Jász Attila: KONKRÉT HELY.

Utazások Csontváry Kosztka Tivadar körül

„A kozmoszt vissza kell kapnunk, vissza kell térnünk hozzá, és itt trükkök nem segítenek. A Napot nem tudjuk magunkba engedni, hiába fekszünk a strandon meztelenül, mint a disznók.” (D. H. Lawrence)

[i.]
Egy festő sír a konyhában, 
kivágták a cédrusfenyőt 
a játszótér mellett, pedig 
alig pár száz éves volt csak, 

semmi baja, mégis úgy döntött 
a hivatal, hogy kidöntik,ki-
vágják ezt a gyönyörű fenyőt,

mert nem lehet megmenteni 
a világot kedves Tivadar, 
ha az nem akarja, és benne 
az emberi lényeket se, 
szabad akarat működik, 

az ellen még az angyalok 
vagy a próféták se tehetnek 
semmit, ezt nem fogadtad el,
kivágták hát a cédrusfenyőt,

de nem magára gondol-e 
leginkább a festő, amikor már 
csak a cédrus hiányát festi 
folyton-folyvást, vászon 
és ecset nélkül is?
(Tata-Tóvároskert)

[ii.]
A fiatal építészhallgató 
és az idős festő akár 
ismerhették is volna 
egymást,

azonban, mire Gedeon hazatér 
Münchenből, Csontváry 
már nem él, 

a fiatal építészhallgató 
műtermet keresve 
1919-ben véletlenül betéved
a Fehérvári út 34-36-ba, 
egy bérház belső udvarára, 
ahol óriási vásznakat próbálnak 
épp szekérponyvának eladni,
 
véletlenül, ismét, megrúgja 
az egyik legnagyobb hengert, 
amelyből egy csodálatos 
festmény bontakozik ki,
a Magányos cédrus című,

így kezdődik hosszú 
és magányos zarándoklata.
(Bp., Hadik. Gerlóczy Gábornak)

[iii.]
Ezen a képen már minden készen van, 
várakozik, tenger, vár, vihar, híd, lovas 
és sirály egyensúlyoz a látvány fölött, 
bizonytalan alakok a háttérben, 
mégis, 

úgy tűnik, túlságosan is elrejtetett 
mindent, ami fontos neki, előtérbe 
helyezte a trogiri várfalat, ami 
egészen olyan, mintha festett 
díszlet lenne csupán,

ha jártál ott, tudod, hogy tényleg ilyen, 
de mit is szeretett volna megfesteni, 

és ugyan ki veszi észre a kép hátterében 
meghúzódó méltóságos hegy vonulatát, 
vagy az előtérbe tolt jelentéktelen 
halászbárkákat,

a viharos ég különlegesen jól eltalált 
szürkéje is kinek tűnne fel, és hogy 
az alatta elvitorlázó sirályt esetleg 
egy kitömött madárról festette, 
kit érdekel?

[iv.]
Azt hiszem, megtaláltam 
a nagyjából konkrét helyet, 
egy reprodukció segítségével, 
ahonnan a képet festette,

akár egy képeslap, csak szebb,
mint a jó művek mindig,

azóta a vízesés tetején, 
egészen a szélén, középen 
nőtt egy fiatal, sudár fácska,
fa, 

alatta, mellette zuhog, 
csak zuhog a víz folyamatosan,

lefotóztam telefonnal, pedig 
nem szoktam, gondoltam, 
ez tetszene neki is, 

talán az élet erejéről, az élni 
akarásról szól, amiben 
mindig is hitt, 

talán még felsőbb
perspektívából is látszik
belőle valami. 
(Jajce, Bosznia)

[v.]
Egy félig báb, félig lepke 
esőáztatta szárnyára írta 
üzenetét, 

majd javítgatta, firkálgatta, 
míg pávaszem nem lett belőle,

ha jól olvasod, azt jelenti: 
mindenki a titkot akarja tudni,

de valójában nincs titok, 
mert minden az.

[vi.]
Nem változik semmi, a mutatványosok, 
a hídról pénzért leugró alakok 
több száz éve ugyanazok, 
ebből keresik a kenyerüket,

a turisták pedig mindig fizetnek 
egy kis látványosságért, fotózzák őket, 
aztán mennek tovább, újabb 
látványosságok ígérete felé,

a vendéglősök évszázadok óta 
jól megélnek a turistákból, és 
a turisták is élnek-halnak a helyért, 

Csontváry abbahagyta a festést, 
megunta ezt az örök körforgást, 
még egyszer nem festi meg a hidat, 
nehogy lebombázzák megint, 

csak néz inkább 
a hídon messze túlra.
(Mosztár,Bosznia)

[vii.]
A lakótelepen elültetett fa 
meglepetésre 
életben marad, 

hatalmasra nő 
a tenyéren megülő 
fekete magból,
 
minden éjjel világít, 
belülről.

[viii.]
Lakást bérelt egy évre, hogy a rendkívüli 
világítóerőt tanulmányozva kivárhassa 
a megfelelő pillanatot, 

megalomániájától űzetve több mint 
húsz négyzetméteres vásznat készített elő,

hóval borított Etna, 

az ógörög színház vörösen és folyton izzó 
romjai, 

a kétszázötven méter mélységű tenger 
nyugtalan kékje, 

először abban a naplementében 
állt össze minden törekvése látvánnyá, 
vagyis egyetlen aranysárga menedékké 
az ég boltozata. 

[ix.]
A csukott szem, a Nap, most még pihen, 
hogy a reggel időben ott találjon majd 
a táj fölött, ahogy festőt kell, 
vászon előtt,

a sziklára épült város lakói alszanak,
nem baj, a részletek nélkülük is 
alakulnak, 

egy romos épület helyet cserél a fákkal,
aztán marad minden az eredeti helyén, 
de a változtatás lehetősége is ott van 
a képen, ami készül éppen, 
csak nézni kell majd, 

a színek nem ártatlan ablaknyitogatások, 
nem a világra nyílik a tekintet, 
a hajnali fények a sötétség áztatta fák 
belső izzását mutatják,
 
a festő könyörületes tekintete megengedi, 
hogy a reggel elterelje majd a figyelmet 
minderről, 

az eddig fontos színek fekete-fehérre 
váltanak, elvesznek tehát, lassan szürkül 
az ég, sötétedik megint.

[x.]
A fotelben ülsz, az asztalon 
rengeteg könyv, sötét van már,

mert valamennyi csillagnak 
ragyognia kell, hogy a taorminai
festményen felkelő Hold egyenesen
az arcodat világíthassa meg 

a homálytól maszatos tükörben.

[xi.]
A mennyországot pont így képzelem el, 
amilyen a holdtölte Taorminában, 
első igazi festménye, húsz év készülődés 
után,
 
minden olyan, amilyennek lennie kell 
egy igazi festményen, pontosan, 
amilyen az életben is,

virágzó mandulafák, ágaskodó ciprusok, 
középen a lebegő Hold fényében ázó 
időtlen épületek, 

miközben az út csendesen kanyarog, 
araszol fölfelé, még a tenger színét is 
megtalálta végre, a Hold reflektorfénye 
és egy égen úszó felhőfoszlány árnyéka 
segítségével.


[xii.]



[Fotók: Andrea nővér]