E most megjelent életrajzi könyv fülszövege szerint Leonard Cohen „az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb alkotója”, „halhatatlan dalok és irodalmi művek szerzője”. Erős indítás ez, és bár első olvasásra túlzónak tűnik, sok igazságot hordoz.
Cohen az ötvenes-hatvanas évek kanadai irodalmának jelentős fiatal költője, regényírója volt, neve az amerikai irodalmi életben is ismerősen csengett. A világhírt elsősorban mégis énekesi, dalszerzői pályafutása hozta meg számára. Különleges, besorolhatatlan műfajt hozott létre, amely rendre lerúgja magáról az értelmezési kísérleteket. Úgy volt képes használni a populáris kultúra csatornáit („brief elaboration of a tube”), úgy tudott széles tömegekhez szólni, hogy közben nem kellett esztétikai kompromisszumokat kötnie. Kifinomult, magasrendű művészetet hozott létre.
Most, hogy az életmű végleg lezárult (bár nem tudom, biztosan kijelenthetjük-e ezt, miután a közelmúltban, Cohen halála után három évvel teljesen új munkákat tartalmazó lemez jelent meg), a legerősebb sorok mintha egyre fontosabbak lennének, tartalmukban egyre gazdagodnának. Hol olvasunk még olyan pontos látleletet a mai politikai világhelyzetről, „sötétségbe és káoszba forduló világunkról”, mint a The Future, a Democracy vagy az Anthem soraiban?
Kézenfekvő, hogy a költészet irányából közelítsünk felé, ám maga Cohen mondja, hogy e szövegek nagy része nem tekinthető versnek (noha ilyen formában is megjelentek), hiszen a zenei időtől nem függetleníthetők; formai szempontból pedig szinte teljesen idomultak a könnyűzene sémáihoz. Életműve egyértelműen a populáris kultúra része lenne? Igen, de annak világáról leválasztja az a jelentős minőségbeli különbség, ami megnyilvánul mind a sajátos munkamódszerben – egy-egy dal sokszor évekig, évtizedekig készült –, mind a dalok esztétikai értékében, a zenei világ autonómiájában. E zenei világ ugyanis túlnőtt az amerikai folk-törekvéseken és a nyolcvanas évek szintetizátoros popzenéjén is, habár mindkét stílus idiómáit használja. Dallamvezetésében, harmóniavilágában megdöbbentően minimalista, miközben a lehető legnagyobb természetességgel olvasztja magába a legkülönfélébb zenei hatásokat. (Ez a tulajdonsága inkább a világzenéhez közelíti.) Cohen nem igazán rokonítható a kelet-európai dalnokok tevékenységével sem, munkássága annyira más társadalmi háttérből nőtt ki, és annyival univerzálisabb jelentőségűnek tűnik azoknál.
Az utóbbi tíz évben – talán a 2009-es budapesti koncerttel is összefüggésben – magyar nyelven is fontos munkák láttak napvilágot Cohen munkásságával kapcsolatban. 2010-ben jelent meg Tim Footman lazább, bulvárosabb jellegű életrajza (Hallelujah); 2016-ban egy furcsa című, de reprezentatív, gazdag válogatású interjúkötet (Jeff Burger szerk., Magáról, Cohenről) látott napvilágot; fel-feltűntek az utóbbi években vers- és dalszövegfordítások is, a két regény pedig már korábban elérhetővé vált; nagyszabású emlékkoncerteket, sőt 2018-ban még Cohen-világtalálkozót is tartottak Budapesten.
Sylvie Simmons könyve hatalmas munka, szemmel láthatólag rengeteg háttérkutatás van mögötte. Nem száraz, tudományos életrajz, de nem is kifejezetten a nagyközönségnek, inkább a kifinomultabb rajongóknak szól. Eleven stílusú, érzékletes szöveg, amelynek nagy erénye, hogy nagyrészt élő forrásokra támaszkodik. Simmons rengeteg interjút készített, nemcsak magával Cohennel, de közvetlen és távolabbi rokonaival, barátaival is. Különösen fontos volt, hogy valaki elvégezze ezt a munkát a legkorábbi életszakaszokat illetően is, hiszen Cohen gyermekkorának szereplői közül alig-alig él már valaki. Az egyik legfontosabb tanú a most 87 éves montreali szobrász, Morton Rosengarten. Vele való mély barátsága egész életén át elkísérte Cohent.
Emellett a legtájékozottabb hívek számára is izgalmas kérdésekkel szolgál a könyv. Különösképpen az említett gyerekkori vonatkozásokban. Milyen volt a háború előtti Kanada jellegzetesen multikulturális szellemi élete? Hogyan éltek Westmountban, Montreal polgári külvárosában a „nem-franciák” és a „nem-katolikusok”, vagyis azangol anyanyelvű protestánsok és zsidók? Milyen kísérleteket folytatott a kiskamasz Cohen a hipnózis gyakorlatával? Milyen beszélgetéseket folytatott nagyapjával, a Litvániából áttelepült tudós rabbival, Solomon Klonitzki-Kleinnel? Részint e gyerekkori tanulmányok nyomában pedig: milyen kabbalisztikus motívumok mutathatók ki szövegeiben, dalaiban?
A központi probléma, ami Simmonst érdekli: milyen hatások, erővonalak alakították Cohen munkásságát. Így – bár a főszereplő rendkívül összetett figurája gondosan kirajzolódik – a központban mégis a mű, a szellemi érdeklődés áll. Feltárulnak a kelet-európai gyökerek, az anya erőteljes csehovi alakja, aki kisfiának orosz, jiddis nyelven énekelt. Érzékletesen meséli el a könyv a Lorca-versekkel való első, tizenöt éves kori találkozást is, az egyetemi élményeket a zenélés és a közélet terén. (Érdekes volna a vonatkozó fejezet nyomán még jobban utánajárni, hogy a People’s Song Book című, akkortájt rendkívül népszerű gyűjteményben található „csodálatos dalok” – főként mozgalmi vonatkozásúak – miként befolyásolták Cohen dalait. Némelyeket közülük sokáig koncertjein, hangbeállásain is szívesen énekelt (Solidarity Forever, Red River Valley, Kevin Barry), de Anna Marly szerzeményét, a The Partisant lemezre is vette és élete végéig műsoron tartotta.)
Bőven, részletgazdagon, szemtanúk közvetlen élményein keresztül olvashatunk az ídrai művészkolónia kialakulásáról, tündökléséről és széthullásáról; az ötvenes-hatvanas évek sajátos, némileg provinciális, de izgalmas, sokszínű, szellemileg pezsgő kanadai irodalmi életéről. A montreali, londoni, New York-i kávéházak, kocsmák, lebujok, a turnébuszok és lemezstúdiók világáról vagy éppen Suzanne alakjáról. Közben gondolatban ott lehetünk Castro forradalma idején, „az egyetlen kubai turista” társaságában, és megtudhatjuk, hogyan nem lett Cohen turisztikai miniszter Michael X. trinidadi kormányában…
Jól olvasható, gördülékeny fordításban kerül a magyar olvasó elé a szöveg, mely csak itt-ott mutatja a sietség nyomait. Egy kicsit fájlaltam, hogy Simmons finom, konkrét dalszövegekre, sorokra való utalásai túlságosan rejtve maradnak a magyar változatban. Nagyon jól kell ismerni Cohen dalait ahhoz, hogy az olvasó ezeket fel tudja fejteni. Bár az is tény, hogy az utalások érzékeltetése szinte lehetetlen feladatot ró a fordítóra.
A könyv állandóan visszatérő vezérmotívuma még Cohen valószínűleg örökölt, súlyos depressziója. Egész életében erre kereste a megoldást, nemcsak a válogatás nélkül kipróbált kábítószerekkel, az alkohollal, de viharos szexuális életével, a művészet iránti mámorával, rapszodikus spirituális útkeresésével is. (Ez az útkeresés a judaizmustól a különböző böjt-technikákon és a szcientológián keresztül Ramés Sz. Balszékar indiai iskolájáig, Roshi zen buddhista kolostoráig tartott.) A megoldást végül az idő, a jótékony öregedés hozta meg. Cohen sokszor beszélt arról, hogy szellemileg révbe ért, nyugalomra lelt, de rendkívül aktív öregkorában érezte magát a legjobban egész életében.
Cohen életműve végtelenül személyes és kitárulkozó karakterű: legjobb dalaiban talán utoljára szólal meg hitelesen a művész-próféta hangja a nyugati kultúra történetében, akinek műve és sorsa egymástól elválaszthatatlan. A Mű mélyebb megismeréséhez jelentősen hozzásegíthet minket ez a nagyszabású kötet. (Sylvie Simmons: I’m Your Man. Leonard Cohen élete, ford. Dobos Lídia, Budapest, Alexandra, 2019.)
Horváth Bálint
