A véletlenek sorozata kellett hozzá, hogy Guylain ráakadjon a pendrive-ra. Simán előfordulhatott volna, hogy észre sem veszi. Vagy másvalaki kezébe is kerülhetett volna, más végzetet követve. De nem így történt: ezen a csípős márciusi hajnalon váratlanul felbukkant, amikor Guylain lehajtotta az ülést. Egy dominónál alig nagyobb műanyag vacak pottyant le az ülőkéről, és kötött ki Guylain lábánál. Guylain először öngyújtónak nézte, majd rájött, hogy egy pendrive, egy közönséges gránátvörös darab. Felvette, tanácstalanul forgatta a kezében, majd a kabátja zsebébe csúsztatta. Aznap meglehetősen gépiesen olvasta fel az eleven bőröket, annyira lekötötte a gondolatait ez az emlékezetsűrítmény, ami a zsebe mélyén pihent. Kowalski szidalmai sem értek el a füléhez, és ügyet sem vetett Brunner gúnyos vigyorára. Még Yvon ebédszüneti előadása sem tudta elterelni a figyelmét a pendrive-ról. És miután este hazaért, nem az volt az első dolga, hogy megetesse Rouget de Lisle-t, hanem a laptopjára vetette magát, bedugta a pendrive-ot, és…
Csalódottan bámult a képernyőre. A pendrive egy sivatagra nyílt. A ragyogó, hatalmas mező közepén egyetlen mappa árválkodott, amely a nem túl nagy megjelenítő erejű: „Új mappa” címet viselte, és igencsak unalmas perspektívákat ígért. Guylain a mutatóujjával az egérre nehezedett, és ajtót tárt az ismeretlenre. Hetvenkét fájl volt a mappában, hetvenkét szövegfile, és nem volt külön címük, csak sorszámuk. Ez mindenesetre furcsa volt; Guylain az első szövegre vitte a kurzort, és idegesen megnyitotta.
1.doc.
Évente egyszer, a tavaszi napfordulókor mindig megszámolom őket. Puszta kíváncsiságból, mert biztosan tudni akarom, hogy semmi nem változik. Az évnek ebben a különös időpontjában, amikor az éjszaka és a nappal egyenlő részben osztoznak az időn, azzal a rejtett, hóbortos gondolattal végzem a számolást, hogy talán, igen, egy szép napon még az olyan öröktől fogva állandó dolgok is megváltozhatnak, mint a birodalmamat padlótól plafonig borító csempék száma. Ez éppen olyan ostoba és hiábavaló, mint hinni a fehér lovon érkező hercegben, de maradt még bennem egy parányi rész a kislányból, aki nem akar meghalni, és évente egyszer hinni akar a csodákban. Kívülről ismerem a csempéimet. Bár mindennap szivaccsal és tisztítószerekkel esem nekik, sok csempe olyan fényesen ragyog, mint első napjaiban, és sikerült érintetlenül megőrizne a tejszerű mázat, ami a felületét borítja. De megvallom, az ilyenek nem érdekelnek túlságosan. Túl sok van belőlük, ettől a tökéletességük unalmas banalitássá változik. Nem, engem a bicebóca, repedezett, megsárgult, kicsorbult példányok érdekelnek, amelyeket az idő megnyomorított, és az öregecske jellegen kívül, amit végül megszerettem, a tökéletlenség jegyével ruházzák fel a helyet, ami különös nyugalommal tölt el. „Csak a pofán vágottak forradásaiból olvasható ki a háborúk története, nem a kikeményített és frissen vasalt egyenruhában feszengő tábornokok arcáról”, mondta egyszer a nénikém, miközben lázasan suvickoltuk őzbőrrel a csempéket, hogy visszaadjuk hajdani ragyogásukat. Néha azt gondolom, hogy a tántikám józan eszét egyetemen kéne tanítani. Ezek az itteni forradások tanúsítják, hogy a halhatatlanság, mint máshol, itt sem létezik. Az elgyötört csempék kis világegyetemében természetesen megvannak a kedvenceim, például az ott, balra fent, a harmadik mosdó felett (a mázon a kopás szép ötágú csillagot rajzol ki), vagy az a másik, amelyikről örökre eltűnt a ragyogás, és különös fakósága éles kontrasztot alkot az északi falon lévő társai csillogó tisztaságával.
Tehát ma reggel, a tavasz első néhány órájában tollal és jegyzetfüzettel felszerelkezve bejártam kerámiabirodalmam, és megejtettem csempéim éves nagy megszámolását. Körutamon kifejezetten karteziánus logikát követek, vagyis a legkönnyebben elérhetőtől a legnehezebben elérhető felé, a legjobban láthatótól a legnehezebben megközelíthető felé haladok. A birodalmamhoz vezető lépcsőt közrefogó két fal közül indulok, majd áttérek az északi és a nyugati falra, ezek találkozásában áll az irodámul szolgáló asztalka. Menetközben természetesen mindig belököm a tisztítószeres kamra lengőajtaját, és beírom a katalógusba a belső fülke falát burkoló néhány csempét, amelyekre reggeltől estig sötétség borul a seprűk, lapátok, vödrök, tisztítószeres flakonok és felmosórongyok között. Időnként megszakítom a számolást, és lejegyzem a spirálfüzetbe a számokat. A vállammal belököm a női szakaszba vezető lengőajtót. Éles tekintettel végigsöprök a tükrök kerületén, a csempézett pultok felületén, a mosdók alatti részen. Miután egymás után megvizsgálom mind a nyolc fülkét, felkutatva a tekintetemmel a sötét sarkokat, hogy felfedezzem a félhomályba süppedt csempéket, kimegyek, és ugyanígy végigjárom a férfiszakaszt is, ahol minden pontosan megegyezik a másik nem birodalmával, leszámítva a hátsó falat díszítő piszoárokat.
Ezután leülök a kisasztalhoz, előveszem a fiókból a számológépet, és izgatottan beütöm a spirálfüzetbe lejegyzett számokat. Mint minden évben, a szívem most is meglódul, amikor az ujjam az Enter gombhoz ér, hogy megkapjam a végeredményt. És persze, mint minden évben, ugyanaz a hervasztó szám jelenik meg a kijelzőn. 14 717. Én egy melegebb számról álmodozom, kerekebbről, ami kellemesebb látványt nyújt a szemnek. Egy olyanról, amely néhány pocakos számjegyet is magába foglal, gondolok itt a nullákra, nyolcasokra, hatosokra, kilencesekre, ezek épp eléggé hasasok. De akár egy szép hármas is – dúsan domborodó, mint egy dajka keble – bőségesen elég lenne a boldogságomhoz. 14 717 – egy ilyen szám csupa csont. Kíméletlenül rád kényszeríti a soványságát, retinádat böködi hegyes sarkaival. De hiába: amikor papírra vetem, mindig csak egy sor töredezett egyenes vonalat látok. Ó, bárcsak eggyel több vagy kevesebb csempe lenne, akkor ezt az ellenszenves számot egy szemernyi nyájas kerekség enyhítené. Sóhajtva visszacsúsztatom tokjába a számológépemet. 14 717. Már megint meg kell elégednem ezzel a bájtalan számmal az elkövetkező tizenkét hónapra.
Bár a fáradtságtól már nagyon égett a szeme, Guylain háromszor egymás után végigolvasta a szöveget. Mindhárom alkalommal boldog elragadtatással követte a lányt a vándorútján. Kotyvasztott egy éjsötét teát, kinyomtatta az egész szöveget, takaró alá bújt, és belevágott a második szövegbe. Hajnalig olvasott, ujjongó mohósággal falta be mind a hetvenkét dokumentumot. Miután az utolsó oldal végére ért, álomba merült, eltelve Julie-vel és a kis csempézett világával, amely olyan váratlanul bukkant fel az életében.
(Fordította: Tótfalusi Ágnes)
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jean-Paul Didierlaurent: Le Liseur du 6h 27. Éditions Au diable vauvert, 2014.
© Éditions Au diable vauvert, 2014
Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2015
(A kötet a Magvető Kiadónál jelent meg)
Discussion about this post