„Inkább vonzott, mint megrémisztett a sötét”
(kérdések Csepregi Jánoshoz)
UFO: Féltél gyerekkorodban a sötétben, és félsz-e most?
Csepregi János: Furcsa talán, de nem. Roppant kíváncsi kölyök voltam (talán ezért szeretem annyira a macskákat?), híján a veszélyérzetnek, inkább vonzott, mint megrémisztett a sötét.
Inkább a lehetőséget, a kalandot jelentette, míg sokaknak az ismeretlen rejtette veszély és a szorongás színtere.
– Eddig olyan munkád volt, amiben más embereknek segítettél. Volt-e olyan érzésed esténként, hogy ma megint segítettem, tettem valami jót?
– Volt, amikor úgy éreztem, hogy hasznos volt a napi munkám, de soha nem gondoltam rá úgy, hogy valami jót tettem, inkább csak úgy, hogy jól végeztem a dolgom, ami valakinek a hasznára válhat. Ebből a szempontból eléggé szigorú és/vagy objektív vagyok magammal.
– Most is szociális területen dolgozol?
– Főállásban már három hónapja nem. Tizenkét év után elfáradtam, nem is a munka inkább a rendszer. De félállásban azért még most is, most pedig úgy néz ki, hogy egy családon belüli erőszakkal kapcsolatos érzékenyítő programba fogok részt venni, amivel kapcsolatban a NANE keresett meg.
– Szerinted, mi a legfontosabb emberi tulajdonság vagy jellemző?
– Az elfogadás? A képesség, hogy másokra is oda tudjunk figyelni? Az őszinteségre való törekvés? Hogy másba is megpróbáljam meglátni a jót? Az önkritika? Az együttműködésre, a párbeszédre való képesség? Sok-sok olyan fontos dolog van, amik szükségesek ahhoz, hogy normális emberi kapcsolataink legyenek. A legfontosabb talán az, hogy az ember mindig nyitott maradjon a változásra, soha ne gondolja úgy, hogy ő már eljutott valahová, elért valamit, neki már nincs hova fejlődnie, mert az halál.
– Szeretnél-e macska lenni?
–Miért most nem az vagyok? Egy ráncos, kopasz egyiptomi?
Csepregi János meséje:
Valaki lakik a sötétben
Valaki lakik a sötétben. Még nem láttam soha, de mégiscsak azt hiszem. Hogy miért van ott? Nem tudom. Valaki biztosan él bent a sötétben. Talán az ágy alatt, talán a szekrényben. De hiába túrok a kabátok közé lefekvés előtt, hiába nézek reggel az ágy alá, hiába húzom el a függönyöket, lesek lábujjhegyre állva a játékos dobozaim mögé, soha nem találok ott senkit. Mire felkelünk, úgy látszik, eltűnik.
− Valaki lakik a sötétben? − kérdezi gúnyosan reggeli közben a nővérem, arcán ott ül az a bosszantó mosoly, hogy ő már nagylány, én meg szerinte még mindig csak kis pisis vagyok. De hallottam tegnap megint azt kérte szipogva anyától, hadd maradjon égve a kislámpa az ő szobájában is, legalább csak addig, amíg el nem alszik. És különben is, ha tényleg nem lenne senki a sötétben, vajon miért akarna világosban aludni ő is? Hogy nem a lányos plakátjai miatt, az biztos. Hogy nem a lányos könyveiért, az biztos. Mert csukott szemmel, ágyban fekve, fal felé fordulva, mozdulatlanul egyiknek se veszi hasznát, nem igaz?
Valaki lakik a sötétben. Nem tudom, hol. Nem tudom, miért. Nem tudom, mióta. Csak azt, hogy ott van, ott bent a sötétben, ahol én már nem láthatom. Ha az ágyamban fekszem, ha már nem ég a lámpa, ha a fejemre húzom a takarót, ott van és hallgat. Hallgat, mindig csak hallgat. Én pedig nem szeretem ezt a nehéz, éjfekete csendet. Bárcsak macska lennék, gondolom mindig, amikor nem tudok elaludni, mert a cicák látnak a sötétben! Nagymama mesélte egyszer. Nagyapa meg persze rögtön ki is javította, hogy nem a sötétben látnak, csak sokkal kevesebb fény is elég nekik a tájékozódáshoz, mert annyira érzékeny a szemük! Nagyapa nagyon okos, még azt is elmagyarázta, hogy a cicák szeme összegyűjti, aztán meg visszaveri azt a kevéske fényt, ami éjszaka van. A csillagokból, a Holdból, az utcai lámpákból. Szóval olyan, mintha náluk mindig zseblámpa lenne, ráadásul kettő is, ezért is villog a macskák szeme, mikor sötét van. Nagyon tetszett, amit mesélt, de nagymamának biztosan nem, mert nagyapa tányérjáról elvette az egyik buktát, pedig még hozzá sem fogott.
De jó is lenne cicának lenni, mert nekik nem kell félniük a sötétben. És még ha a szobámba se lámpa-, se csillag-, se holdfény nincs is, ha nem akad semmi, amit egy macskaszem összegyűjthetne, ők akkor is bátrak és erősek, én meg olyankor olyan kicsi vagyok. Nappal nem, az iskolában nem, mikor focizni, bicajozni vagy versenyt futni kell, akkor nem, de éjszaka a szobában, ott a sötétben az vagyok.
− Valaki lakik a sötétben! – mondom anyának, közben a vállára hajtom a fejem.
− Ne butáskodj már! Olyan nagyfiú vagy és mégis félsz? – kérdezi korholva. Szeretem, amikor este jól megölel. Finom és meleg. De amikor elenged sokkal hidegebb lesz minden, mint amilyen előtte volt. Megborzongok, legszívesebben örökké bújnék hozzá, de végül csak jó éjszakát kíván.
− Ne félj, nem lesz semmi baj! – bíztat az ajtóból visszafordulva, én pedig szeretném, ha úgy lenne tényleg. Pontosan úgy, ahogy mondja. De ha tényleg nem lesz, akkor miért sír olyankor, amikor azt hiszi, hogy nem látja és nem hallja senki?
− Valaki lakik a sötétben! − súgom az esti mese után apa fülébe. Viccesen összekócolja a hajamat. Aztán az orrát az orromhoz dörgöli, mert tudja, hogy ezt mennyire szeretem.
− Dehogy lakik – mondja kedvesen −, csak mindenfélét odaképzel az ember, főleg pedig az olyanok, akinek olyan élénk a fantáziája, mint az én okos nagyfiamnak! Tudod, mi emberek nem félünk az ismeretlen dolgoktól, márpedig a sötétség az pont ilyen! Mindenfélét látni vélünk, furcsa, de leginkább azért, mert a szemünket nem használhatjuk! De félni nincs mitől! Gondold csak meg! Hisz hiába túrtál a kabátok közé lefekvés előtt, hiába néztél reggel az ágy alá, hiába húztad el a függönyöket, lestél lábujjhegyre állva a játékos dobozaid mögé, soha nem találtál ott senkit. Nem igaz? Vagy mire felkelünk, eltűnik, azt gondolod?
− De az a sok furcsa hang, de a sok nyikorgás, nyekergés, recsegés, ropogás? De az a sok mintha mozdulat? Az semmi? A zajokkal teli nehéz csend? Az a sötétnél is sötétebb éjszaka? Valaki biztosan lakik benne!
Nem válaszol, csak két tenyerébe fogja az arcomat, aztán puszit ad a homlokomra. Betakar, és égve hagyja a lámpát. Az ajtót pedig félig nyitva, csak azért, hogy be ne üssem a kobakom, ha megszomjaznék, mindig ezt mondja.
Valaki lakik a sötétben. Bár volna világosabb kicsit, hogy láthassam. Bár volna sötétebb kicsit, hogy láthassam. De mindig pont olyan színű, mint az éjszaka. Valaki van a sötétben, de ha tényleg ott van, miért érzem mégis olyan egyedül magam? Miért szomorít el, ha hallom, ahogy a tesóm mocorog a szomszéd szobában? Miért szomorít el, ha anya ágyának nyikorgását hallom a hálószobából? Miért szomorít el, amikor apa hortyogását hallom a nappali kanapéjáról? Valaki lakhatna igazán a sötétben, valaki, aki mindig mellettem van, mert most egyedül én lakom. Egyedül én lakom a sötétben a szobámban, az ágyamban fekve, a paplanom alatt. Egyedül tesóm lakik a sötétben a saját nagylányos szobájában. Egyedül anya a hálószoba sötétjében. És egyedül apa a nappaliban. Bárcsak én is látnék a sötétben, bárcsak nekem is lenne zseblámpám. Vagy lennék olyan bátor és erős, akár egy cica. Vagy lenne minden úgy, ahogy régen.
Kedves gyerekek, ehhez szerintem The Cure illik:
Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland
Discussion about this post