INDIÁNER – a progresszív gyerekirodalom, a belső gyerekbirodalom

Ahol a versek és a mesék úgy találnak célba, mint a nyílvesszők – célzás nélkül célozva…
Kérdések Szilaj Pocokhoz
UFO: Mi az első emléked?
Borbáth Péter: Egy szalagkorlát. Körülötte olajos fű.
Más gyerekeknek írni, mint felnőtteknek?
Még jobban kell figyelni.
Mitől felnőtt a felnőtt?
Megfeledkezik a testéről. Rendszert épít, nem lát ki alóla, elveket vall, érzelmi életét frusztrált politizálásba fojtja, görcseit felelősségnek nevezi. Munka közben haza vágyik, otthon a munka miatt szorong, ha nyaral, kétségbeesetten igyekszik pihenni.
Te nindzsa lennél, vagy szamuráj?
Nindzsa.
Lehet-e kard a toll, és ha igen, miért kellene vele szerinted harcolni? Szerintem a boldogságért (harmóniáért, egyensúlyért), és azért, hogy mások is boldogok legyenek.
Tollal harcolni: egy újabb oldal megírásáért tudok. Ha végre megválasztanak Miss Universe-nek, ígérem, a világbékéért harcolok majd tollamszakadtáig J
Adj magadnak egy indiánnevet! Mert az indiánság ugyanaz, mint a nindzsaság.
Szilaj Pocok
És egy utolsó kérdés, ami nagyon fontos. Mi számodra a figyelem?
A figyelem: intenzív jelenlét.
Borbáth Péter:

Bocskoján és Mirminyó

Niru hajnali zivatarra ébredt. Olyan erővel szakadt az eső, hogy apró házának teteje alig bírta a víz súlyát, megroppantak a tetőlécek. Magára vette esőköpenyét, kilépett, akkor látta, hogy a ház előtti ösvény patakká duzzadt, lombos ágakat sodort a víz. Az odúkból a sufnitetőre menekültek a zajok, ott szorongtak egymásba kapaszkodva. Niru egyesével menekítette őket a házába. Mire mindennel végzett, az eső is lassan elállt, az ösvényen zúduló patak elvékonyodott, végül csak egy vékony ér lett belőle.
A zajok odújában térdig állt a koszos víz, az etetőtálkákat széthordta mindenfelé az áradat. Niru nagyot sóhajtva nézett a szárítkozó zajokra.
– Bizony, most pár napra szükségszállást kell összeütni nektek.
Hozzá is fogott, egész nap fúrt-faragott, nyesett, szögelt, estére minden zajnak új lakrésze volt, Niru nagyokat hajolva ropogtatta meg derekát, akkor vette észre, hogy egész nap nem evett semmit. Eszébe jutott, hogy már hetek óta nem vacsoráztak együtt Sündörrel, összepakolt hát néhány szikkadt genyőtepitét és átsétált hozzá.
Sündör háza táján minden mozdulatlan volt, csak a vaslábakon álló fénydobozokról csöpögött a víz.
– Sündör!
Közelebb ment, még mindig semmi válasz, sárhordalék torlaszolta el az ajtót, Niru arrébb lapátolta a sarat, belökte az ajtót.
– Sündör!
A házban semmi se moccant, Sündör asztalán halomban álltak a jegyzetek, a padlót is belepte a rengeteg tervrajz, térkép, cetli. A rajzokon mindenféle ábrák, számítások, az asztal közepén vaskos füzet, rajta Sündör kézírásával: Villámcsapda!
– Biztos kirándulni ment – mormogott Niru -, azért szólhatott volna.
Leült egy kis sámlira, rágcsálni kezdte a genyőtepitét. – Kirándulni ment, de meg is ázhatott közben – morogta komótosan, közben belelapozott a Villámcsapda-füzetbe, mosolyogva nézte Sündör furcsa ábráit, feliratait, – villámcsapda – rágás közben megállt a falat a szájában, aggodalmasan sutulta össze kezeit.
– Lehet, hogy valami baja esett, ha holnap reggelig sem jön haza, utánamegyek.
De éjszaka nem bírt aludni, folyton fülelt a sötét csöndben, hátha Sündör most nyitja a kaput, most veri le a sarat a lábáról, de csak a zajok halk éjszakai zörejeit hallotta.
Még fel se kelt a nap, Niru csoffasztott gesztenyével, simickolt cipóval, keneces pirítóssal pakolta meg a zsákját, felmarkolt egy Sündörtérképet, és nekivágott.
Az esőmosta fémdombok ragyogtak a reggeli fényekben. Niru tanácstalanul forgatta a térképet, korábban mindig Sündör mondta meg, merre menjenek, mit csináljanak, most meg csak krikszkrakszokat látott. Felmászott a sárgafémbdombra, akkor tehát, amarra van a Tupa-hegy, mormogta, de pont a másik irányban látta meg a hegyet, egészen elkeseredett.
A térképet kiterítette egy narancsgombáktól pettyes farostlemezre, méricskélt, próbálta összehasonlítani a térképet és az előtte elterülő tájat, de semmire sem ment. Végül elővette a csoffasztott gesztenyét, vágott néhány cikk töppentyűt, mert üres hassal még gondolkodni sem lehet, hátha uzsonna közben rájön, merre kell mennie.
A bicska a farostlemezen most mintha megmoccant volna, mintha valaki megdöntötte volna a lapot. Utánanyúlt, de a bicska hirtelen eszeveszett pörgésbe kezdett, Niru elkapta az ujját, mi lehet ez? A bicska jobbra-balra, le-föl csúszkált a lapon, Niru úgy tett, mintha nem is foglalkozna vele, aztán egy óvatlan pillanatban lecsapott a bicskára, becsukta, zsebre vágta. A farostlemez alól halk vernyogás, neszezés hallatszott. Közelebb hajolt, mire a bicska zsebestül, nadrágostul, Nirustúl tapadt a laphoz. Akkor már egészen kivehető viháncolás hallatszott. Niru mozdulni sem tudott, hát kíváncsian várt. A kövek alól ökölnyi fénylő páncélú bogár motozott elő:
– Mágnesbogarak – morogta Niru, aztán újra a térképre meredt.
Az egyik sziklából vaskos figura bontakozott ki, repedezett, szürke bőre mintha kőből lett volna. Erős bozontos szemöldöke volt, kutakodva nézett Nirura.
– Hát téged meg mi lelt? Térkép? Mutasd! Mit keresel? Én mindent ismerek itt, mindent. Engem egyébként Bocskojánnak hívnak – vigyorgott. – Hát téged?
– Niru.
Szúrós szemmel nézte a térképet, nagyokat morrantott közben:
– Egész jó kis térképed van, egész jó. No, mit keresünk?
– Egy öhmmm. Egy villámot. Egy villámot keresek.
Bocskoján most olyan közel hajolt Niruhoz, hogy előremeredő szemöldöke karistolta Niru homlokát.
– Meghibbantál? Egy villámot? Ja! A Villám-hágót keresed, nézd, itten van Dél-Kelet, állj ide mellém, na, megmutatom, hogy kell ezt használni. Ugye itt állunk – mutatott a térképre, – te pedig a, te pedig a… Villám-hágót keresed, ami pedig itten lesz! – bökött egy kisebb, lapályos tórendszerre. – mintegy harminchat töreknyire van ide – fonta össze karját büszkén Bocskoján.
– De én egy, egy igazi villámot keresek. A barátom, fényvadász, Sündör, készített egy villámcsapdát, és eltűnt, eltűnt. – nézett maga elé Niru.
Bocskoján előkotort a zsebéből egy homályosra piszkolódott nagyítólencsét, azon keresztül méregette Nirut.
– Villámcsapda, fényvadászat – mormogta magában – meghibbant a kölök.
Lapátkezével megfogta Niru tarkóját, egész közelről nézett a szemébe – bizony, váltóláza van.
– Elviszlek Mirminyóhoz, beverünk egy jó csillámpörköltöt, kialszod magad, pár nap múlva kutyabajod. Lapogatta meg Niru hátát Bocskoján.

Mirminyó segít

Bocskojánék egy kisebb mészkőbarlangban laktak, a bejárat előtt hatalmas zsákokban szénpor, mészpor, márványhasábok.
– Három személyre teríts, Mirminyó! – harsogott büszkén Bocskoján – háromra!
Mirminyó a kötényébe törölgette kezét, homloka összeráncolódott az aggodalomtól, úgy nézett Nirura.
– Dinsztelt kovám van, desszertnek meg némi csillámpor, de biztos, hogy…
– Persze, nézz rá, kész férfi – vágta hátba barátságosan Nirut Bocskoján, csak úgy szállt a szénpor körülöttük.
Mirminyó pakolászni kezdett, néha eltűnt egy pici nyíláson, aztán újra előbukkant.
– Ülj csak ide, hát rozsdalevet ittál-e már? – zöttyent egy sámlira Bocskoján, fogával kihúzta a vaskos dugót az üvegből.
– Nem biztos, hogy – pötyögte Mirminyó pakolás közben – olyan kicsi még, nem biztos, hogy…
– Ugyan, én ilyen koromban rozsdalével keltem! – töltötte vastálkákba a barnás levet Bocskoján.
Niru már szédelgett az éhségtől, de nem merte elővenni táskájából a csoffasztott gesztenyéket.
– Öcsémuram – emelte poharát Bocskoján – a gyógyulásodra!
– Beteg? – Mirminyó most kicsit előrébb jött.
– Váltóláza van! – mondta büszkén Bocskoján – Váltóláz!
– És te rozsdalével itatod? Szó se lehet róla! Szó se lehet róla – Mirminyó hangja most magabiztos lett. – Tessék szépen átöltözni! – finoman szőtt lebernyegeket hozott elő. – Kapsz priznicet, friss forrásvizet, lefekszel, a váltólázzal nem viccelünk – és nagyon szigorú szemekkel nézett Bocskojánra, aki nagyokat pislogva kortyolta a rozsdavizet.
De én nem vagyok beteg, csak eltévedtem – motyogta Niru, miközben Mirminyó pillanatok alatt öltöztette lebernyegbe, lefektette, homlokára priznicet rakott, forrásvízzel itatta.
– Készítek neked mészpempőt, az kell a nagybetegnek – csillogott Mirminyó szeme a tettvágytól, régóta szeretett volna ápolni egy nagybeteget, de Bocskoján olyan egészséges volt, arra ugyan várhatott, hogy megbetegedjen.
Niru próbálta megmagyarázni, hogy ő csak a barátját keresi, engedjék el nyugodtan, van nála étel, ital, de Mirminyónak nem lehetett csak úgy azt mondani, hogy köszönöm, ennyi volt. Mert ő segített, ha kellett, ha nem. Pempősre zúzott mészkőfőzelékkel próbálta etetni, titkon cseppkőfagyit is adott neki, de Niru nem bírta lenyelni a mészkövet, nem bírta megenni a cseppkövet, Mirminyó már egészen kétségbe esett, mi lehet a baja szegénynek.
Niru két cseppkőtukmálás között végre meg tudott szólalni:
– Nem. Nem kérek – és eltolta a mészkőpempős tálkát.
Mirminyó szemét hirtelen futotta el a könny, arca kis vörös párnává változott a zokogástól, kezéből földre hullott a cseppkő. Niru tanácstalanul kereste szemével Bocskojánt, de ő mély álomba menekült, ahogy Mirminyó hozzáfogott a betegápoláshoz. Most is ott hortyogott a tűzhely mellett.
– Na, most mi legyen? – mormogott Niru.
Sündört kellene már régóta keresnie, és most itt van Mirminyóéknál, az egyik keservesen zokog, a másik mélyen alszik, neki meg kong a gyomra az éhségtől. Észrevétlen elővett a táskájából egy csoffasztott gesztenyét, és falni kezdte, még a szemét is lehunyta, olyan jól esett neki.
Miközben falatozott, egyszerre csönd lett a barlangban. Mirminyó a szemét törölgetve nézte Nirut, aki egyik gesztenyét a másik után ette, a nagy uzsonnázásra még Bocskoján is felébredt.
– Hát te meg mit eszel? – jött közelebb Bocskoján.
– Csoffasztott gesztenye – kínálta Niru, egészen visszatért belé az élet.
Mirminyó gyanakodva nézte, ahogy Bocskoján belekóstol. Rögtön prüszkölni, fújtatni kezdett a gesztenyétől, Mirminyó sietve töltött ki neki egy tálka rozsdalevet:
– Látod, látod, kell neked mindenbe belefalni. Ejj! – és nagy zajjal mosogatni kezdett, magában néha mordult egyet. – Még hogy csoffasztott… még hogy gesztenye… miket össze nem esznek ezek.
Mosogatás közben a nehéz kőedények koccanásai, pendülései röpködtek a barlangban, Niru még sosem találkozott ilyen példányokkal. Az egyik pendülés szárnya beakadt két edény közé, óvatosan kiemelte onnan, Mirminyó elképedve nézte:
– Hát ez meg?
– Hártyás szárnyú pendülés – magyarázta Niru.
– Még sosem vettem észre, nohát – ámuldozott Mirminyó.
Niru, Bocskoján és Mirminyó nagy egyetértésben ültek végül asztalhoz, Niru genyőtepitét harapdált, Bocskoján háromszor mert a mészkőfőzelékből, a vacsora végén még Mirminyó is belekóstolt a csoffasztott gesztenyébe:
– Nem rossz, nem rossz – rágcsálta.

(Részlet a Csimota Kiadónál jövőre megjelenő kötetből.)

Borbáth Péter szurikátalesen

Kedves Gyerekek, Belső Gyerekek, UFÓ-k, Indiánok és Nindzsák, végezetül küldenék egy dalt nektek és Borbáth Péternek a belső univerzumról, enjoy!