INDIÁNER

HALMAI TAMÁS MESÉI

„Csak ült, tenyerén a kaviccsal, és napestig pillangókat varázsolgatott a látóhatárra.”

A hold hetedik tengere

Az erdei bölcs meggyújtotta ezeréves pipáját, és belefogott a mesébe. A tavi manók ámulattal ülték körbe, mint minden este, amióta a Huncut-dinasztia megalapította királyságát az ezeregy éves Álomvölgyben.
– Valamikor hét tenger volt a holdon. Ez még abban az időben történt, amikor nem volt idő. És nem voltak helyek, se álmok, se szederbokrok szederbokornyűvő földifurmányokkal. Semmi. Csak a nap, a hold és a hét tenger. Fenségesen üres ég alatt hullámzott a hét nagy víz; ha arra járt volna, sem tehetett volna különbséget köztük senki manófia.
A kis lények szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól. Pisszenni sem mertek, még ezüstnyelű játék-varázspálcájuk is feszesebbre egyenesedett, s még aranybojtos sipkájuk is elfelejtett ide-oda csúszkálni kócos kobakjukon.
– Aztán valami megváltozott. Az első tengert felitta a szomorúság. A második a hold belsejébe szivárgott, bujdokló kútnak. A harmadik útra kelt, hogy hajókat és szigeteket keressen magának. A negyedik követni akarta, de eltévedt, és eső lett belőle a világ peremén. Az ötödik tenger elunta a holdbéli táj szépségét, és a napfelszín ragyogóbb vidékeire vágyott. Oda is jutott, föl is emésztette a tűz. A hatodik tengert mindez úgy megviselte, hogy merő sírássá változott.
Összébb húzódtak a manók. Reszketegen kapaszkodtak gyökérbe, szélbe, gondolatba.
A bölcs lehunyt szemmel mondta el a mese végét:
– Csak a hetedik tenger maradt a helyén. Szerette a holdat, és szerette a mindig ugyanazt az arcát mutató napot. Tündöklésből és nyugalomból állt az élete, mi többet áhíthatott volna? Ám ahogy épült és gazdagodott a világ, a változások neki is más sorsot szántak. Hogy isteni hóbortból vagy csillagtervek szerint, ma már senki se tudja, de egyszeriben a földön találta magát. És megszeretett ott is. Azóta legalább két örökkévalóság telt el, s ő ugyanolyan szelíd örömmel simogatja a medret és a partokat, mint mikor még a hold hetedik tengere volt. Csak néha fogja el a honvágy. Mindig akkor, amikor a teliholdat tükrözi vissza. Olyankor jót tesz vele bárki, aki a holdat két tenyerében kimeri, s fölröpteti az égbe, föl a felhők fölé, egészen az igazi holdig. A legjobbat pedig az teszi, aki maga is a fényes utazó nyomába ered. Hiszen sosem az a kérdés, hogy a madár repül, vagy a szárny. Hanem hogy vele tartunk-e, barátaim.
De ezt már a legkitartóbb tavi manó sem hallotta. Az igazak álmát aludta, mint társai, s mint mostanra talán a legkitartóbb olvasók is.

Az elvarázsolt varázslólány

– Csirió és csiribá, változz rögvest csokivá! – mondta, és toppantott hozzá kis lábával, de nem történt semmi. A megrémült kavicsból nem lett megrémült sportszelet. Pedig tegnap még minden sikerült. És tegnapelőtt. És a tegnapelőtti tegnapokban is, mindig, bármikor. Hová tűnt a varázserőm?, töprengett bosszúsan. És hogy fogok így csokoládét reggelizni (és ebédezni és vacsorázni és éjszaka-éppen-csak-falatozgatni)?, méltatlankodott magában.
Napsütéses ősz készült, a ritkás esők fátyolán is jóságos túlvilágok derengtek keresztül; hiába. Nincs az a szépség, amely egy csalódott mágust megvigasztalhatna.
A varázslólányt minden jel szerint megbűvölték. Kimágiázták. Elvarázsolták!
Útra kelt, hogy az erdei bölcstől kérjen tanácsot. De az erdei bölcs szavak helyett teával fogadta és homlokcsókkal. Tovább indult, a tavi manók segítségében bízva. De a tavi manók is csak hallgattak, titokzatos derűvel. A barlangi tündér volt utolsó reménye. De a barlangi tündér otthon se volt.
Lógó orral és még lógóbb copfokkal ballagott haza. Nem várta senki, csak a szélcsend a kéményben. A kislány egyedül lakott a mézespuszedli-házacskában.
Leült a diófa alá a kertben. Céltalanul fölvett egy kavicsot. Szórakozottan a tenyerébe szorította, azután alaposabban szemügyre vette. Könnyes hangulatban volt, a tekintete akaratlan lágysággal simogatta a kődarabot. Mint egy darabka hegy. S ahogy pisze ujját végighúzta rajta… A kavics megmozdult. Arrébb fészkelődött. Fölberzenkedett. És kinyitotta a szemét.
– Te élsz? – riadt rá a varázslólány.
– Van valami, ami nem él? – kérdezte értetlenül a kavics.
A lányka arcára megszeppent mosoly tévedt.
– Csokit szeretnék, és nem megy. Elhagyott a varázstudományom – szakadt ki belőle a panasz. Szemlesütve tette hozzá: – Benneteket szoktalak átváltoztatni…
– Tudom – rikkantotta illedelmesen a kavics.
– És… Nem haragszol?
– Ugyan. Kavicsnak vagy csokinak lenni ugyanolyan öröm, ha az ember (vagyis a kavics) kavics (vagyis csoki). – Elnevette magát.
– Tudsz segíteni?
– Már nem kell. Nincs rá szükséged. Ennyi volt a titok.
– Nem értelek…
– A tenyér gyöngédsége és a tekintet lágysága. Csak ennyi kell a varázslathoz, amit mások életnek neveznek. Mindenki varázsló, aki szeret. Még az is, aki varázsló! – kacagott újra önfeledten.
– A tenyér gyöngédsége és a tekintet lágysága… – suttogta utána a varázslólány, mintha megbűvölték volna, ám ezúttal jótékony mágiával; olyannyira, hogy nemcsak a csokoládéról feledkezett meg, de saját magáról is, minden bújával és bajával és bűbájával egyetemben.
Csak ült, tenyerén a kaviccsal, és napestig pillangókat varázsolgatott a látóhatárra.

CSENDESTÁRS A TÁRSAS CSENDBEN
(Beszélgetés Halmai Tamással, melyből az is kiderül, hogy lehet elmondani egy marslakónak, mi a szeretet)

Cormac McCarthy csodálatos könyvében, Az útban ezt írja: „Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.” Itt a saját fiára gondol, akit megpróbál megmenteni egy posztapokaliptikus világban, és aki a legfontosabb számára. Te hogyan értelmezed ezt a mondatot?

– A regény nevezetes mondata, ha jól értem, arra kéri az olvasót, hogy lássa meg a mindenkori gyermekben az élet szentségét, Isten jelenvalóságát, avagy a megelőlegezett jövendőt. Magam továbbmennék. Nemcsak a fiú: a lány, egy kavics, Kasmír felhői és a teáscsészénk füle is Isten igéje. Minden mondani akar valamit. Minden beszél. De mi csak a beszédre figyelünk. A nyelvet elfedő nyelvre. Pedig a lét: ige; a szó: kincs. S Isten szókincse a világ.

Mit tanítottál tanárként, és mit tanultál a gyerekektől?

– 1999-2007 között tanítottam 10-18 éveseket, valamint esti tagozaton felnőtteket is. Magyartanár voltam.
A szakmai “edződésen” túl leginkább önismeretre (pontosabban: az önismeret fontosságára) tanított meg ez az időszak. És a párbeszéd, a beszélgetés, az egymással-lét önérdekű szépségére. És türelemre. És szelídebbségre.

Milyen állatod volt gyerekkorodban, és most van-e állatod?

– Gyerekkoromban: kutya; most: kutya, sün, tengerimalac. Meg főnixek, unikornisok, sárkányok a szekrény mélyén és az ágy alatt és a falban. (Hiszed, ha látom?:-)

Szerinted miért fontos, hogy egy gyereknek állata legyen?

– Jobban megtanul szeretni. Pontosabban: megtanul jobban szeretni. Empatikusabb, kiegyensúlyozottabb, szociálisan is érzékenyebb lesz, akit empatikus, kiegyensúlyozott, szociálisan érzékeny kutyák-kanárik-koboldok vesznek körül belül.
Hasonlóan fontos, hogy az immunrendszer erőssé fejlesztésében is szíves társak a szőrös társak.

Képzelt barátok, képzelt lények. Hogy van ez a gyerekeknél, és hogy van ez az íróknál?

– Gyereke-írója válogatja. De mivel a képzelt társak nem válogatnak, jut belőlük mindenkinek. Csak vegyék (vegyük) észre. (Tudván tudva: a képzelet talán nem is annyira teremt, mint inkább érzékel. Vagy rekonstruál. Vagy előhív. – Merjük remélni, hogy ami fikció, azt a valóságnál valóságosabb létről mintázza a szív.)

Hogy hívják a tengerimalacod?

– Miklós. Más napokon vitéz nagybajuszú Széna Frigyes. Köztes napokon Süsüpocok etc. 🙂 (A pontosság kedvéért: páromé a tulajdonjog, jómagam csak csendestárs vagyok a társas csendben.)

Ha egy marslakó megkérdezné tőled, mi a szeretet, hogyan felelnél?

– Megölelném.

Fotók: Havas Eszter (Lovepie Photography)
(Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland)