Utazások Csontváry Kosztka Tivadar körül
„A kozmoszt vissza kell kapnunk, vissza kell térnünk hozzá, és itt trükkök nem segítenek. A Napot nem tudjuk magunkba engedni, hiába fekszünk a strandon meztelenül, mint a disznók.” (D. H. Lawrence)
[i.]
Egy festő sír a konyhában,
kivágták a cédrusfenyőt
a játszótér mellett, pedig
alig pár száz éves volt csak,
semmi baja, mégis úgy döntött
a hivatal, hogy kidöntik,ki-
vágják ezt a gyönyörű fenyőt,
mert nem lehet megmenteni
a világot kedves Tivadar,
ha az nem akarja, és benne
az emberi lényeket se,
szabad akarat működik,
az ellen még az angyalok
vagy a próféták se tehetnek
semmit, ezt nem fogadtad el,
kivágták hát a cédrusfenyőt,
de nem magára gondol-e
leginkább a festő, amikor már
csak a cédrus hiányát festi
folyton-folyvást, vászon
és ecset nélkül is?
(Tata-Tóvároskert)
[ii.]
A fiatal építészhallgató
és az idős festő akár
ismerhették is volna
egymást,
azonban, mire Gedeon hazatér
Münchenből, Csontváry
már nem él,
a fiatal építészhallgató
műtermet keresve
1919-ben véletlenül betéved
a Fehérvári út 34-36-ba,
egy bérház belső udvarára,
ahol óriási vásznakat próbálnak
épp szekérponyvának eladni,
véletlenül, ismét, megrúgja
az egyik legnagyobb hengert,
amelyből egy csodálatos
festmény bontakozik ki,
a Magányos cédrus című,
így kezdődik hosszú
és magányos zarándoklata.
(Bp., Hadik. Gerlóczy Gábornak)
[iii.]
Ezen a képen már minden készen van,
várakozik, tenger, vár, vihar, híd, lovas
és sirály egyensúlyoz a látvány fölött,
bizonytalan alakok a háttérben,
mégis,
úgy tűnik, túlságosan is elrejtetett
mindent, ami fontos neki, előtérbe
helyezte a trogiri várfalat, ami
egészen olyan, mintha festett
díszlet lenne csupán,
ha jártál ott, tudod, hogy tényleg ilyen,
de mit is szeretett volna megfesteni,
és ugyan ki veszi észre a kép hátterében
meghúzódó méltóságos hegy vonulatát,
vagy az előtérbe tolt jelentéktelen
halászbárkákat,
a viharos ég különlegesen jól eltalált
szürkéje is kinek tűnne fel, és hogy
az alatta elvitorlázó sirályt esetleg
egy kitömött madárról festette,
kit érdekel?
[iv.]
Azt hiszem, megtaláltam
a nagyjából konkrét helyet,
egy reprodukció segítségével,
ahonnan a képet festette,
akár egy képeslap, csak szebb,
mint a jó művek mindig,
azóta a vízesés tetején,
egészen a szélén, középen
nőtt egy fiatal, sudár fácska,
fa,
alatta, mellette zuhog,
csak zuhog a víz folyamatosan,
lefotóztam telefonnal, pedig
nem szoktam, gondoltam,
ez tetszene neki is,
talán az élet erejéről, az élni
akarásról szól, amiben
mindig is hitt,
talán még felsőbb
perspektívából is látszik
belőle valami.
(Jajce, Bosznia)
[v.]
Egy félig báb, félig lepke
esőáztatta szárnyára írta
üzenetét,
majd javítgatta, firkálgatta,
míg pávaszem nem lett belőle,
ha jól olvasod, azt jelenti:
mindenki a titkot akarja tudni,
de valójában nincs titok,
mert minden az.
[vi.]
Nem változik semmi, a mutatványosok,
a hídról pénzért leugró alakok
több száz éve ugyanazok,
ebből keresik a kenyerüket,
a turisták pedig mindig fizetnek
egy kis látványosságért, fotózzák őket,
aztán mennek tovább, újabb
látványosságok ígérete felé,
a vendéglősök évszázadok óta
jól megélnek a turistákból, és
a turisták is élnek-halnak a helyért,
Csontváry abbahagyta a festést,
megunta ezt az örök körforgást,
még egyszer nem festi meg a hidat,
nehogy lebombázzák megint,
csak néz inkább
a hídon messze túlra.
(Mosztár,Bosznia)
[vii.]
A lakótelepen elültetett fa
meglepetésre
életben marad,
hatalmasra nő
a tenyéren megülő
fekete magból,
minden éjjel világít,
belülről.
[viii.]
Lakást bérelt egy évre, hogy a rendkívüli
világítóerőt tanulmányozva kivárhassa
a megfelelő pillanatot,
megalomániájától űzetve több mint
húsz négyzetméteres vásznat készített elő,
hóval borított Etna,
az ógörög színház vörösen és folyton izzó
romjai,
a kétszázötven méter mélységű tenger
nyugtalan kékje,
először abban a naplementében
állt össze minden törekvése látvánnyá,
vagyis egyetlen aranysárga menedékké
az ég boltozata.
[ix.]
A csukott szem, a Nap, most még pihen,
hogy a reggel időben ott találjon majd
a táj fölött, ahogy festőt kell,
vászon előtt,
a sziklára épült város lakói alszanak,
nem baj, a részletek nélkülük is
alakulnak,
egy romos épület helyet cserél a fákkal,
aztán marad minden az eredeti helyén,
de a változtatás lehetősége is ott van
a képen, ami készül éppen,
csak nézni kell majd,
a színek nem ártatlan ablaknyitogatások,
nem a világra nyílik a tekintet,
a hajnali fények a sötétség áztatta fák
belső izzását mutatják,
a festő könyörületes tekintete megengedi,
hogy a reggel elterelje majd a figyelmet
minderről,
az eddig fontos színek fekete-fehérre
váltanak, elvesznek tehát, lassan szürkül
az ég, sötétedik megint.
[x.]
A fotelben ülsz, az asztalon
rengeteg könyv, sötét van már,
mert valamennyi csillagnak
ragyognia kell, hogy a taorminai
festményen felkelő Hold egyenesen
az arcodat világíthassa meg
a homálytól maszatos tükörben.
[xi.]
A mennyországot pont így képzelem el,
amilyen a holdtölte Taorminában,
első igazi festménye, húsz év készülődés
után,
minden olyan, amilyennek lennie kell
egy igazi festményen, pontosan,
amilyen az életben is,
virágzó mandulafák, ágaskodó ciprusok,
középen a lebegő Hold fényében ázó
időtlen épületek,
miközben az út csendesen kanyarog,
araszol fölfelé, még a tenger színét is
megtalálta végre, a Hold reflektorfénye
és egy égen úszó felhőfoszlány árnyéka
segítségével.
[xii.]
[Fotók: Andrea nővér]
