Weiner Sennyey Tibor, költő, író, utazó. 2015-re jelenik meg PIHIK című verseskötete. Kérésünkre megírta karácsonyra a pihi-madarak meséjét – vagy legalábbis annak első részét, amit itt olvashattok egy interjúval együtt.
Acsai Roland: Mi az a pihi?
Weiner Sennyey Tibor: Mi az? Ki az? Ki tudja? A pihikről elsőként Apollinaire verseiben olvastam, aztán jobban utánuk eredtem. Eredetileg a messzi Kelet mítikus madarai, egyszárnyú lények, akik csak összekapaszkodva élnek. De a pihi az évek során ennél sokkal több lett számomra. Elkezdtem ezt megírni az Újforrásnak egy mesében, eleget téve annak a megtisztelő felkérésnek, hogy karácsonyi mesét írhatok, de csak az első részig jutottam. Talán majd, ha az olvasók és ti is szeretnétek, folytatom…
AR: Megvalósítható-e a pihiség a mai világban, az emberek között?
WST: Próbálkozunk… próbálkozunk… de hát nem elég próbálkozni, meg kell valósítani… hogy Hamvas szellemét is megidézzem.
AR: Nektek pihi fogja hozni az ajándékot a fa alá?
WST: A legfőbb ajándék, hogy szeretetben, elfogadásban, megértésben élhetünk, és ha ez még nem teljes, akkor erre törekedhetünk. Így aztán az ajándékot egymásnak hozzuk, és az ajándék nem más, mint a jobbra és többre törekvő önmagunk.
AR: Mit szeretnél karácsonyra?
WST: Nos, eleinte a Beyond Earth nevű számítógépes játékra gondoltam, de időközben megszereztem és pár óra után elég unalmas, úgyhogy mégis csak jobb lenne Zoetmulder beszerezhetetlen kawi-angol szótára, vagy végre egy rendes külsőmikrofon a DRÓT-os kameránkhoz… igen, ezeket szerettem volna, de viccet félretéve persze a leginkább békét, szeretetet, egészséget és harmóniát.
AR: Mi az a szeretet, és mi a béke?
WST: A szeretet az üdvösség, a kulcs, a megoldás, az amit keresel, amit adnod kell. A szeretet Isten legmagasabb szintű jelenvaló léte a világban. A szeretet az ember számára a legmagasabb rendű tudatállapot, a béke? „Vajon miért nem írtak eposzt a békéről?” – kérdezi a mesélő a Berlin felett az égben, az a mesélő, akivel a leginkább azonosulni tudok. Én már mindig ő leszek, ő már mindig én. Egymás részeivé lettünk, mert a mesélők, ezen a földön, mindig ugyanazok. A mesélők, a pihik halk szavú krónikásai, a béke dolgainak csöndes csodálói, azok, akik emlékeztetik az embereket arra, hogy pihik, és a pihiket arra, hogy emberek.
Weiner Sennyey Tibor
PIHI
Első rész,
melyben a Kapitány a tengerifű-gyűjtő jóslatát követve
eljut a pihi varázslatos szigetére
Hajóskapitány vagyok, aki gyerekként folyókon kenuzott, a Dunakanyar és a Rába szigetein és félszigetein sátorozott, arról álmodozva, hogy saját vitorlással szelem a végtelen azúr tengereket, kikötőkben várnak rám matróz barátok és széphangú nők. Ki gondolta volna, hogy egy napon valóban hajós leszek, és vitorlásommal útrakelhetek a legtávolabbi Déltengeren. Láttam Batávia kalózok által látogatott bódékból összetákolt városát, hajóztam az elsüllyedt Nan-Madol trachit sziklavárosának utcái felett, és kevés hiányzott, hogy hajótörést ne szenvedjek Ryleh nem evilági szirtjein. Meglóbáltam lábam a világvégén, és kikötöttem Jáván és az Istenek Szigetén. Láttam a többi hajóst, hogyan kereskednek kelmékkel, kincsekkel megrakottan, hogyan hajóznak a Vén Kontinens és a Messzi Dél és a Csodás Kelet között.
Hallottam mesékről és legendákról, melyekben különleges állatok szerepeltek, de ezeket mindig mosolyogva fogadtam, mert én nem akármilyen áruval kereskedtem. Dalokkal. Dalokat gyűjtöttem apró dobozkákba már gyerekkoromban a Duna és a Tisza mentén, és mikor felnőttem, dalokat gyűjtöttem a Jáva tengeren, a Wallace-vonalnál, és az Indiai-óceán tajtékos hullámaival vert trópusi szigeteken. A dalokat rendszereztem, gondosan besoroltam őket egymás mellé, és lassan hajóm rakománya semmi másból nem állt, mint ezekből a legkülönbözőbb dobozkákból. Volt korhadt fadobozom, melyet, ha kinyitottam ősrégi őrségi regölés hallatszott belőle. Volt fényes ezüst dobozom, melyben a budapesti éjszakák énekesnőinek fényes hangjával énekelt belvárosi sanzon lakott. Volt bambuszládikám, melyben a vulkánok költőinek múzsájának pentaton dala rejtezett. Így hajóztam, és gyűjtöttem értékes árumat, évtizedeken át, magam sem sejtve miért és mit keresek igazán. Mígnem egy szép napon, Lembongan szigetének apró kikötőjében meg nem hallottam egy legendát. A tengerifüvet gyűjtögető öreg mesélte, akiről azt tartják valaha festő volt, talán francia, vagy méginkább olasz, de amikor ideért, Lembongan szigetére hét évig próbálta a tájat megfesteni. De annyira szép volt a táj, hogy végül ecsetjéből lapátot, palettájából csónakot barkácsolt és beállt a tengerifű gyűjtő szegény emberek közé. Ma már nem tudnád megkülönböztetni a többi helyi szegény embertől, csak akkor, amikor édes teája mellett az esti félhomályban mesélni kezd, csak akkor jössz rá, hogy tanult ember lehet. Ő mesélte nekem a pihi-madár legendáját. A pihi-madárét, akinek egy szárnya van, akinek énekét csak a legjobb énekesek dalához lehet hasonlítani.
– Mondd csak, festő! – léptem oda hozzá, és letettem az asztalára két zacskó aranyat – Hol lakik a te legendás pihimadarad? – a festő, öreg volt már, valaha kristályos fekete szemein kék hályog lapult, arcát ráncosra edzette a déltengeri nap és szél, bőrét sötétté az egyenlítői Nap. Elmosolyodott, és az aranyat visszatolta felém. Majd ezt monda:
– Hajózz ki, kapitány, hajózz csak ki, mikor a gamelán megszólal a telihold ünnepén. Hajózz ki, éjszaka, és meglásd megleled, amit keresel.
Nevettem az öregen és a matrózokkal tovább ittam a kikötőben. Addig-addig, míg egyikük – egy huncut kínai – ugratni nem kezdett, hogy úgysem merek az öregre hallgatni, úgysem merek ma éjjel, a telihold ünnepén az első gamelánra kihajózni. Több se kellett, a dzsungeldzsúztól kissé dülöngélve, felkapaszkodtam vitorlásomra, és az első gamelán-hangokra kihajóztam.
Irtózatos fejfájással ébredtem a fedélzeten, és fogalmam sem volt merre járhatok. Körülöttem a déltenger végtelen volt és csendes, azt sem tudtam, hogy nappal van vagy éjszaka, de egyszer csak megláttam egy kicsiny, ámde gyönyörű szigetet, ahol kikötöttem. A parton fehér homokba mélyedtek lábaim, köröttem a levegő enyhe volt, az égen egyszerre láttam a Napot, a Holdat és a csillagokat. Különös, gondoltam, nagyon különös. És jobbnak láttam, ha leheveredek és alszok még egy kicsit.
Arra ébredtem, hogy valaki a fejemet kopogtatja.
– Pihi? Pihi? Pihi?! – kérdezte felettem egy furcsa hang.
– Igen, pihizni szeretnék, ha hagynál! – aztán hirtelen felpattantam és szembetaláltam magam egy aprócska lénnyel, mely madárnak kevés, embernek sok. – Ki vagy te? – kérdeztem.
– Pihi. – válaszolta különleges hangján.
– Pihi? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Pihi! – mondta és megfordult, megmutatva hátát, melyen egyetlen szárny volt.
– Pihi… – suttogtam – és rájöttem, hogy tényleg ő az. Szemében különös értelem csillogott, olyan okosnak és szépnek láttam, amilyennek még soha egyetlen énekest sem.
– Örülök, hogy nem haltál meg. – mondta.
– Te tudsz beszélni? – lepődtem meg.
– Miért ne tudnék? – mosolygott – Ha még te is tudsz, akkor egy pihi, hogyne tudna. – aztán hirtelen elkomolyodott, és úgy kérdezte: – Mondd csak, még mindig olyanok az emberek, mint régen? – zavarba jöttem és bevallom nem tudom, hogy erre mit válaszolhattam volna, úgyhogy inkább kérdeztem:
– Hol vagyok?
– Szóval igen. Olyanok. – hangjában egyszerre volt bánat és öröm, együttérzés és lemondás. Amikor megszólalt, olyan volt, mintha hangját belül hallanám, olyan volt, mintha az agyamban és a szívemben valami bársonyos tövis ütött volna visszhangokat.
– Azért nem annyira rossz a helyzet. Az emberek javulnak, a technika fejlődik, a világ egyre jobb hely lesz. – próbáltam érvelni.
– Igen. A világ. – és elindult a parton, a süppedő homokba, én pedig utána.
– Te ismered a világot? Azt hittem csak ezen a szigeten élsz.
– Nem mindig ezen a szigeten éltem. A pihik országában laktam, a pihivárosban, pihiházban.
– Van pihiország? – kérdeztem, megfeledkezve arról, hogy egy félszárnyú lénnyel beszélgetek éppen.
– Volt. Nekem csak volt.
– És hogy éltek ott a pihik?
– Tényleg érdekel, kapitány?
– Hát persze, hogy érdekel, pihi. – elmosolyodott a megszólításra.
– Tudod Pihiországban régen, réges-rég, mikor még ott éltem, mindenki nagyon szomorú és nagyon dühös volt. Senki nem értette, hogy hogyan lehet az, hogy a szomszédaink, a varjak, a galambok, a sasok, a pacsirták, a verebek – mind-mind tudnak repülni, csak mi, pihik nem tudtunk. Énekünk pedig egyre panoszassabb lett, egyre szomorúbb. Folyvást egymást hibáztattuk, és nem értettük, hogy miért van csak egy szárnyunk, ha repülni ígysem-úgysem tudunk.
– Jogos kérdésnek tűnik. – próbáltam okoskodni.
– Kapitány, látszik, hogy ember vagy.
– Talán te nem vagy az? – kérdezem.
– Pihi vagyok, láthatod. – és megremegtette egyetlen szárnyát.
– Látom… és mi lett Pihiországgal?
– A pihik emlékeztek arra, hogy valaha jó hely volt Pihiország, hogy lehetett boldogan és szépen élni, de nem tudták, hogy ez mikor volt, végképp nem, hogy hogyan is történt, és mi is kellett ahhoz. Elfelejtették, hogy milyen is volt Pihiország. És csak folytak tovább a viták, a tojásból kikelt kis pihik pedig…
– Hogyan, hát tojásból keltek ki?
– …a tojásból kikelt kis pihik pedig látva a nagy pihik folytonos vitáit és bánatát, elhatározták, hogy nem akarnak pihik lenni. Volt közöttük olyan, aki átszökdécselt a varjak országába, feketére festve magát, és volt olyan, aki porba hempergett és a verebek közé költözött. Persze repülni továbbra sem tudtak, de legalább madárhoz méltó életet élhettek.
– És azok, akik otthon maradtak, Pihiországban?
– Velük más történt. Elkezdték szégyellni szárnyukat, feleslegesnek érezni. Egy idő után a pihivezetők kabátjukkal eltakarták szárnyukat, és egy komoly pihianya vagy pihiapa is arra tanította pihifiket és a pihileánykákat, hogy szerencsétlenségük billóját, egy szárnyukat, el kell takarni.
– Szégyellték?
– Rosszabb. Gyűlölni kezdték. És amikor megjelenik a gyűlölet, a pihiség eltűnik. Előbb saját maguknak vágták le a szárnyukat, mint valami véres tor, és büszkék voltak rá, és a tömeg megtapsolta őket. Aztán már úgy születtek, hogy nem volt szárnyuk, vagy alig, s akiknek valami különös oknál fogva kinőtt, azoknak a saját szülei vágták le.
– Elég szörnyen hangzik… – suttogtam.
– Az igazán szörnyű csak ezután következett. Többé, nem lehettél pihi, vagy, ha megmaradt fél szárnyad, azt takargatnod kellett. Szárnyrejtetten járkáltunk Pihiország pihivárosában és kerestük a hozzánk hasonlókat, akiknek még van szárnya és akik még énekelnek.
– Tehát énekeltetek?
– Igen. Miért kérdezed?
– Dalok gyűjtője vagyok. Hajóm fedélzete telis-tele van a világ minden pontjáról gyűjtött dalokkal. Kicsiny dobozkákban hordozom őket.
– Miért gyűjtöd őket, Kapitány?
– Hogy ne vesszenek el.
– Hogy veszhetnének el? Eltévednek?
– Elfelejtik őket.
– Kik?
– Az emberek, pihi. Az emberek elfelejtik a dalokat.
– Igen… erre emlékszem. Emlékszem, hogy azok a pihik, akik levágták szárnyaikat többé nem énekeltek. És azok a pihik, akik rejtegették szárnyukat, egyre ritkábban.
– És megoldódott Pihiország gondja-bánata?
– Dehogy! Egyre távolabb kerültünk a többi madártól. Egyre távolabb önmagunktól is. Olyannyira, hogy elfelejtettük mi tesz minket pihivé.
– És akkor mi történt?
Megállt, körbenézett ezen e partfokon, hol sem nappal, sem éjjel nincs igazán, majd ismét rámmosolygott és úgy mondta:
– Elindultam, kideríteni, hogy mitől pihi a pihimadár és megtaláltam, amit kerestem.
Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland
Discussion about this post