Az ember, aki tovább írta az Aang legendáját
UFO: A családi autótoknak neve van. Minek neveztétek el, és miért?
Mészöly Ági: Ez nem egyszerű „megszólítás”: a Serenity névvel a tizenhét éves szakadt Fordunk átlényegült egy Firefly osztályú csempészűrhajóvá. Az ok több rétegű: tisztelgés az azonos című sci-fi-western sorozat és Josh Whedon előtt, elvágyódás egy máshogy-izgalmas világba, némi „kockaság”. És mindenekfelett: mókás olyan járgánnyal anya-taxizni, aminek hatalmas és eléggé menő kínai felirat van mindkét oldalán, a műszerfala pedig tele van ragasztgatva műanyag dínókkal.
Családi használatra tényleg tovább írtad az Avatár, Aang legendája című rajzfilmsorozatot, mert befejezetlennek éreztétek? Milyen hosszú lett?
Nem befejezetlennek éreztük, csak nagyon sajnáltuk, hogy vége van. Tehát egy októberi este nekiláttam egy negyedik szériának, saját készítésű karácsonyi ajándék gyanánt. A történet pedig, ahogy az lenni szokott, önálló életre kelt, és egyre csavarosabb és izgalmasabb lett, jó fantasyhoz illően több mint négyszáz oldal. Így csak a következő évben került a fa alá, de elég nagy sikert aratott a megcélzott olvasóközönségnél.
Sportoltok? Mit?
A fiúk mindenféle durva dolgot: karate, kung-fu, kézilabda, aikido. A lányokból az ifjabb táncol és korcsolyázik, az idősebb, ez vagyok én, futkos és biciklivel közlekedik, amikor csak lehet.
Mikor jelenik meg az ifjúsági regényed, amiből részletet közlünk?
A Móra Kiadónál, és a tervek szerint az Őszi Könyvvásárra jelenik meg.
„Az idegenvezető megbotránkozott (pesti elitgimnázium, és tessék!), Kecskeméti szégyenkezett miattunk, mi pedig toltuk a baromságokat, vég nélkül.
Végül is mindenki tette a dolgát.”
Mészöly Ági:
Darwin’s Daughters
2.
Ősz (egyre inkább)
Patrícia eltűnésének és szerencsés megkerülésének hírértéke néhány nap alatt megkopott. Egyre kevesebben súgtak össze a háta mögött, egyébként is, volt egy csomó fontosabb meg izgalmasabb dolog az életünkben.
Például megérkeztek a kistanárok.
A kistanár különös állatfaj. Olyan emberszabásúakról beszélünk, akik valamilyen oknál fogva az egyetemen a tanári szakot választják. Tehát nem csak egyszerűen dezertálnak a középiskolások hadseregéből, hanem azonnal át is állnak az ellenséges oldalra. Részemről ez érthetetlen, egyetlen épkézláb magyarázatot tudok csak, méghozzá azt, hogy nem eléggé jók ahhoz, hogy valami normális melót válasszanak, mondjuk programozók legyenek, kutatók, jogászok vagy pékek vagy mittudomén, de anyám szerint ez hülyeség, állítólag ő mindig is tanár akart lenni.
Anyámban nem ez az egyetlen érthetetlen dolog.
Szóval a kistanárok, hogy megtanulják a szakma csínját, időnként kimennek a terepre, tehát a mi sulinkba is, ahol aztán elleshetik a gyakorlati fogásokat. Azt kell mondanom, a jövő nemzedék komoly veszélyben van, ha a leendő tanárok a Vörös Bárónőtől tanulnak. Vagy a Kecskeméti Osztályfőnök Úrtól. Akkor még inkább.
Meg aztán az osztálykirándulás is vészesen közeledett. Imádott ofőnk még mindig nem árulta el, ki lesz a másik kísérő tanár (szvsz lövése sem volt róla), ellenben ofő órán kiosztott és mindenkivel aláíratott egy szerződésfélét, miszerint vállaljuk, hogy a tábor időtartama alatt semmiféle tudatmódosító hatású szert (nikotin, drog, alkohol) nem fogyasztunk, fejvesztés, illetve a táborból való azonnali hazazavarás terhe mellett.
Persze ment rögtön az arcoskodás:
– A tanár úr is lemond a reggeli kávéról?
– A Béres-cseppem alkoholnak számít? A Kovács Samu koksza az drog?
– Rám a Fruzsi tudatmódosító hatással van. Akkor ő sem jöhet?
Kecsó meg csak bazsalygott, hogy ugyan, gyerekek, úgyis tudjátok, hogy miről beszélek, és én maximálisan megbízom bennetek, de hát ez egy formaság, Vajda tanárnő ajánlotta, állítólag az ő osztályában bevált.
A kirándulás előtti utolsó biosz óra előtt Lidivel leruccantunk a büfébe (kivételesen Montz Fruzsi is társult hozzánk, pedig számára ez felért egy teljesítménytúrával), és beálltunk a sor végére.
Mögénk pedig egy eleddig ismeretlen, ám felettébb imponáló arcélű fiú.
– Szerintetek új a srác? – kérdezte Fruzsi súgva (a sor elején állók csak azért nem hallhatták, mert Zotyó bá, a büfés, szokásához híven teljes hangerőn bömböltette a Class FM-et).
Mi vonogattuk a vállunkat ezerrel, és égetően kínosan éreztük magunkat. Nem mintha nekünk nem tűnt volna fel a kölyök, a felnyírt, felül összekócolásra váró hajával, száznyolcvan centijével és ráborulásra teljesen alkalmas, széles vállával meg a pimasz zöld szemével, csak éppen annyira közönséges volt ez így…
– Te Kata, neked megvan a különbség a prokarióták és az eukarióták között? – váltott témát azonnal Lidi. Kérdése, tudván, hogy a teljes gimnáziumi anyagot fújja oda-vissza, minimum költői volt. De legalább adott egy esélyt, hogy a Montz ne égessen be teljesen minket.
– Alapjában véve meg – kedélyeskedtem. – De nyugi, amilyen villámkézzel a Zotya bá dolgozik, úgyis lekéssük a feleltetést.
Szavaimat alátámasztandó, felharsant a csengő.
– Hát, azt nem hinném – szólalt meg mögöttünk a görög félisten. – Ugyanis ma én tartom az órátokat. Tízedik cé, ugye? Számonkérés a prokarioták-eukarióták témakörben, utána az első többsejtű szerveződések megtanítása. És nyugi, senki sem fog felelni – mosolyodott el.
– Ó, az tök jó, úgysem volt időm tegnap tanulni – csacsogott Fruzsi.
– Az gáz, mert dogát íratok – felelt a srác komoly arccal. – Ja, akkor be is mutatkoznék, Váradi Zsombor vagyok, biológia szakos tanárjelölt.
Vihogva bemutatkoztunk mi is, aztán végre megkaptuk a meleg szendvicseinket, és húztunk fel a terembe. Próbáltuk Zsomborból kiszedni a kérdéseket, de erős volt, és ellenállt minden könyörgésnek, szempilla-rebegtetésnek, csoki-felajánlásnak.
Óra végén előbújt Kecsó is (a hátsó padsorból, ahol lelkesen jegyzetelgette Zsombor óráját), és lelkesen megdicsérte a tanárjelöltet (tényleg klassz óra volt, különösen a lányok figyeltek csillogó szemmel), és miközben elkezdtünk cuccolni, még megütögette a tanári asztalt:
– Egy úttal szeretnék bejelenteni nektek még valamit. Mivel az a tanár, aki velünk jött volna az osztálykirándulásra, sajnos mégsem tudja vállalni az utazást – itt mintha rám pillantott volna zavartan, de senki nem figyelt fel rá –, Zsombor volt olyan kedves, és elvállalta a kísérő tanár feladatát. Tudom, hogy csak néhány évvel idősebb nálatok, de komoly, felnőtt egyetemista… és az igazgató úr is beleegyezett a dologba. Elvárom, hogy ugyan úgy fogadjatok szót neki, mintha egy régi kollega lenne… remélem, jól fogja érezni velünk magát.
A „komoly, felnőtt egyetemista” elég esetlenül feszengett az osztály előtt. Próbált egy irányba nézni, valahova a vállam fölé. Követtem a pillantását.
Az bizony Lidin landolt, aki téglavörösen és hatalmas koncentrációval huzigálta a tolltartóján a cipzárt.
Biztosra vettem, hogy Zsombor élvezni fogja az osztálykirándulás minden pillanatát.
Péntek reggel gyülekeztünk a Déli-pályaudvaron. A fiúk jellemzően egy szál hátizsákkal, mi, csajok viszont akkora gurulós bőröndökkel, amekkorát apám (mikor még velünk élt) egy hétre szokott magával vinni. Lidiét ketten alig bírtuk felcipelni a lépcsőn, már a csomagtartóból sem bírta volna kirángatni, ha véletlenül nem akkor érek oda a zebrához, amikor ki akart ugrani a papája kocsijából a pirosnál. Az én cuccom sem volt sokkal kisebb (mondjuk a fele) de segítettem neki, egészen addig, míg Bernát Samu a pályaudvar lépcsőjén ki nem kapta a kezünkből.
Szolid birkanyájként követtük Kecsót jegyet venni, aztán mielőtt felszálltunk volna a pécsi IC-re, szeretett osztályfőnökünk még felállt egy padra a peronon, és szózatot intézett hozzánk.
– Gondolom, nem kell senkit arra figyelmeztetni, hogy a megbeszéltek értelmében semmiféle alkoholt vagy dohányárut ne hozhattok magatokkal. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian komolyan vettétek az aláírt megállapodást, mégis, a biztonság kedvéért szeretnék felszólítani mindenkit, hogy ha esetleg ilyesmit rejteget a táskájában, még itt, a pályaudvaron dobja a kukába.
Megpróbáltunk nem nevetni hangosan, de nem mindenkinek sikerült. Ráadásul nagy jókedvében Fekete Csabi majdnem füstszűrőstül letüdőzte a cigijét, ott fuldoklott alig három méterre Kecskemétitől, aki persze semmit sem vett észre az egészből, csak kedvesen fixírozta az osztályt, mintha bármi érdemi reakciót várt volna tőlünk.
Pedig csak azt várta, hogy erősítsük meg a téveszméjét, miszerint egy – azaz huszonnyolc – vacak papír aláíratásával elejét veheti a bulinak, amire hetek óta készülünk.
– Igaza van tanár úr – mondta Sárosi Bálint (de csak azután, hogy akkurátusan a vonat alá pöccintette a cigarettáját). – Tényleg nem volna szép dolog italt vinni magunkkal. Szóval azt hiszem, hogy legjobb lesz, ha én ezt itt és most kidobom.
Ezzel előhúzott a szákjából egy dobozos Drehert. Illetve egy Dreheres dobozt, a sört még a hatos villamoson itta ki belőle, csak nem akart szemetelni (mert alapjában véve rendes srác, csak megfelelő hangulatba akart kerülni az utazáshoz), ezért visszarakta az alsónadrágok és az üveg Bols vodka mellé.
És teátrális mozdulattal a kukába eresztette az üres dobozt.
Kecsó olyan önelégült képpel mosolygott, hogy legszívesebben hozzá vágtam volna valami nehezet. Csak hogy felnyissam a szemét a valóságra. De nem volt nálam semmi alkalmas tárgy – legfeljebb a félliteres kávékrémlikőr, de az lent lapult a bőröndöm mélyén – így jobb híján a számat beharapva magamban vihogtam. Oldalba löktem Lidit is, de őt egyáltalán nem érdekelte az ofő újabb ön-beégetése.
– Nincs itt! Mindjárt indul a vonat, de még nincs itt!
– Ki, Pat? De hát tegnap este azt írta, hogy neked is küld üzenetet!
– Pat? Tényleg, ő sincs itt. Hogyhogy?
– Bejött neki valami munka, azt mondta, hogy ha profi akar lenni, nem szalaszthatja el az ilyeneket. Szóval kihagyja az osztálytábort egy hülye fotózás…
– Oké, jön már! Ne nézz oda! Nehogy észrevegye, hogy…
– Mi van? – néztem körül.
Zsombor „tanár úr” futólépésben közeledett a pénztárak felől. Menő háromnegyedes fekete bőrkabát lobogott utána, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon ki a bánattal fogom tölteni az elkövetkező három napot. Mert ugye Zsófi igazoltan hiányzik (valami rokon temetésére mentek családilag), Patnak épp ezen a pénteken kell elindulnia a világhír irányába, Lidi pedig… hát mit mondjak, nem voltam biztos benne, hogy Lidi rendes barátnő módjára velem akarja megismerni Pécs nemes városának történelmi, természeti és kulturális nevezetességeit. Persze, a vonaton még mellém ült, meg minden, de folyton nézegetett előre-hátra, mintha keresne valakit.
Még nem hagytuk el a főváros közigazgatási határát, amikor megjelent mellettünk Zsombi tanár úr. Gratulált Lidinek a hibátlan dogájához (vajon mindenkiét kijavította már?), aztán elkezdtek beszélni, természetesen a biológiáról, amihez én túlzott mélységben nem tudok hozzá szólni (Lidi szülei biológusok, valami menő laborban dolgoznak, géntechnológiával, még jó, hogy hátrafelé is fel tudja mondani a könyvet). Kezdtem érteni, miről énekel Syklar Grey az Invisible-ben, nem csak a biosz miatt, ezek mellett ülhetett volna nyugodtan Mendel vagy Darwin vagy Szent-Györgyi Albert, őket is pontosan ugyanúgy nézték volna levegőnek, mint ahogy engem.
Hirtelen marha dühös lettem, nem csak Lidire meg a „tanár úrra”, de kábé az egész univerzumra magam körül. Patríciára, hogy az a szaros fotózás fontosabb volt neki a kirándulásnál (pedig csak az ő kedvéért könyörögtem ki a kisboltban a kávélikőrt, igen, 18 alatt szeszesitalt nem szolgálnak ki, kivéve, ha az eladó pelenkás korod óta ismer), Kecskemétire, a vonatra, Pécsre, mindenre.
– Bocs – álltam fel Lidi mellől, – ne haragudjatok, elmegyek körülnézni.
Nem haragudtak. Konkrétan észre sem vették, hogy leléptem.
Én meg azt nem vettem észre, hogy Bernát Samu lába belóg a két üléssor közé, és sikerült majdnem jól pofára esnem, immár nem csak képletesen, hanem szó szerint is.
– Ne siess annyira, Kata, gyere, van még itt egy hely – vigyorgott rám Boldi. – Leülsz? Kérsz valamit?
A két egymás felé fordított üléspáron egész jó kis csapat jött össze. Kockák, meg sportolók: Boldin kívül itt voltak a Samuk, Szekeres Ádám, Füle Kolos, Csöndes Dávid (aki tényleg nem szól soha egy felesleges szót sem) meg a lányok közül Kátai Lilla (aki akkora geek, hogy fiúban sem találni nála nagyobbat, de alapjában véve nem rossz fej). Meg egy halom süti, amivel a mintamamák minden kirándulásra megpakolják a kölkeiket.
Szóval letettem magam az utsó szabad ülésre.
– Iszol kólát? – nyújtotta Ádám a másfél literes üveget.
Anyám százezerszer elmondta, hogy ezek a szintetikus vackok lassan ölő mérgek, de most kifejezetten forradalmi hangulatban voltam. Meghúztam az üveget, lesz, ami lesz.
Mondjuk nem is szeretem a kólát, de ez igencsak fel volt javítva.
– Ha anyám megtudná, hogy mit művelek, megölne – mondtam a sokadik korty után. – Mindig azt mondja, hogy emberiség ellenes bűntett a vörösbort kólával szennyezni.
– Miféle vörösborról beszélsz? – értetlenkedett Boldi. – Nem vetted észre, hogy Bálint az összes alkoholt kidobta még a pályaudvaron?!
Csak azért nem kezdtünk el röhögni, mert Kecskeméti pont megállt mellettünk.
– Nos, hogy vagytok?
– Remekül – társalgott Lilla. – Kér a tanár úr egy kis almás pitét? Ma reggel sütötte anyu, még meleg.
Kecskeméti természetesen kért, természetesen leette magát, mi meg természetesen majdnem megszakadtunk a röhögéstől befelé.
– Nem láttátok Zsombort? – kérdezte aztán, miután egy kölcsönpézsével vállalhatóra sikálta a kockás ingét.
– A Lidivel beszélget – mutattam néhai ülőhelyem felé.
– Meg kell vele beszélnem a pontos programot – magyarázkodott, és elindult feléjük.
– Elég nagy baromság volt ez a Kecsótól – vett el egy almás pitét Kovács Samu. – Már hogy ezt a kölyköt hozta kísérőtanárnak. Ha négy évvel idősebb nálunk, akkor sokat mondok. Bocs, de ennél a srácnál én is komolyabb vagyok. Lehet, hogy jó arc, de most nézzétek meg: a Lidin lóg, mióta elindultunk. Hát ez biztos nem lesz nagy segítségére, hogy betartassa az idióta szabályait.
– Fogalmam sincs, miért kellett azt a szart aláírnunk – tette hozzá Ádám. – Mindenki iszik az osztálykirándulásokon. És úgyis nyilvánvaló, hogy a Kecskeméti nem hívná fel most rögtön az anyámat, hogy jöjjön értem az állomásra és vigyen haza, ha megkóstolná a kólámat. Csak csóválná a fejét, hogy nem erről volt szó. Szerintem nincs tanár, aki hazadobna valakit.
– A Juci három éve megtette – vitatkozott Lilla. – Három srácot hazazavart kilencedikben. Éjszaka hívta a szülőket, hogy ha nem érnek le reggelre, másnaposan teszi fel őket a vonatra.
– A Juci, az más – mondtam.
Ezzel senki nem vitatkozott.
– Nem hiszem, hogy bármi bajunk lenne nyolcunknak másfél liter vörösboros kólától – mondtam.
– Azért vannak még készleteink – nevetett Bernát Samu.
– Persze csak szolidan, a többiekhez képest – tette hozzá Kolos. – Ne tudd meg, mi van Csabáéknál. Fejenként két üveg tömény.
– Minimum – bólogatott Lilla. – Kértek még sütit? Aztán elpakolnék, és játszhatnánk valamit.
– Hoztál tabletet?
– Nem tabletet hoztam. Komoly ember olyat kézbe sem vesz – tört elő belőle a hipszter. – A thinkpadem természetesen velem jött, de most ezt akarom mutatni nektek… – és előhúzott egy pakli kártyát.
– Bang? Istenkirály – lelkesedett Csöndes Dani.
– Tudjátok a szabályokat?
Az elkövetkező két órában élvezettel gyilkoltuk egymást. Lidinek színét sem láttam, Zsombi tanár úr is csak egyszer járta végig a vasúti kocsit, hogy megnézze, minden rendben van-e. Kártyázó, mobilozó, ökörködő kamaszokat láthatott. Minden rendben volt, egyelőre.
Lepakoltuk a cuccunkat a panzióban (késhegyig folyó harcok a jobb, hat-négyágyas szobákért; mi Lidivel bölcsen bevonultunk az egyik kétágyasba, így legalább nem nálunk lesz a buli és a cefreszag), aztán indult a városnézés: dóm, ókeresztény sírok, dzsámi, Zsolnay-múzeum, Csontváry-múzeum, Vasarelly-múzeum. Még annak is sok volt, akit egyébként érdekelt volna, pedig ilyen is volt a csapatban jó pár. De ennyi infót egyszerűen nem lehet feldolgozni, persze, hogy a harmadik múzeumban már ömlött belőlünk a hülyeség, és a legépítőbb hozzászólásaink a Baalbek kapcsán az őrült színek és a festő által fogyasztott szer mennyiségét, minőségét és kapcsolatát taglalták.
Az idegenvezető megbotránkozott (pesti elitgimnázium, és tessék!), Kecskeméti szégyenkezett miattunk, mi pedig toltuk a baromságokat, vég nélkül.
Végül is mindenki tette a dolgát.
A kísérő tanárunk magára vállalta a másnapi túra előkészítését, természetesen néhány tanuló segített neki, természetesen Hargitai Lídia is e néhány tanuló közé tartozott, tehát egész délután színét sem láttam. De nem zavart különösebben, Boldiékkal elpusztítottuk a maradék javított üdítőket, és veszettül sokat ökörködtünk. És mellesleg Bernát Samu, akit tíz éves koráig pécsi lakosként tartott nyilván az államigazgatás, egy csomó érdekes dolgot mesélt a városról úgy általában.
Este nyolcra estünk vissza a szállásra (panzió, nem rossz), vacsora (nem rossz), közös program (kvíz a látottakból by Kecsó, meglepően nem rossz), majd elérkezett a takarodó ideje. A fél tizenegy.
Haha.
A hatalmas felzúdulás hallatán Kecskeméti felajánlotta, hogy aki még nem szeretne lepihenni, lejöhet a földszinti társalgóba.
– Igazából fel voltam készülve erre a problémára – mondta hamiskás mosollyal – úgyhogy hoztam magammal néhány játékötletet. Drámajátékok, amik nem csak viccesek, hanem lehetőséget adnak önmagunk és társaink megismerésére is. Tehát szeretettel várom azokat, kik még nem álmosak, de kérek mindenkit, hogy az emeleti szobákban már ne hangoskodjatok, hagyjuk pihenni azokat, akik elfáradtak. Tehát odafent fél óra múlva villanyoltás! Akik lejönnek, éjfélig fenn maradhatnak.
– Ez vetít! Az utolsó szálat is elveszette a valósághoz – jöttek a megjegyzések, míg elindultunk a szobáink felé. Persze, volt, akit ez nem lepett meg, ők már a „nálatok vagy nálunk lesz a buli” kérdésben érveltek pro vagy kontra. Csabiék szobája nagy, de közel van a lépcsőhöz. Fruzsiék a folyosó legvégén vannak, nem hallatszik le a zene, és könnyű kimászni utánpótlásért is akár.
– És, gyerekek, hoztam magammal rágcsát és üdítőt is, azoknak, akik szívesen lejönnek!- szólt utánunk Kecsó. Annyira szánalmas volt, hogy egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra, megfordult a fejemben, hogy le kellene jönni mégis hozzá. – Akik pedig fáradtak, azoknak jó éjszakát! Természetesen nem fogok szobaellenőrzést tartani, de remélem, hogy mindenki a saját helyén marad!
– Na, kikhez csatlakozunk? – kérdezte Lidi, amikor beléptem a szobánkba.
– Nagyjából mindegy – vontam meg a vállamat. – Lillánál van egy tök jó játék, meg állítólag van még egy dobozzal a mamája isteni sütijéből is…
– Ne már, hogy megint a kockákkal akarsz nyomulni – csillogott a szeme. – Gyere, nézzük meg, mi lesz Fruzsiéknál. Jár nekünk egy kis lazulás. Lesz tanári felügyelet is, nyugi… – kacsintott – Csak kell valamit vinnünk a közösbe… és tudod, én nem hozhattam semmit magammal.
Morogtam valamit, hogy tudom, Lidiéknél nincs nagy divatja a kiskorúak alkoholfogyasztásának, és előkapartam a kávélikőrt a bőröndömből.
– Istenkirály! – kapta ki a kezemből, és elindult a hatágyas lányszoba felé.
Én meg morogtam valamit a szerelem jellemformáló hatásáról, és kullogtam utána.
Félúton összefutottam még Ádámmal, jössz, kérdezte széles vigyorral, mindjárt, csak megnézem, milyen a hangulat a másik szobában, hárítottam, de kezdjétek el nélkülem, aztán mentem szépen a barátnőm után.
Fruzsiék hatágyasában már ott volt az osztály krémje. Bizonyos szempontból, krémje. Lillán, Sipiczky Zsuzsin (akit még sosem hallottam beszélni) Virágon és Dalmán kívül az összes lány (Virág volt az egyetlen, aki tényleg elment aludni, Dalma és Zsuzsi meg a kockákkal tartott), meg egy halom fiú. És Zsombi tanár úr.
Épp vodkát porciózott, műanyag pohárba.
És közben magyarázott az ifjúságnak.
– Szóval szerintem azért hülyeség ez az egész papírosdi, mert mindenki tudja, hogy egy normális középiskolás osztálykiránduláson igenis iszik mindenki. A tanároknak ezt el kell fogadnia. És mondjuk figyelni a srácokra, hogy ne történjen komoly baj.
– Egy berúgás még nem komoly baj – értett egyet Bálint, akinek sokrétű tapasztalata volt már e téren.
– Észrevehették volna, hogy a tiltással semmire… – prédikált tovább Zsombi tanár úr, aztán elakadt a hangja. – Á, Lidi, tölthetek neked is?
Lidi pirulva szabadkozott, hogy ő nem igazán szokott ilyet, de azért kipróbálná, csak egy kicsit. Tényleg.
– Kezdők kaphatnak bele tonikot is – nagylelkűsködött Emese. Ő természetesen tisztán itta a vodkát, de mondjuk az ő testtömegindexével bátran fogyaszthat alkoholt bárki. A zsír ugye leköti a, satöbbi.
Fekete Csabi és Schmidt Dia az ablakban ülve lógatták kifelé a lábukat, mert Fruzsi kategorikusan megtiltotta a szobában a dohányzást. Arra a kis időre meg, amíg a szájizmaikat cigizés helyett a smárolással tornáztatták, nem lett volna értelme visszamászni a szobába. Délelőtt Dia még nagyon el volt keseredve, hogy a hétvégét a pasija nélkül kell töltenie, de estére, hála Csabi törődésének, megvigasztalódott, és nem kellett már egyedül éreznie magát. Azért időnként még küldött egy <3-t vagy egy „ms u”- t a srácnak a twitteren.
Letettük magunkat az egyik ágyra, kezünkben a tonikos vodka, és részt vettünk a történésekben. Röhögtünk Vámos Petin, aki beesett két ágy közé és képtelen volt felkelni, kitárgyaltuk az összes tanárt (ezredszer kábé), próbáltuk rendszeresen halkabbra venni a zenét, amit Szegedi Kristóf rendszeresen felhangosított, aztán balhézott, hogy ne nyúljon senki az Ipadjéhez, tömtük magunkba a chipset (itt kajából nem volt színvonalas a felhozatal), természetesen politizáltunk is (pedig a kamaszokat ugye nem érdekli semmi).
Vagy fél óra is eltelt, amikor Lidi felállt mellőlem, hogy ő utálja a műanyag poharat, és hoz magának egy rendeset a szobájából.
Egy perc sem telt bele, Zsombi tanár úrnak is távoznia kellett sürgősen.
– Szerintetek mikorra ér vissza azzal a pohárral Lidi? – kérdezte türelmetlenül Emese, kezében a majdnem üres vodkás és a majdnem teli tonikos üveggel.
– Hát, az attól függ, milyen gyorsan végez vele a tanár úr – tett félreérthetetlen utalást Somor Szabi. – De szerintem felesleges rá várnunk. Az ilyen jókislányok macerásak, nem, Kata?
Jobb híján bólogattam. Én is macerás voltam, ő már csak tudja. Inkább kértem még egy pohár piát, bizonyítandó, hogy a javulás útjára léptem. Vagy a romláséra. Vagy mittudomén.
– Az a szemét Lilla rám szállt. Kicsinált három kör alatt – dobta le mellém magát Bernát Samu. – Itt mi van?
– Nézz körül – mondtam, és Lidi elárvult poharába öntve elosztottam a vodkámat vele.
A mellettünk lévő ágyon Fruzsi érezte jól magát. Elnyúlt, a fejét Bálint ölébe hajtotta (nem értettem igazán Bálintot: nagyon jól tudtam, hogy vannak durva dolgai, de ennél igényesebbnek tartottam), a pólója felcsúszott a melléig majdnem. Oké, nem lehet mindenkinek fotoshopolt hasa, de ez azért már az esztétikai horror körébe tartozott.
Ezt nem lehet józanul kibírni, gondoltam, és mivel elfogyott a vodkám, lecsavartam a kávélikőr kupakját, és meghúztam csak úgy üvegből.
Mint amikor anyám pizzát keltet, esküszöm.
Mondjuk Bálintot egészen más dolgok zavarták.
– Basszus, nem igaz, hogy nincs több pohár – méltatlankodott. – Most miből igyam az Unicumot?
Aztán rájött. Egy nagyjából féldecis űrtartalom ott nyiladozott az orra előtt.
Lecsavarta az üveg kupakját, és lassan, szép magasról Fruzsi köldökébe öntötte a piát. Fruzsi felnyihogott, először méltatlankodva, aztán kéjesen, Bálint meg ráhajolt a köldökére, és kiszopogatta-nyalogatta belőle a cuccot. Aztán újratöltött. A többiek hangos ovációval fogadták a produkciót, főleg amikor a második nyalogatós rész közben Bálint keze, micsoda meglepetés, Fruzsi farmerjának a slicce alá csúszott.
Bernát Samuval nagyjából egyszerre érzetük, hogy ideje lépni innen.
– Semmi bajom a pornóval, csak igényesebb szereplőkhöz vagyok szokva – magyarázkodott a srác. – Gyere, nézzük meg, hátha sikerült valakinek kinyírnia Lillát közben.
Behúztuk magunk után az ajtót, de még a folyosón is hallottuk Fruzsi hivatásosokat megszégyenítő hangeffektjeit.
– Most osztottam, bocs – nézett fel ránk Kolos.
– Lilla porrá alázott minket az előző körben, most jön a bosszú – magyarázott Dalma.
– Üljetek le addig. Samu, kérsz sört? – ajánlotta Ádám.
– Én is kérek – feleltem helyette -, volt egy üveg likőröm, de elveszettem.
– Vigyázz, ne keverd – okoskodott Lilla, de nem hallgattam rá. Leültem a két Samu közé, öntudatosan kortyoltam a sört hol az egyik, hol a másik fiú dobozából, és próbáltam követni a játék fonalát.
– Azt hiszem, egy kicsit rosszul vagyok – súgtam egy idő után Bernát Samunak.
– Gyere, menjünk ki a levegőre – válaszolt. – Ez a parti úgyis eltart egy ideig. Na, nyírjátok ki Lillát…
– …ha tudjátok… – nevetett a nevezett szuperharcos.
– …majd jövünk.
Elindultam a szobánk felé a kabátomért. Egyre bizonytalanabbak lettek a lépteim, és nem csak a pia miatt.
– Lidi a szobánkban van… és szerintem nem egyedül – magyaráztam Samunak.
– Értem. Gyere, van egy plusz pulcsim.
Kaptam egy klassz szürke kapucnisat, és már húztunk is lefelé az emeletről. A friss levegő reményétől kezdtem magamhoz térni.
– Játszani jöttetek? De már alig van egy negyed óránk – szólított meg minket kedvesen. Az osztályfőnökünk. Aki egy minimum hatszáz oldalas könyv és három bontatlan chipszeszacskó körében üldögélt a tök üres társalgóban.
– Nem, tanár úr, csak rémesen megfájdult a fejem – hazudtam szemrebbenés nélkül. És a Samu sem tud aludni. Kimennénk egy kicsit a levegőre…
– De hát éjszaka egy idegen városban… – ellenkezett Kecsó.
– Tanár úr, én ezen a környéken nőttem fel – mondta Samu.
– És biztos nem lesz semmi bajunk – mondtam én is. – Tudja tanár úr, én elfutok, Samu meg mindenkit lekaratéz. Ik.
– Hát, rendben… de csak tíz perc! Én is szeretnék már pihenni. Mindenképpen megvárlak benneteket. Ne menjetek messzire! – mondta. – Nem nagyon jött senki játszani…
– Mindenki elég fáradt volt – mondta bizonytalanul Samu.
– Hát, igen, húzós volt a délután – tettem hozzá, és úgy éreztem, hogy ha öt másodpercen belül nem érek ki a levegőre, összeesek.
– Na, menjetek, gyerekek, de siessetek vissza – mosolyodott el az ofő, és felvette az asztaláról a könyvet. Valamit mintha még motyogott volna, de nem értettem, illetve nem akartam érteni, inkább húztam kifelé a szabadba.
Még hogy Bernát Samu és én szép pár?
– Megmutatom, hogy régen hol laktunk, jó? – kérdezte a srác, és elkezdett kedvesen a belváros felé kormányozni. Közben folyamatosan dumált, hogy itt ki lakott, meg ott mit csinált, meg erre kellett menni az oviba, én meg halálosan hálás voltam a sok felesleges információért. Legalább koncentrálhattam a légzésemre. Egy ideig úgy éreztem, hogy elmúlik a hányinger, de csak visszavonult erőt gyűjteni a mocsok, hogy aztán, pont akkor, amikor Samu diadalittasan megáll egy macskaköves utca valamelyik háza előtt, és gyermeteg mosollyal felmutat a másodikon valamelyik ablakra, hogy az volt a gyerekszobám, na, akkor újult erővel ismét támadjon, és én, szégyen és gyalázat, sugárban lehányjam egyik kedvenc osztálytársam egykori otthonának kapuját.
– Gyere, van itt a közelben egy díszkút – fogta át a vállamat Samu. – Nagyon ügyesen hánytál, a pulcsim teljesen megúszta. Oké, szinte teljesen. Jobban vagy? Tudsz gyalogolni vagy vigyelek?
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy elvitetem magam a kútig vagy a végtelenig vagy még tovább, de aztán összekapartam a maradék erőmet meg női önbecsülésemet, hellyel-közzel kihúztam magam, és mondtam, hogy dehogy, mehetünk.
A kútnál először ittam vagy másfél litert, aztán kihánytam az egészet megint, aztán Samu (meglehetősen kétségbeesettnek tűnt) megmosdatott, és megkérdezte, hívjon-e orvost, aztán ittam megint, de ez már bent maradt, és megegyeztünk, hogy oké, orvos nem kell, inkább sétáljunk még egy kicsit.
– Felviszlek a lakatfalhoz – mondta. Úgy tűnt, hogy eszébe sem jut visszamenni a szállásra (bár a negyed óra már negyed órája biztos letelt), és valszeg én is úgy nézhettem ki, mint akinek eszébe sem jutott. (Lehet, hogy neki is eszébe jutott, csak nem szólt, mert az hihette, hogy nekem nem, sőt… na, mindegy.)
– Mehetünk – próbálkoztam egy magabiztos jólvagyokmosollyal.
– Esetleg ehetnénk valamit útközben. Egy adag sült krumpli jót tenne most neked.
Elég szánalmasan éreztem magam, tehát ha most azt mondta volna a Bernát Samu, hogy egy kukackonzerv jót tenne, lehet, hogy azt is bevállalom. Hagytam hát, hogy elrángasson a mekibe (műanyagétel, fúj), vegyen egy nagyadag krumplit menüben és belém diktálja a főtér kellős közepén (a big mac-et mondjuk ő ette meg), megmérgezzen vegytiszta light kólával, aztán elvigyen valami sötét helyre, ahol egy kerítés tele volt lakatokkal.
– Az összes pécsi szerelmes felrak ide egy lakatot – magyarázta.
– Te is raktál?
– Hülye. Tizenegy voltam, amikor Pestre költöztünk. És már akkor is voltak elköteleződési problémáim.
Erre muszáj volt röhögni.
– Viszont az anyáméké itt van – guggolt le a kerítés aljába, és kitapogatott egy meglehetősen nagy lakatot. – Nekik úgy tűnik, bejött. Nézd, rajta van a nevük is, meg amikor elkezdtek járni. A francba, nem nagyon világít a telóm.
– Várj, az enyémen van zseblámpa – vettem elő a farzsebemből az imádott ócska kis HTC-met. Leguggoltam mellé, rávilágítottam a lakatra. Elég rozsdás volt, de el lehetett olvasni, hogy Bernát Sándor és Cenei Mónika, 1993, április egy.
– Basszus, olyan régen együtt vannak a szüleid? Ti ilyen vallásosak vagytok, vagy mi? – csodálkoztam.
– Ámen –felelte ájtatos képpel. – Illetve á, nem. Csak jól megvannak, ennyi.
Kikapcsoltam a telómat és feltápászkodtam. Már nem is szédültem egyáltalán.
– Jé, van egy üzim. Nicsak, eszébe jutottam a Lidinek – nyitottam ki grimaszolva az esemest.
– Nekem meg hat nem fogadott hívásom Ádámtól – böngészte a telefonját Samu is.
„hol vagy gyere nagy baj van” – meredtem a képernyőre.
– Ezt nézd – mutattam Samunak, aki már rég azt nézte, ott állt mögöttem, átkarolta a vállamat, és meglehetősen ostoba képet vágott.
– Azt hiszem, sietnünk kéne…- mondta aztán.
– Akkor futás!
– Bírod? Úgy értem, most, hogy…
– A futást, azt mindig – mondtam.
Elképesztő iramban rohantunk vissza, át a belvároson (gondolom, csak a pia miatt, de tényleg alig bírtam tartani a lépést). Ha nem lettem volna kissé kétségbe esve, még élveztem volna is talán, mert Samu úgy ismerte a pécsi kis utcákat, meg az átjárókat, meg a rövidítéseket, mint Sherlock a londoniakat. Elég menők voltunk a kapucnis pulcsijainkban, ahogy kerítéseken meg padokon ugráltunk át. Már csak a háztetőre-mászás hiányzott. De így is legalább negyed óra volt, mire befordultunk a panzió utcájába.
Na és akkor még egy kicsit ráhajráztunk.
A szállás előtt ugyanis két villogó mentőautó állt. Illetve az egyik éppen indult. A másik nyitva, üresen, járó motorral…
– Mi a fasz van? – kérdezte Samu lihegve Schmidt Diát és Fekete Csabit (ott tébláboltak kétségbeesetten a mentő mellett, és természetesen cigiztek).
– A Bálint. Teljesen kiütötte magát. Bazmeg, teljesen kész volt. Nem reagált semmire – magyarázta Csabi kissé darabosan.
– Lidi ment vele a kórházba – mondta, inkább nekem, Dia.
– És a Zsombi tanár úr?
– Fent van a mentősökkel… a Fruzsi… sincs annyira jól.
– És a Kecsó? – indult felfele Samu. – Hol a bús francban van ilyenkor az osztályfőnökünk?
– Fogalmunk sincs. A telefonja bent csörög a szobájában. A töltőn – mondta Dia. – A recepciós szerint egy órával ezelőtt ment el két szökött diák után.
– Mi van? – néztünk össze Samuval.
Csabi eldobta a cigijét és dühösen eltaposta.
– Jól hallod, bazmeg, épp titeket keres.
Az Indiánert szerkeszti: Zöldlényegű Felhő, aka Acsai Roland
Discussion about this post