Hogy vissza tudjon aludni, befekszem Bobby mellé. Ujjacskáival az orromat birizgálja. Belecsíp. Bip-bip! – Szórakozottan nevetgél, már félálomban.
Kiszáradt a szám. Érzem, ahogy lüktet a szívem. Igazat kell adnom Aysunnak. Jó dolog, ha valakinek fiai vannak. A fiúk igazából lényegtelen dolgokért zrikálják egymást. Már gyerekkoromban is szerettem, amikor az osztályban egymást utánozták a fiúk, azt a mozdulatot, ahogyan egyikük mindig a hajába túrt, vagy egy másiknak a vidékies akcentusát. Azt viszont ki nem állhattam, hogy a lányok pátyolgatták egymást, látszólag összetartottak, de a háta mögött kibeszélték a másikat.
Bobby halkan horkol. A félhomályban elnézem nyugodt arcát, lehunyt szemét, a szempillákkal szegélyezett kicsi szemhéj alatti kidudorodást. Annyira tökéletes, hogy mindig újra meghatódom tőle. Azon töprengek, hogy milyen benyomások maradnak majd meg Bobbyban. Vajon fog-e emlékezni az ilyen pillanatokra, amikor felemelem és az ágyamba teszem alvó kis testét? Hogy bip!-elek, amikor belecsíp az orromba? Vagy pont fordítva, az marad meg majd benne, hogy ma reggel is milyen dühös voltam, amikor segített nekem leszedni a száradt ruhát; hogyan szentségeltem, amikor kiejtette a kezéből a tiszta ruhát, bele a balkonon összegyűlt tócsába, a galambszaros esővízbe. „Az ég áldjon meg, bele a legnagyobb galambszar közepébe! – kiabáltam. – Egyenként kell, nem egyszerre az összeset! Mikor jegyzed már meg?” „De hát nem tehetek róla, hogy a galambok a balkonunkra csinálnak” – cincogta. Vajon ezek a pillanatok maradnak meg majd benne? Engem mindenesetre a bűntudat mindig sokkal tovább elkísér, mint a kevés, igazán jó pillanat.
Főleg az Oscar és Bobby születését követő első néhány évben jutott sokszor az eszembe, hogy semmire sem fognak emlékezni abból, ami velük történt. A kétéves Bobby, aki egyszerűen nem tudott betelni a hóval; milyen boldogan szaladgált benne a bolyhos mackódzsekijében! Ilyenkor mindig azt gondoltam: erre később nem fog emlékezni. Később egy másik havas télre fog az első teleként emlékezni. Nem pedig erre. Mintha csak azok a pillanatok számítanának, amelyek megmaradnak bennünk! Oscarral kapcsolatban is sokszor voltak ilyen gondolataim, főleg az első évben, amikor otthon voltam vele. A szemecskéi, amelyeket mindig rajtam tartott. Elválaszthatatlanok voltunk, mi ketten. És most? Most elhárítja a mozdulatomat, ha szeretném megsimogatni a buksiját, vagy kicsit szeretgetném. Ez a mostani Oscar még csak nem is tud arról, hogy milyen bensőséges szálak fűztek össze kettőnket kezdetben.
Lábujjhegyen kiosonok a folyosóra. Egy pillanatra megállok Bobby szobájának csukott ajtaja előtt. Hallom, ahogy apám félretol egy széket, magam előtt látom, ahogy leveszi és a szék támlájára készíti a ruháit.
Bedugom a fejem az átellenes szoba ajtaján. Oscar lába közé gyűrt paplannal, alsónadrágban az oldalán fekszik.
A sűrű köhécselésből és zihálásból Susan nevetése hallatszik ki.
Tom, Susan és Aysun a nappali padlóján hevernek. Szorosan egymáshoz tapadva sutyorognak. Csak a nevetésük csattan fel néha.
– Daniël hol van?
Aysun a szoba másik sarka felé mutat.
A szőnyegünk felgöngyölve, a végén két talp mered kifelé.
Daniël.
Leguggolok mellé, és megsimogatom a másik oldalon kitüremkedő hajat.
– Minden rendben?
– Naná! – dörmögi.
Hiába tompítja a szőnyeg, még így is öblös a hangja. Daniël igazi behemót, hatalmas tüdővel, nem mindennapi hangerővel.
Úgy simogatom a szőnyeget, mint egy kutyát.
– És ki tartott beszédet feletted?
– Az a három ütődött ott.
– Mind a három?
– Mihind a háárom.
– Együtt?
– Tessék? Nem. Vagy egyébként de, kiegészítették egymás mondandóját, és téged is utánoztak. Megjelenítettek, mintha ott lennél.
– Érdekes.
– Deee mennnyiree! Ha tudnád, mit hagytál ki, te kedves kis kísérleti állat!
– Szándékodban áll még felállni?
– Nem.
– Fáradt vagy?
– Hagyj békén, jó?
Némán nézem a szőnyegünket, kézi szövésű perzsaszőnyeg, még Airamé volt. Gyerekkoromban állatfigurákat és ábrákat láttam bele a mintákba; később megpróbáltam újra felfedezni őket, de eltűntek, már csak sematikus vonalakat láttam a helyükön, az esztendők során elkoptak és elszürkültek a tapodó léptektől.
– De azért ugye, nem zavar a jelenlétem? – dörmögi.
– Nem tudom.
– Hadd feküdjek egy kicsit.
Susan zihálva nevet, Aysun üveges szemmel néz felém.
– Masje, gyere közénk, nagyon kellenél!
– Csak megyek és iszom valamit.
Kortyonként gurítom le a jéghideg vizet a torkomon. Kinyitom a konyhaablakot, és beszívom az éjszakai város illatát. Odakinn csönd van. Természetet ugyan nagyítóval sem találni ebben a városban, lakosainak többsége mégis a nappal és az éjszaka váltakozásának biológiai ritmusa szerint él. Reggelente sóhajtva feltápászkodnak, a sötét beálltával pedig visszahúzódnak vackaikba.
New Yorkban másként volt, ott minden egymásba folyik. A könyvtárak, szupermarketek, delikáteszboltok nem zárnak be. Aysunnal szerencsénk volt, hogy egy évfolyamra vettek fel minket. Én még csak uszonegy voltam, Aysun huszonkettő. Együtt béreltünk egy lakást a Washington Square-en, késő éjszakáig dumáltunk az idoljainkról, Virginia Woolfról, Gertrude Steinről, Anne Sextonról. Mindig egy jointtal kezdtük a napot, a matracomon ülve idézeteket kerestünk, amelyek kifejezték az érzéseinket, mai és régi költők műveiben, Rimbaud-tól angolul: I am an ephemeral and not-too-discontened citizen of a metropolis, vagy Sextontól: I confess I am only broken by the sources of things.
Éjjel olcsó whiskey-re váltottunk.
Mintha csak összebeszéltünk volna, szüleinkről a visszaúton beszéltünk először. Az átszálláskor, miközben a csőfolyosóról a nagy, pavilonszerű épület belsejébe igyekeztünk a reykjavíki reptéren. Olyan érzésem volt, mintha egy másik bolygón szakítottuk volna meg az utunkat. Aysun az anyjáról mesélt, akit, mióta Amszterdamba költöztek, szüntelenül kínzott a honvágy; apja új keletű jámborságáról, noha korábban nem volt nála nagyobb zsivány; török szülőfalujáról; megtudtam, hogyan tagadta ki a családja, amikor elszökött a kiházasítás elől.
„Wow” – mondta, amikor elmeséltem neki, hogy korán otthagyott minket az anyám. Nem halt meg, hanem meglépett. – „Átkozottul bátor nő lehetett.”
Nem az én helyzetembe helyezkedett bele, a gyerekébe, aki magára maradt, és akinek hiányzott az anyukája; hanem úgy beszélt anyámról, mintha ő is a Woolf-, Sexton-, Stein-vonulat egyik tagja lenne.
„Mekkora bátorság kell az ilyen lépéshez… Feladni mindent, csak úgy, egyik napról a másikra” – mondta merengve.
Egymásra pakolok néhány tányért. Borospoharak, vizespoharak, csészék. Tálak, olajbogyós tálkák, bagettdarabok szanaszét a pulton, de még az asztalon is, ahol a laptopomat tartom.
Anyám ovális arca. Egyszerre megint magam előtt látom. Nagy szeme inkább egy állatéra hasonlított. Keveset beszélt. A nevetése keményen csattant, és úgy bugyogott fel, mint a víz egy régi csapból, amelyet aztán se szó, se beszéd, megint elzárt. Ezt ijesztőnek találtam, de valahogy elragadónak is. Amikor nevetett, egy kis időre súlytalannak éreztem magam, mintha bármelyik pillanatban elemelkedhetnék a földtől, pörögve-forogva és bukfencezve repkedhetnék a szobában. Anyámat leggyakrabban könyvbe temetkezve láttam. A nappali padlóján hevert, és hagyta, hogy rámásszak. Ha nyugton maradok. Magamban beszélhetek, de nem kérdezősködöm, nem szólongatom. Ha mégis elfeledkeztem az ígéretemről, kimérten válaszolt. Ha pedig tovább kérdezősködtem, fogta a könyvét, és bezárkózott a hálószobába.
Fordította: Balogh Tamás
(A kötet a Typotex Kiadónál jelenik meg 2016-ban)
Discussion about this post