Jász Attila: „VIGYÉL, HALLGATOK” (Kalász Márton búcsúztatása)

Kalász Marci a barátom volt, dacára a köztünk lévő korkülönbségnek és az idővel egyre ritkuló találkozásoknak, de mindig is gerontofil voltam barátkozásban, és hallgatag, fejben, szívben kapcsolattartó. Vonzottak az idősebb mesterek, akiktől még lehetett tanulni, ő is ilyen volt, de ennek kínosságát szerényen barátságnak álcáztuk. Számomra sosem az írószövetség elnöke volt elsősorban, hanem egy végtelenül kedves, gyermekien komoly lény, ezért is válhatott mindenki Marcijává, akivel a költészetről mindig lehetett beszélni, és nem mellesleg remek verseket írt, amik sajnos az általa betöltött szerepek miatt jobban elfedődtek, mint kellett volna, és nagyon kevesen értékelik a maga ténylegesen megérdemelt helyén. Marci a barátom lett a költészetben, és ott, abban a b/irodalomban vagy létezésmódban nincs, nem számít a korkülönbség. Aztán később az életben is, hogy ismét megbizonyosodjak róla, a jó költő jó ember is, és fordítva.

.

„véllek, megtakaratlan

s döngnünk kellene, vártnak a falakban

föl se rengeni: úgy ne kapjanak

mondtad, halál, szinte hallottalak”

(zsoltár)

.

A fehérvári buszállomás mellett találkoztam először Kalász Mártonnal. Átszállásra várakoztam éppen, Ából Bébe, vagyis haza akartam jutni. Az újságos trafikban a – kényszerű, de sorsszerű – várakozás közben felfedeztem egy kisméretű zsebkönyvet, Az utolsó érintés címmel. Szürke borító, rajta egy szobortorzó. Olvastam már verseit rendszeresen a Vigiliában, könyveit kíváncsiságból (Hozzánk a hóbagoly, Téli bárány, Ki olvas éjszaka verset?), kedveltem is, de ott találkoztam vele először, az emberrel, aki maga volt a tiszta költészet, sűrű szövésű, hölderlini nyelven szólt hozzám magyarul. Nyolcsoros versek voltak, kötött formában, finoman bonyolultra hangolva. Nem tudom, hogy jutottam haza végül, de végig beszélgettünk, vagyis néha visszalapoztam, néha csak megálltam. Amikorra befejeztem, barátok lettünk, pedig még egyikünk se tudott róla.

.

„hangodból kihangzott: vele beszélek

kelj át a városon, az égtájon nyugton velem

te szép utazó, én a titok

benned balfelől; vigyél, hallgatok”

(te, én)

.

Egy végtelenül magányos, gyermeki lélektől búcsúzunk most, akitől mégis a legnagyobb dolgot tanulhatjuk, a legnagyobb tudást, amiről minden hagyomány beszél, a jó halál művészetét, a szépen meghalás tudományát. Az utolsó kötetét – benne az általa régóta kikísérletezett sajátosan szabad szonettformával – befejezte, nem volt több mondanivalója számunkra, a rá bízott hölderlini feladatot – „halk szavú törődés”-sel „a szenvedést megfejteni” – teljesítette, ezzel egy lehetséges legenda alapját is megteremtette. Mi mindannyian, ideiglenesen itt maradók, egyelőre kezdők vagyunk a Haláltáncban, fogadjuk hát meg, amit még életében üzent nekünk a költő, Az utolsó érintés töredékes töredékével:

.

„ne sóhajts, ne romolj, ne rémülj

vedd e megszűnés távlatát

szem voltál: a fényt döntik át

végsőként, létünkre emlékül”

.