INDIÁNER

„A hit nem csak egy létállapot, több annál, létmentő. A hit összeköt, emellett megteremti a szerelemben a halhatatlanság érzését.”

AKI VARJÚBÁCSI AKART LENNI
 (egy UFO beszélgetése Ayhan Gökhannal)

 Ha jól tudom, itt nőttél fel, Zuglóban. Mennyit változott a kerület, és mennyit változtál te?

 Igen, 28 éve Zuglóban élek. Gyerekkoromban Zugló csodálatos hely volt, a patakkal és a kis cukrászdáival. Aztán a Bosnyák tér, ahol nagymamám virágot árult, jelentette a világot és a csodát. Később a kicsit szétcsúszott kocsmák. Most kicsit szomorú ligetté változott Zugló, a kocsmáiban megállt az idő, az utcái melankolikusak, lakói megkeseredtek, inkább már elköltöznék innen, mondjuk Budára, a Vízivárosba. A „fölnőtteknek” Buda való. Bár nem tagadom, van kedvenc zuglói helyem, például a Műjégpálya melletti Városliget Café.

 Van-e valamilyen apaképed? Ha nincs, milyen a hiánya?

 Írói apaképeim vannak. Régebbről Nádas Péter, Varga Lajos Márton, mostanában Tolnai Ottó. Velük álltam-állok levelezésben. Meg a túlvilági apaképeim, Kosztolányi és Heltai Jenő. Az, hogy a vér szerinti apámat nem ismertem, és akik neveltek, meghaltak, nos, mostanában jön elő, amikor azt tapasztalom, hogy negyven-ötven éves emberek is hazajárnak a szüleikhez vasárnapi ebédekre, meg a velem egykorúak is az apjukra támaszkodnak sok kérdésben. Ezt régen úgy fogalmaztam meg magamban, hogy óvatosnak kell lennem, mert alattam nincs védőháló.

 Segít-e a hit a párkapcsolatokban, és ha igen, hogyan?

 A hit nem csak a párkapcsolatban, hanem mindenben segít. A hit nem csak egy létállapot, több annál, létmentő. A hit összeköt, emellett megteremti a szerelemben a halhatatlanság érzését.

 Milyen, ha az embernek házi csigája van?

 Az egy nagyszerű érzés! És komoly felelősség! Egy éve kaptam egy szakácstól az étteremben, ahol dolgoztam, akkor még nagyon picike volt, mostanra már szép nagy a csigánk. Szereti a sörhabot és az uborka közepét rágja ki mindig. Hiába magyarázom neki, hogy a héjában van a vitamin.

 Milyen apa szeretnél lenni?

 Olyan, akire később boldogan és hálával emlékszik vissza a gyerekem.

 Melyik mesehős lennél? 

 A Mazsola és Tádéból a Varjúbácsi lennék. Mert gyerekkorom óta a kedvenc madaram a varjú, hát még ha beszélni is tud!

Ayhan Gökhan

Mese az otthont kereső szívről

Egyszer van, kétszer van, háromszor is van ez a mese. Ahányan halljuk, annyiszor van. Figyelem, én csak egyszer mesélem el! Egyszer volt egy szív. Nem akármilyen szív volt, hogy-hogy nem, ez a szív tulajdonos nélkül élt a világban. Az egeken és a világon kívül nem volt gazdája a szívnek. A meleg testbe vackolódás helyett a szabadban élt. Télen didergett, nyáron lihegett. Egyszer azt mondta magában.
– Elég volt. Otthonra van szükségem. Ahol megóvnak, és ahol én óvok meg valakit. Vigyáznak rám és vigyázok rá.
Az árva szív világgá ment. Felvette a világgá-menő korongcipőt, megkötötte a színes, világ végéig érő, színtelen cipőfűzőt.
És hopp, útra kelt.
Első, világvégig vezető útjának néhány száz lépése egy csokoládéboltba vitte. Édes illatok keringtek a levegőben, a marcipán elegáns illata összepacsizott a tejcsokoládé rakoncátlan illatával, mint a hóbortos biliárdgolyók. Túl a pulton, az eladólány keskeny vállán is túl, a mindenféle formájú nyalánkságok közt kiszúrta magának a szív-alakú csokoládét. Teste nagyot dobbant örömében. Miután szépen becsomagolták neki, a kezében tartott csokoládészív maga volt a boldogság. Óvatosan fogta, baja ne essék. Ki ne csússzon. El ne törjön. Ugye, jól tudjuk, milyen a törött szív? Hogyne tudnánk!
– Megtaláltam a társam. Megtaláltam!
Lelkendezett, és amint befordult a következő és a következő utáni következő sarkon, a kezében szorongatott csokoládészív a papíron keresztül átfolyt, illetlen nyomot hagyott a szív ujjain. Nagyon megijedt. Még sikerült kihámoznia a csomagolást, minden igyekezete ellenére a csokoládészívből így sem maradt sok: a kánikula miatt alaktalan masszává változott.
Elolvadt a szív csokoládészíve. Odapislákolt az égbolt közepén ringatózó nap, és nem olvadt el a látottaktól szégyenében.
A szív halkan sírni kezdett.
Az egyik könnycsepp ide hullt, a másik csepp könny oda hullt, potyogtak a könnyek, mint a szomorú kavicsok a még szomorúbb tóba.
– Szívtelen a világ, amiért ilyen történhet benne.
Szipogott a szív, könnyei a szájába folytak, prüszkölt, prüsszentett. A sírást meghallotta borzolt tollú madár. Akár repült, akár az ágon pihent, borzolt volt a tolla. Ilyenféle madár volt. Leszállt a szív mellé. A szív abbahagyta a sírást. Szív és borzolt tollú madár mélyen egymás szemébe néztek. Nem tudták a másik nyelvét, ez mégsem okozott gondot számukra.
Borzolt tollú madár kiolvasta a szív tekintetéből a bánatot.
A szív borzolt tollú madár tekintetéből kiolvasta a simogató együttérzést.
Borzolt tollú madár hirtelen elrepült, a kölcsönkapott bánattól egy kicsit nehezebben préselődött szárnyai alá a levegő. A szív megvigasztalódott.
A jó találkozások a legfontosabbak a világon, a jó találkozás simogatás a világ szívén.
Feltápászkodott, ballagott tovább.
Elhagyta a várost. Árnyék-mélyben fekvő erdők agancsos fái közt, mezők tiszta tekintetű virágai közt járt, lábnyomaiból a szél kiszimatolta, hogy hosszú út van mögötte, a szuszogásából a leszálló este kibetűzte, hogy a szív jó.
Az erdő tölgyfáitól érdeklődött, merre lehet az ő társa.
A fák hűvös nyugalommal azt felelték, hogy a szív társa az erdő határán túl van.
A mezők virágai ugyanezt a kérdést hasonló hűvös nyugalommal válaszolták meg.
– A társad a mező határán túl van.
A szív megkérdezte ezt az éjszakától is, aki azt mondta az erdő fáihoz és a mezők virágaihoz hasonló hűvös nyugalommal, hogy a párja a sötétség határán túl, a nappalban van.
– Fecsegnek ezek mindenfélét, nem tudnak semmit! – morgott a szív.
A végén már nem hitt nekik, mivel az erdő és a mező után nem a társával találkozott, hanem egy másik erdővel, vagy egy másik mezővel. Az éjszaka után a nappal következett, a sötétség után a világosság.
Tartozni szeretne valahova, mint a színek a szivárványhoz, a szivárvány az ég-színhez.
Hitte a szív.
Valamelyik lombos erdőben letelepedett egy égbeszökkenő fa elé. A fa oldalában odú derengett. Messziről olyan volt, mint egy megrémült száj. A szív nem látott ilyet korábban. Azt gondolta, ha törik, ha szakad, ő szóra bírja az odút. Titkon abban reménykedett, hogy az odú fenekén van a társa. Belekiáltott az odúba. Az odúból nem jött hang, némán állta a szív próbálkozásait.
– Hahó, van ott valaki? Hahó!
Nem volt ott senki. A szív arca elsötétült. Könnyek harapdálták.
Búslakodva indult tovább. Valamelyik fa, valamelyik ceruzavékony ágán ott ült a borzolt tollú madár. Felismerték egymást. Aki egyszer megvigasztalódott egy másik lényben, az többé nem felejti el. A szív nem tudta, miért, de jókedve kerekedett.
– Nem tudom, miért, de jókedvem van. Megyek, tovább keresem a társam.
Borzolt tollú madár ismét viharosan elrepült, nehezebben csapkodott a szárnya, mint a szívvel való első találkozás után. A rátelepedett bánat lehúzta, mintha ólomcsizma lenne a lábán.
A szív az erdőből kiérve magas házakkal tarkított városban találta magát. Az úton az autók eszeveszetten tülköltek, emberek kiabáltak, szólt a duda, az ajtókon a csengő, a kabátokon a cipzár, lányok hajában csat, a levegő izzott a zűrzavartól és az izgalomtól. Az erdő felől érkező szél ijedtében a falfehér-sápadt házak ereszébe bújt, betakarózva az összeszedett falevelekbe. A város rémisztő szörny képében tornyosult előtte, világelnyelőként, szeretetfalóként.
A szív járt-kelt az utcákon, befordult ezen a sarkon és előbukkant azon a sarkon. Mint egy végtelen labirintus, olyan ez a város, se eleje, se vége.
– Talán ez az a hely, ahol a dolgoknak se eleje, se vége? – csodálkozott a szív.
A szív nem gondolt többet, csupán a társát kereste kitartóan, mint a kiskakas a gyémánt félkrajcárt a szemétdombon.
Magányosság vett rajta erőt. Lehet, hogy feleslegesen tette meg idáig az utat? Fordulhat vissza?
Idegenek és idegen hangok, zajok, épületek voltak mindenfelé, amerre a szem ellátott. Sajgott a szív.
Váratlanul, a két villanyoszlop közt kihúzott vezetéken sokat látott ismerőse pislantott le rá. Borzolt tollú madár, a híres-nevezetes borzolt tollú, kicsit öregesen, kicsit fáradtan, a szemében szürkeséggel birkózó sanda fény pislákolt. A szív észrevette, mosoly csattant az arcán.
– Ó, a madár! Az én segítő madaram! – kiáltotta a szív lelkesen.
Borzolt tollú madár felröppent, a szív érezte legbelül, hogy követnie kell, bíznia kell borzolt tollú madárban. Borzolt tollú súlyos, vonagló csapásokkal a város füstfelhői felett szállt, és a szív utána sietett, kerülgette a vele szemben kifogyhatatlanul áramló tömeget. Megérkeztek egy hófehér épület elé. Borzolt tollú helyet foglalt az épület egyik tornyán. Mivel a szív nem tudott olvasni, engedjétek meg, hogy én olvassam el a hófehér épület kapuja felett fénylő betűket.
Kórház volt a hófehér épület neve.
A szív bátran belépett az ajtón.
Köszönt a portásnak, a portás kedvesen visszaköszönt.
A következő pillanatban kezeket látott maga körül, megnyugtató hangokat hallott, úgy tűnt, mintha álmodna.
Egy hófehér kórteremben ébredt fel.
Melegség vette körül. Melegség, puhaság, jóság. Otthonra talált. Társra lelt.
A szív bekerült egy olyan emberbe, akinek a régi szíve elcsavargott, unásig volt a társasági élettel, egyedül akart lenni.
Helyére a mi szívünk került.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Fotók: Ayhan Gökhan gyerekkori képei

(Az Indiánert szerkeszti: Zöld Lényegű Felhő)