„A mese majd csak most következik.”
Dévai Lilla, balról, aki két pofára röhög
Az ölelés megölelése
(futó beszélgetés Dévai Lillával egy tipi előtt)
UFo: Te felnőtt vagy, vagy gyerek?
Dévai Lilla: Talán azon a határon vagyok ezzel kapcsolatban, amikor már megtörtént a változás, csak annak fel-, beismerése még nem. Ha végiggondolom, tudom, hogy inkább már felnőtt vagyok, de élni még azt élem (meg), hogy gyerek. Sokszor nagyon kicsinek érzem még magam, de azt pozitív értelemben is értem.
Hogy keletkezett ez a mese? Milyen állat lennél?
A mesét karácsonyi ajándékként írtam annak a testvérpárnak, akire vigyázok. Állat? Szerintem delfin vagy elefánt.
A fantázia játék, vagy valóság?
A fantázia szerintem ott van mindenkiben, minden egyes percben, fut-fut a maga szálain, kommentál és lamentál, kihegyez és kiszínez. az más kérdés, hogy el is kezdhetjük járatni, vagyis játszani vele.
Szerintem valóság. Vagy az lesz belőle. A szeretetet meg lehet-e fogni, tapintható-e? Milyen állathoz hasonlítanád?
Egy ölelést megölelni? Legalábbis ez jut most eszembe. Amúgy azt hiszem, inkább erőtér, és mondjuk a mágnes darabkák is kialakítják a maguk erőterét, magát az erőteret mégsem tudom megfogni, csak a darabkáit. Ha megfogni talán nem is, de belelépni lehet. És hogy milyen állathoz hasonlítanám? Fogalmam sincs. Leginkább vagy mindegyikhez együtt vagy egyikhez sem.
Szerintem kolibri. De a te válaszod is jó. Szerinted ki lehet-e költeni egy madártojást az ember markában?
Erről a kérdésről csak az jut eszembe, hogy egyszer az egyik általános iskolás osztálytársamnak sikerült. Legalábbis ő akkor ezt mondta a tojásról, amit osztálykiránduláson találtunk, meg azt is, hogy megtanították repülni is. Most ezt a kérdést hallva merült fel bennem először az, hogy lehet, hogy átvert? Ójajj, hát el kell ezen a kérdésen még töprengeni.
Nem vert át, már én is kiköltöttem egyet a markomban gyerekkoromban. Szereted az animét? Mert én igen.
Nem ismerek sok animét, és nem is régóta tart ez a láz, de az utóbbi időben eléggé megszerettem a műfajt.
Dévai Lilla
A Zsizsegi utca 16? lakói
Egyszer volt Holnemvolt. Bizony, Holnemvolt volt az a mesés, az a csodás, az a fránya uradalom. Mit uradalom, inkább birodalom! Sőtmitöbb! Még annál is gazdagabb és nagyobb volt Holnemvolt. Akkora, mint a Törökbasa hasa hétszer, ha ebéd után elterült, mint a Nagyalföld; hatvanhatszor kéne újrasarkaltatni még a Hétmérföldes Csizmát is, úgy elkopna, ha valaki töviről-hegyire be akarná járni vele Holnemvolt minden zegét és zugát, ott minden megyét és murvát.
Hát, legyen elég annyi, hogy Holnemvolt bizony volt, virágzott és néha ázott, ahogy azt egy igazi urabirodalom-sőtmitöbbnek illik.
Itt élte vadregényes és végeláthatatlan hétköznapjait Ciceró, a cilinderes macskaficsúr, aki titkon nyugalmazott gondolkodóként gondolt magára legszívesebben, de ezt persze a világért sem árulta volna el senkinek. Még csak az kéne, hogy cukkoljon egy bagázs mitugrász ilyen rigmusokkal, hogy
magáról ki sokat gondolt,
kong a kobak, úgy dorombol
hétre hét és napra nap
fej felejt, csak bólogat
Még mit nem! Egyenek baglyot! Azt a rettentő-rekkenő rökaméját, de tényleg! Ne is pazaroljuk rá több szót, legyintett végül Ciceró mindig ezekre a rémképekre, és máris inkább a ráksalátán járt az esze. Mert Ciceró nemcsak bölcs, úr is volt. És mint ilyen, roppant kényelmes. Sőtmitöbb!
Alig találni olyat Holnemvolt összes házának összes ablakán benézve, aki nála nagyobb henyélő hírében állt volna. Talán csak egyet, nem is olyan messze. Ciceróval jó szomszédságban, a tőszomszédságában, egészen pontosan az erkélyen, a virágláda fölött a kispolcon bevackolva-bóbiskolva. Nem más, mint Szilárd, minden hevenyészett heverésző megszégyenítője, a lusták leglustábbika, de nem ám bika, még csak nem is bölömbika, hanem.. hivatalos rendfokozata szerint postagalamb és hóbelevanc. De, hogy ez mégis mit jelent, azt bizony ő maga sem tudta. Megkérdezhette volna címeres cimboráját, Cicerót, de még ehhez is lusta volt. Hát, úgy maradt, ahogy volt, postagalambnak és hóbelevancnak, árkon-bokron-mindörökké tudatlanul.
Nem is csinált mást naphosszat, csak süttette magát a napon. Annyi sütnivalója azért volt, hogy rendszeresen hasáról farára forduljon és vissza, le ne égjen. Így aztán hamar rájött Ciceró is, hogy hiába várja nyálcsorgatva szájába a sültgalambot, abból bizony nem eszik, és jobb lesz, ha inkább cimborájává fogadja Szilárdot. Elvégre Ciceró kényelmes volt. Sőtmitöbb! Egy igazi macskaficsúr.
Ám hiába volt Holnemvolt olyan tágas, hogy megeshetett volna bármi határain belül, mégis tótágast állt minden kobold, minden vadőr, minden erdő és minden felhő a gondolatra, hogy egy galamb és egy macska barátkozhat. Mert ez azért több a soknál. Ilyen egyszerűen nincs. Punktum és kisztihand.
De bizony van ilyen, kérem szépen. Egyedül két mazsolaképű manó tudta ezt. És bár egyedül ők tudták, azért nagyon jól tudták. Hogy honnan tudták, és hogyhogy olyan jól tudták?
Ugyanis a két mazsolaképű manó ugyanabban az utcában, ugyanannak a háznak ugyanúgy a harmadik emeletén lakott, mint Cicero és Szilárd. Sőtmitöbb! Ugyanabban a lakásban, a Zsizsegi utca ..-ban.
A két mazsolaképű manó pedig nem volt más, mint Momorszi és Máminyon, az elválaszthatatlan és szótagolhatatlan testvérpár, egyik fiú, másik lány. Egymás szavába vágva beszéltek, egymás nevetése csiklandozta őket, egymást túlharsogva hahotáztak, és egymás lábát figyelték a táncban. Aztán, ha egymásra megharagudtak, egyik dünnyögött, másik nyünnyögött, de amíg ki nem békültek, hiába hordtak össze hetet-havat, olyankor alig lehetett érteni, mit mondanak. Hiszen mondom, hogy elválaszthatatlanok voltak, és ha mondom, rontom-bontom, akkor bizony azok is voltak, nincs mese. Punktum és kisztihand.
A mese majd csak most következik.
I.
Zippo, a papírsárkány hirtelen felívelő pályája
Egy verőfényes délelőtt a négy jó barát kint kártyázott az erkélyen. De mind közül egyedül Szilárd vigyorgott, méghozzá kétpofára, mert elnyert majdnem minden tökmagot a többiektől. Már csak az utolsó, mindent eldöntő parti volt hátra, mikor Ciceró nagyot ásított:
– Nekem itt valami bűzlik.
Momorszi és Máminyon se hagyta annyiban:
– Elegem-melegem – nyafogtak egymás szavába vágva.
– Megeszem a kalapom, ha Szilárd az utolsó magokat is elnyeri – csapta csatakos cilinderét az asztalra Ciceró.
– Elnyeri-elnyeli – vihogott Momorszi és Máminyon –, hami-nyami, attól nő a husi-hasi!
– Mégis mit képzeltek magatokról? Játszani nem tudtok, csak csúfolódni! Majd én megmutatom nektek! Még így is lekörözök akárki jött-mentet a levegőben, azt elhihetitek, röptében bekapom a legyet, csak figyeljetek! Vigyázz, kész, tűz, most sasoljatok! – ezzel Szilárd elrugaszkodott a párkányról, de jaj!
Zuhant, csak zuhant, egy emelet, húzta le a sok befalt tökmag súlya, zuhant tovább, még egy emelet, ó, mi lesz így, még nyakát töri, szárnyát szegi?! Szerencsére, az utolsó pillanatban Szilárd minden erejét összeszedve manőverezett egyet, ahogy azt még nagypapájától tanulta, leírt egy kis kanyart jobbra, leírt egy kis kanyart balra, és jobb híján placcs. Egy virágágyásban landolt:
– Te jóságos atyaég! Te édes anyaföld! Csakhogy megérkeztem! Még szerencse, hogy hajam szála se görbült. Akarom mondani, a tollam. Hogy összezavarodtam! Micsoda malőr, ezek után jobb, ha befogom a csőröm – prüszkölte a földet jobbra, a virágport balra.
– Nos, möszjő, ez bravúros volt! Sőtmitöbb! Zseniál!– tapsolt föntről kajánul Ciceró – Hogy valaki ilyen halált-megvető bátorsággal, saját példáján mutassa be a szabadesés törvényét! Igaz, mi szabad szárnyalást vártuk, de ez fölülmúlt minden várakozást, szóval ne is szabadkozzon.
– Szóra sem érdemes – sötétültek el Szilárd begyén a pihék.
– Ne légy duli-fuli, digi-dagi, sebbel-lobbal zuhanni úrimuri! – bíztatta kacagva Momorszi és Máminyon – Egyedem-begyedem, inkább gyere fel!
Ám épp ez volt a bökkenő. Álltó helyből Szilárd bizony még annyira sem bírt szárnyra kapni. Hát, mit volt mit tenni, lesújtva és fejét lehajtva betotyogott a lépcsőházba, mint minden más földi halandó, és hívta a liftet. De lehet-e ezt ennyiben hagyni? Még mit nem!
Így hát, Szilárd komoly munkába kezdett, hogy bizonyítson a többieknek. Edzette testét, edzette eszét, edzette lelkét az újabb megmérettetésre. Napi fél liter madártejet megivott, napi ötvenet húzódzkodott a korláton, naponta fontos számításokat végzett a repülők kondenzcsíkjából, és naponta háromszor elismételte magának a mondást, hogy madarat tolláról.
Közben a többiek, Ciceró vezénylésével szintén munkához láttak. Pauszpapírt hajtogattak, ragasztottak, vágtak, zsinegeltek. Momorszi és Máminyon csillogó arccal ismételgették:
– Fúrunk-faragunk, hadd lobogjon madzagunk!
Ciceró ugyanis kieszelte, hogy Szilárdnak lovagi tornán kell bizonyítania, és méltó ellenfele a nagy megmérettetésnél csakis egy papírsárkány lehet. Mikor kész lett a Sárkány, farkán fessül feszítettek a masnik, Momorszi és Máminyon is elég pirosra pingálta pirospozsgáit, eljött a nagy nap. Kivonultak mind a nagyrétre, Ciceró pedig ünnepi beszéddel nyitotta meg a lovagi tornát:
– Hölgyeim és Uraim! A helyzet a következő. Szilárd barátunk komoly dologra szánta el magát. Bizonyítani szeretné rátermettségét a postagalamb rendfokozatra. Úgy is mondhatjuk, címvédő szeretne lenni. De ehhez nem elég repülni, szálldosni csak, mint holmi lepkék és szarkák. Ehhez bizony le kell győzni a Sárkányt! Aki előbb ér fel az égbe, a fák fölé, a tetők fölé, a felhőkig, az nyer. Van kérdés-nincs kérdés, gyerünk!
Ezzel nekilódult az izompacsirtává lett lusta postagalamb, és nekieresztették a szélnek a Sárkányt.
Tekeredett a fonal, nagyokat verdesett Szilárd, fej-fej mellett haladtak, de a Sárkány olyan könnyű volt, olyan pille, zsipsz-zsupsz, tekeredett egyre a fonal, egyre magasabbra húzott a Sárkány, jócskán elhagyta már Szilárdot, elérte már az első fa lombját, és szállt, és forgott egyre feljebb. Szilárdot sem olyan fából faragták ám, hogy csak úgy, elvegyék tőle büszke címét! Hát evezett szárnyaival, lapátolta a levegőt, ahogy csak bírta, de még bírta szusszal. Már ő is elérte a lombokat, mikor a Sárkány már majdnem a tetők fölül vigyorgott le rá. De Szilárd még bírta szusszal, nem adta fel, húzott még egyet és még egyet, és lám, majdnem behozta lemaradását. Ekkor meghallotta lentről Ciceró bosszús hangját:
– Hát, nem megmondtam, hogy nem lesz elég ötven méter? Most miattatok veszteni fogunk, ejj, azt a rettentő-rekkenő rökaméját, de tényleg!
Hamar rájött Szilárd, mi lehet a baja Cicerónak a Sárkánnyal, hogy így elakadt. Elfogyott a madzag! Már nem tud magasabbra repülni, hihihi-hahaha! Kényelmesebbre vette hát a tempót, még bukfencezett is kettőt a levegőben a Sárkány feje körül, aztán szép komótosan otthagyta maga mögött, és tartott tovább a felhők felé. Már a célegyenesben volt, amikor egyszer csak hátranézett, hogy lássa Ciceró arcát, amint megpukkad mérgében, hogy legyőzte a Sárkányát. De helyette mit lát, mit hall?
– Nyissz-nyassz, nyissz-nyassz, gyorsan vágjad! Hórukk, sárkány, húzzad a farkad! – kántálták kórusban lentről.
– Azt a mindenségit! Tényleg elvágták! – szuszogott Szilárd, a Sárkány meg már vágtatott is utána, mint aki új erőre kapott.
Sőtmitöbb! Egyenesen új életre kapott, mert ahogy az orsóról levágták, életre kelt a Sárkány. Suhant sebesen, rögtön üldözőbe is vette Szilárdot, aki már az első felhő csücskét súrolta. De ugyan, mit érdekelte Szilárdot már a verseny! Csak épségben lejusson innen! Bezzeg a Sárkány csak bevágott elé, bele a felhő-dunyhába! Hupsz! Erre a Sárkány szeme elkerekedett, orra elfacsarodott, és hapci! Egy hatalmasat tüsszentett. Még hogy tüsszentett, inkább robbantott! Sőtmitöbb! Felgyulladt tőle egy arra zizgő muslica-raj! Hajjaj, mi lesz ebből!
– Hu-hu-hu-húzós a helyzet, jobb lesz gyorsan eliszkolni, mielőtt sültgalambként végzem Ciceró gyomrában! – fogta sietősre Szilárd – A szabadesésben már úgyis van gyakorlatom.
Ezzel eleresztette magát, és bukott alá szélsebesen egyre lejjebb és lejjebb, míg a fák magasságában ügyesen lefékezett, egy kis kanyar jobbra, egy kis kanyar balra, ahogy nagypapájától tanulta.
A Sárkány közben ide-oda kígyózott, hosszú farka ide-oda csapdosott a szélben, össze-vissza hempergett, közben magánkívül okádta a tüzet, amerre járt, megállíthatatlan volt a tüsszögés. Pirospozsgái is belelilultak már, olyan dühödten prüszkölt. Egy nagyobb szélroham, és még felgyújt valamit! Egyre közelebb ért a fához, amin Szilárd kuksolt. Nincs mese, tenni kell valamit, mielőtt leég az egész város. Szilárd pedig kezébe vette a dolgokat:
– Riadó, riadó! Mindenki fedezékbe! Momorszi, Máminyon, hívjátok a tűzoltókat, mielőtt túl késő lesz! Szedd a lábad, most mutasd meg, mit tudsz, nagyokos! Én addig megpróbálom lejjebb hozni.
– Nehogy nekem idehozd! – sápítozott Ciceró.
– Márpedig le kell vinni, aztán jól képen kell loccsintani egy nagy adag vízzel, attól lehiggad és magához tér. Ideje lehűteni a kedélyeket. Csak tudnám, hogy közelítsem meg… Esetleg… – fordult most Szilárd a Sárkányhoz – Khm. Khm. Kedves Sárkány! Én Szilárd vagyok, tudja, igazán nem akartam feldühíteni, és szívesen átengedem Önnek az elsőbbséget, lehet a bajnok, csak jöjjön le, mielőtt kárt tesz valamiben. Vagy valakiben…
De a Sárkány bizony nem értett a szép szóból, hánykolódott-forgolódott és tüsszögött tovább. Néha kinyílt két tűzköpés közben is a szája, mintha mondani akarna valamit:
– Zip…ciha!!! – csak egy újabb prüszkölés volt, semmi több.
Nínó-nínó, a sarkon már ott szirénázott a tűzoltóautó, már nyúlt is a magasba az emelőkosár, ott serénykedett a tűzoltóság apraja-nagyja, de csak nem tudták eltalálni a vízsugárral a Sárkányt, túl messze himbálózott.
Ekkor Szilárd összeszedte minden bátorságát, és elindult nyílegyenesen a Sárkány felé. Repült, repült, egész, míg a farkát el nem érte. Csőrével jól belecsimpaszkodott, még egy utolsót rikkantott:
– Zuhanórepülésre felkészülni, most sasoljatok! – és zsupsz, hullott is alá az égből Szilárd, és húzta maga után hősiesen farkánál fogva a Sárkányt.
Egy kis kanyar jobbra, egy kis kanyar balra, és loccs! pont a tűzoltó fecskendővel szemközt landoltak. Úgy eláztak, most már ketten tüsszögtek, igaz, csak buborékokat.
– Épp a legjobbkor – nyugtázta elégedetten Ciceró – tessék egy kis sárkányfű. Orvosság. Pont az ilyen esetekre.
– Esze-veszett macskaficsúr! Miért cicóztál, míg ment a cécó! – vetette szemére az elválaszthatatlan testvérpár.
– Khm. Valóban eszébe juthatott volna hamarabb – szólalt meg most először a Sárkány – Ne haragudjanak, még be sem mutatkoztam. Zippo vagyok. Igazán nem akartam ekkora riadalmat kelteni. A legjobb lesz talán, ha ezután pályafutásom a cirkuszban folytatom, mint tűzzsonglőr és levegőakrobata. Most már, hogy megvan az ellenszer, nem lesz gond, ha még egyszer így elkap ez a fránya tüsszögés. Tudják úgy rám jött, biztos a felhőktől… Nem tudtam irányítani a mozdulataimat, úgy elkapott. Köszönöm, kedves Szilárd, hogy a segítségemre sietett. Magamban is kárt tehettem volna.
– Igazán nincs mit. Tudja, egy postagalamb, teszi a dolgát.
– Igaz, ami igaz. De mégsem egy egyszerű ajánlott küldemény voltam.
– Csakhogy én nem egy közönséges postagalamb vagyok. Hivatalos rendfokozatom szerint – ám itt elakadt Szilárd, és kérdőn nézett barátaira, megmaradt-e címvédőnek ebben a hócihőben. Ciceró gyorsan a szavába vágott.
– Hivatalos rendfokozata postagalamb és hóbelevanc! Pont az ilyen esetekre! Punktum és kisztihand.
Szilárd erre büszkén kidüllesztette begyét, fénylett is rajta az összes pihe, de még hogy! Egyek baglyot, ha nem így volt!
Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland, aka Zöld Lényegű Felhő
Discussion about this post