyenkor angolul is gondolkozom, és mivel az angolszász akadémiai írás a tiszta, egyszerű, lényegre törő megfogalmazást várja el, én is igyekszem ennek megfelelően fogalmazni, bár az esszéimet javító tanárok az értékelésben rendre kifogásolják, hogy a mondataim túl hosszúak, a megfogalmazást olykor túl irodalminak találják. Ez az angolszász tömörség azonban kikerülhetetlenül nyomot hagy azon, ahogy fogalmazok, ahogy egy szöveget megírok, legyen az akadémiai vagy irodalmi. A versekben például, versolvasás és versírás során is egyre közelebb érzem magamhoz a klasszikusabb formákra hajazó szövegeket, a szabályosabb gondolatritmust, a rímeket, a rövidebb sorokat. Ebben persze szerepet játszik az angol nyelvű lírával való ismerkedésem is, bár azt sok esetben túl szikárnak találom. Ezek talán a közvetett hatásai az anyanyelvi közegből való kikerülésemnek a nyelvhasználatomra. Sok kifejezés szivárog be az angol nyelvből a magyar nyelvű gondolkozásomba is, mivel van, hogy egy-egy angol szót kifejezőbbnek találok egy-egy jelenség, érzés leírására, mint a magyart, persze ugyanez igaz fordítva is. Egy konkrét esetet tudok, amikor egy angol nyelvű szöveg inspirált egy verset. Statisztika órán első év végén egy olyan feladatot vettünk, ahol két ló köridejét mérték és hasonlították össze két külön lóversenypályán. Több számítási feladat is kapcsolódott ugyanazokhoz a mérési eredményekhez, így végül a tanár már nem ismertette a teljes feladatot, csak annyit mondott: ,,Again, horses , race tracks.” Ez a ,,horses , race tracks” annyira megtetszett, hogy azonnal lejegyeztem, és bár végül magyarul írtam belőle verset, Lovak, versenypályák címen, igyekeztem megőrizni az eredeti kifejezés ritmusát.

(A rovatot szerkeszti: Pencs Attila és Radnóti Ádám)

Vers

Lovak, versenypályák

Ha van két ló, mert két ló biztos van,
és van két lóversenypálya.
És szaladnak a lovak rendületlen,
megállás nélkül e pályákon,
köröket rónak, akkor látni már
egyikben a másik magányát is,
az izmok hullámait, a test tengerét,
körülötte a lélek éjszakáját,
és elkanyarodóban az arc
napfogyatkozásait, és utánuk nézve
fodrozódni lábuk, faruk,
az utolsó, tudatlan kis gerjedelmet,
melyet a felülről beléhulló,
tengerrel immár eggyé olvadt
vízcsepp kelt maga mögött a felszínen.
És ez a két ló, és ez a két lóversenypálya,
e két szakadatlan körbe-körbekeringő
fuldokló éjszaka nem tud egymásról,
és mégis, ugyanúgy hullámzik testük,
ugyanúgy terjed bennük a nyelv,
és mállik el, korhad, rohad a fény.
Mert megszűri az éjjel szitája,
rostáján már csak kis tűhegyen
fér át az Isten, az örök Másik teljessége,
a szépség, te, két ló, két lóversenypályán,
az égbolt kürtői egymásba, és tudom,
körülöttük csend lenne, üres lelátó,
mert senki sem kíváncsi nyargalásuk
mantrájára, hogy ha van két ló,
mert két ló biztos van,
és van két lóversenypálya…

Akkor ők ketten, hullámzó tengerek,
ők ketten, körbefulladó éjszakák,
a lelátótér üres kráterében
egymás magányát érzik,
így hagyja le őket újra és újra
a lóversenypályán a sajátjuk.

(Megjelent a Helikon folyóirat XXIX. évfolyam 2018. 16. (750.) számában augusztus 25-én)