INDIÁNER

Kun Árpád versei és Szűcs Balázs Péter recenziója Anna Gavalda regényéről

 „…és a gyerekeim példáján megőriznék valami kevéske reményt a halhatatlanságról és az istenek létezéséről.”

UFO: Lehet-e az embernek minden gyermekét egyformán szeretnie? Tehát milyen az, amikor a szeretet több felé osztódik? Más-e, mintha csak egy gyerekre koncentrálódik?

Kun Árpád: Kultúrafüggő és asszociációs képesség kérdése, hogy milyen képekkel próbáljuk megragadni a szeretetet, és szavakkal kifejezni azt a nagyon erős érzést, amivel például én mint apa elszakíthatatlanul a gyerekeimhez kötődöm. Tapasztalataim alapján nem osztható a szeretet, és koncentrálódni sem tud, viszont az időmet megoszthatom a gyerekeim között, már ha nem mind a néggyel közösen csinálok valamit, hanem azt csak az egyikre koncentrálom. Saját apai szeretetemet megmérni, sőt megbecsülni se tudnám, mert éppen a határtalanságát élem meg mindennapi szinten, ezért mennyiségi értelemben sem nevezhetem egyformának. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ugyanaz az egy és oszthatatlan szeretet fűz mind a négy gyerekemhez. Hasonlítani persze lehet a gyerekeimhez való viszonyomat, de az nem az én irántuk érzett szeretetem másneműségéből, hanem az ő személyiségük különbözőségéből következik. Ha pedig nem fogadnám el az ő személyiségüket olyannak, amilyen, és nem hagynám, hogy mindegyik a maga módján bontakozzon ki, hanem saját célom lenne velük, és a saját akaratom szerinti irányba akarnám őket alakítani, akkor persze lehetne olyan, hogy ennek a gyerekemnek a személyiségét jobban szeretem, mint azét, következésképpen ezt a gyerekemet jobban szeretem annál. Ez esetben azonban az apai szerepet összetéveszteném a trénerével vagy az idomáréval.

Kun Árpád

Rendes idő

Ha százhuszonkét esztendőt megélnék, mint Jeanne Calment, az eddigi legöregebb ember, aki két évvel Ady Endre előtt született, és nyolc évvel Weöres Sándor után halt meg, akkor végignézném a gyerekeim életét annak minden örömével és nyomorúságával, ami még hagyján, de látnám azt is, hogyan halnak meg, amit nem akarok. Azt szeretném, ha rendes időben meghalnék, és a gyerekeim példáján megőriznék valami kevéske reményt a halhatatlanságról és az istenek létezéséről.

Töredék apámról

Aki sohasem volt gyerek. Negyvennégy évesen lépett elő a semmiből, amikor megszülettem. Hiába mutogatott nagyanyám a maga vigasztalására és az én megnyugtatásomra fényképeket egy kisfiúról, aki reménytelenül hasonlított rám – se magát, se engem nem tudott becsapni.

Tükrözés

Kun Árpád az édesapjával

Kun Árpád fiával, Boldizsárral

Szűcs Balázs Péter

A remény súlya

Anna Gavalda: 35 kiló remény
Fordította N. Kiss Zsuzsa, Magvető, 2009

Ki tud még valami újat mondani a kamaszkorról? A kamaszkor fájdalma, zavarodottsága és lázadása végtelen számban kerül elő a legkülönfélébb irodalmi alkotásokban is. Anna Gavalda 35 kiló remény című ifjúsági kötete egy iskolából kicsapott fiú igen rövid és igen könnyen befogadható története. Még ha csupán ennek az egyetlen tematikus elemnek (hogy valamiképpen azért mégis szűkítsük a kérdést), nevezetesen az iskolából való kicsapás kérdésének világirodalmi felbukkanását tekintjük, akkor is azonnal eszünkbe juthat Salinger Zabhegyezője, hogy mindjárt a legismertebbet említsük meg, továbbá Joyce Carol Oates Luxusvilág című regénye, illetve Sherman Alexie Junior. Egy indián naplója című munkája.
A 35 kiló remény sok tekintetben Gavalda későbbi regényére, az Együtt lehetnénkre emlékeztetheti az olvasót, persze csak azt, aki olvasta, mert különben igen bajos bármire is emlékezni. Érdemes a hangulat és világlátás kérdésén túl egy másfajta példát is hozni: „Kis súlyú vagyok, 35 kiló remény” (57.) – ami az Együtt lehetnénk című regényében szövegszerűen is visszaköszön majd: „Hatvan kilónyi provokáció” (Tótfalusi Ágnes fordítása, Magvető 2008: 474.)
A történet egy kiskamasz, Grégoire Dubosc útját követi nyomon a kilátástalan jelentől a címbe emelt reményig. Tanácstalanság és szorongás jellemzi a közvetlen hangvételű elbeszélés főhősét, aki a meglehetősen szörnyű családja és az iskola döbbenetes unalma közt őrlődik, mígnem kényszerűségből olyan iskolát választ, melyhez már némi köze is van. A korábbi iskolában egy Marie nevű tanítónőnek köszönhetően ugyan volt egy boldog éve, de csak azért, mert azt csinálhatott, amihez tehetséget érzett magában, és amit szeretett, rajzolt, festett, fabrikált. A kreativitásról való leszoktatás és a szeretetet nélkülöző színterek azt a társadalmi közeget és intézményrendszert hivatottak kritikus fényben megmutatni, mely vég nélkül termeli ki (és termeli újra) nemzedékről nemzedékre a garantált boldogtalanságot. Grégoire mindeközben szeretett nagyapja sorsáért is aggódni kényszerül, mivel az öreg, aki talán a legközelebb áll Grégoire-hoz, enyhén szólva nem örvend a legjobb egészségnek. A nagyapa és unoka alkotta kettős, pontosabban fogalmazva az ő kölcsönös segíteni akarásuk az, amit Gavalda műveiben (az említett Együtt lehetnénken túl például a Szerettem őt című munkájában is) ismételten visszatérő elemként azonosíthatunk.
A kis könyv a Gavaldára jellemző kedves tiszteletlenséggel rajzol meg egy helyzetet, mely ha nem is mindennapos (hiszen mindenkit azért nem vágnak ki az iskolából), de mindenképpen hitelesnek mondható. A hitelesség pedig: érték.

(Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland)