Joanna Bator: Szinte éjsötét (részlet)

Az jutott eszembe, hogy talán tévedtem, amikor azt hittem, vagyok már annyira erős, hogy nem sebez meg ez a halállal és szellemekkel teli ház. Tudtam, hogy nem lehet úrrá rajtam a félelem, ezért éjszakázom itt, nem pedig abban a hotelben, amelyet a szerkesztőség foglalt le, ugyanis fogalmuk sem volt róla, hogy van egy régi házam Wałbrzychban. Nem szívesen beszéltem a múltamról, és ritkán léptem másokkal olyan közeli kapcsolatba, hogy vallomásokat várhattak volna tőlem. „Nincsen családom”, válaszoltam, ha családról, testvérekről kérdeztek. Az ismerőseim nagyon szerették órákon át fejtegetni az elszenvedett sérelmeiket, traumáikat, meg azt, hogyan boldogultak vagy inkább nem boldogultak velük a hosszú évekig tartó terápiában. Egész felnőtt életemben gyűjtöttem az erőt, ahogy egy hosszú télre szokás készleteket gyűjteni, és úgy véltem, elég jól felkészültem erre az utazásra. Amikor Wałbrzychban kezdtek eltünedezni a gyerekek, tudtam, hogy eljött a megfelelő pillanat, és nekem, akit a szerkesztőségi kollégák Páncélos Alicjának hívtak, nekem kell róluk írnom. Most hát itt voltam, és ez a ház, amelynek kulcsát mindig magammal hordtam, rám vicsorgott korhadt német állkapcsával.
A fürdés és a föld alatti koncert után elhatároztam, végigjárom az összes helyiséget, hogy megtapasztalhassam, mire képes ez a viskó, és mire vagyok képes én, a Páncélos Alicja. Az emeleten két hálószoba volt, az egyik régen az enyém és Ewáé, és itt, a vén kétszemélyes, tölgyfa keretű ágyon, az ősrégi matracon szándékoztam aludni további itt-tartózkodásom alatt. Egy kisasztal, ezen írtuk régen a leckét, két szék, egy üres szekrény, egy rongyszőnyeg, ez minden. A másik hálószoba évek óta üresen állt, csak egy vaságy volt benne, matrac nélkül búslakodott, mint egy hajótemetőbe vetett roncs. A régi időkben, amire már nem emlékszem, a szüleimé volt, de aztán apám leköltözött a földszintre, és attól fogva a dolgozószobája töltötte be a hálószoba, az ebédlő meg a rejtekhely funkcióját. Oda vezetett a következő utam, a lépcső annyira csikorgott, hogy attól féltem, még az én csekély súlyom alatt is összeomlik. Idegesített ez a banális bomlás, mert a lelkem mélyén talán azt vártam, hogy ez a ház valahogy érdekesebben, váratlanabbul fog elpusztulni. Amikor kinyitottam apám szobájának ajtaját, hullámként tört rám az összetömörült idő. Az ablakon túl a książi vár emelkedett ki a bükkfaerdőből, apám, miközben a poros papír- és könyvhalmokkal borított íróasztalánál dolgozott, ezt az épületet láthatta, ha felnézett a történelmi munkák, térképek és tervrajzok közül. Most én, a kisebbik lánya, nézhettem a książi várat, a falak lábánál gomolygó ködöt. A vár azon kevés dolgok közé tartozott, amelyek továbbra is ugyanolyan nagynak, csodaszépnek látszottak, mint gyerekkoromban. Felhúztam az öreg faliórát, és amikor az inga lengeni kezdett, úgy éreztem, mozgásba lendül a benne raboskodó idő. Kattant valami, mintha most igazodott volna össze a ház ideje az enyémmel. A szürkés bőrdívány, amelyen gyerekként üldögéltem azokban a ritka pillanatokban, amikor apámat nem foglalta le a kincskeresés, és hajlandó volt szembenézni apai mivoltával, sóhajhoz hasonló hangot bocsátott ki a súlyom alatt. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, igyekeztem lélegzetet sem venni, de a szomorúságon kívül nem éreztem semmit. A dívány bőre rideg és repedezett volt, mint egy öregember sarka, simogatással üdvözöltem. Aztán bekukkantottam a szürke fénybe süllyedt konyhába, mintha víz árasztotta volna el, a víz tényleg csöpögött a csapból, hosszú évek alatt kicsiny sztalaktitot képezett a lefolyó fölött. A konyhából a kertre nyíló ajtó mögül behúzott a hideg, köd terült el az ablaküvegen. Az asztal és a négy szék rég kihalt, nevesincs, szeretetlen állatok csontvázaihoz hasonlított.
Már csak a pince volt hátra. Amikor kinyitottam a lépcső alatti ajtót, dohos légáramlat csapott az arcomba, az ott összesűrűsödött levegő olyan volt, mint a nyomás alá helyezett ektoplazma. Ektoplazma, hogy szerette ezt a szót a nővérem! „Amikor a fagyban lélegzel, Tevécske, különleges fajta pára jön ki a szádból, nem tűnik el, hanem összegyűlik az egérlyukakban, a macskafülekben és az elhagyott varjúfészkekben. A hógyöngy fehér bogyóiban, az aranykupakos tejesüvegekben és az eneszkás Milka fehércsokoládéban.” „Minek?” „Hogyhogy minek! Ektoplazma lesz belőle”, mondta. „Elég egy kis könnyet hozzákeverni, egy kis szénport beleszórni, és kész is van.” Amikor a házunk melletti erdő, akárcsak ma, belesüppedt az egészen a książi vár faláig húzódó ködbe, színpadiasan suttogva szólalt meg: „Nézd csak, Tevécske, félj csak, pisisbugyis, itt forr az ektoplazma, szellemek születnek.” Ewa mindenütt megérezte a halandók többsége által benépesített, közönséges világon kívüli erők jelenlétét. Habozás nélkül jött volna le velem a pincébe, megtorpantam, kissé inamba szállt a bátorságom, mert a villany nem működött, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint hallom a föld alatti kopogást. A homályba vezető lépcsőn megkérdeztem, „van ott valaki?”, mintha valami elátkozott házról és félős nőszemélyről szóló ócska film szereplője lennék. Előreléptem egyet, majd még egyet, zseblámpával világítottam magamnak. A pincefalak mentén barna masszává tömörödött papírhalmok tornyosultak: az apám által előfizetett folyóiratok évfolyamai, haszontalan feljegyzések, sehová sem vezető térképek, a książi vár alatt elrejtett kincs kutatóival váltott levelek. A szemem további széthajigált tárgyakat halászott ki a homályból, egy részüket a ház német tulajdonosai hagyták ott, amikor a háború után sietve távoztak: egy fémvázas „Waldenburg” feliratú Singer varrógép, a gyerekeket szakadék fölötti pallón átvezető őrangyal képe, zsíros porral borított ronda porcelán pásztor- és vadászfigurák. A mi holmijaink úgy rakódtak rá a korábban odakerült dolgokra, mint a fogyatkozó gleccser által hagyott rétegek, és velük együtt pusztultak tovább. Cipőkkel teletömött Frania mosógép, fém gyerekkád, régi akkumulátor, egypár nyirkosságtól duzzadt bőrönd, hamuszínű zsinórernyős lámpa, sápadt sárkányokkal és virágokkal telefestett jókora faláda, amely egyenesen fizikai undort keltett bennem. Mellette toalettasztalka állt, a tükre annyira kopott és piszkos volt, hogy nem ismertem magamra benne, ez a sápadt arc, ezek a nagy szemek egyáltalán nem hasonlítottak rám, meg is ijedtem volna tőlük, ha a szemem sarkából nem vettem volna észre valami még rémisztőbbet. Nagy fej, széttárt karok és lábak. Csak gyerek ne legyen, kérleltem nem tudni, kit. Átküzdöttem magam a sűrű levegőn. Egy mackó. Egy vörös plüssmackó. Leguggoltam, és belevilágítottam az üvegszemekbe.
Ezt a kétesztendős gyerek méretű mackót apám hozta nekem az NDK-ból. Számtalan kiruccanásainak egyike volt ez az utazás, napok vagy hetek múlva tért ilyenkor vissza, néhány złotyval szegényebben, de gazdagabban a książi vár kazamatáit ábrázoló újabb térképpel, amely jobb volt az előzőnél, biztosabb forrásból származott, ahogy bennünket győzködött. Kelet-Berlinben találkozott akkor egy argentínai, vagy talán bolíviai némettel: „Ó, az aztán olyasmiket tud, hogy égnek áll tőle az ember haja!”, mesélte nekünk lelkesen. „Ennek a térképnek hála, itthon vagyok”, örvendezett csillogó szemmel, én meg nem mertem kijavítani, hogy az ő otthona itt van, mivelünk, nem pedig a föld alatt. Apám hamarosan az új térképpel indult el kincset keresni, nagy vidáman integetett a várhoz vezető ösvényről, és úgy jött vissza, hogy újra csak vereséget szenvedett. A vörös mackót Hansnak neveztük el, és Ewa esténként hercegnőkről és hercegekről szóló mesék helyett az NDK-s német Hans történetét mondta el nekem. „Guten Abend, meine kleine!” Az én gyönyörű nővérem Hansszá változott át, mély hangon, német akcentussal beszélt, mesélt Hans frontkalandjairól, a négy páncélossal megesett találkozásáról, meg a książi vár alatt elrejtett kincsről. „Csak Hans tudja, hogy lehet odajutni, meine kleine! Még Marusiának sem árulta el, pedig titokban őt szerette. Csak Hansnak van igazi térképe. Neki köszönhetjük majd, ha rátalálunk Daisy hercegnőnek, a książi vár utolsó úrnőjének a gyöngyeire. A gyöngyök, Tevécske! Csak azok számítanak.” A nővérem szerint Hitler összes kincse sem volt olyan érdekes, mint az a szupertökéletes, hatméteres gyöngysor, amely úgy csillog, mintha a holdfényt gyömöszölték volna gömböcskékbe. Ha a miénk lenne, minden vágyunk teljesülne, az élet olyan fényes és tiszta lenne, mint a kert nagy esők után. Ezt mondta Ewa, én meg elhittem, mert amikor olyan szavak hagyták el a száját, mint „kert”, „nagy esők”, „gyöngyök”, magam előtt láttam a víztől csepegő lángvirágbokrokat és a hirtelen feltámadó napfényben csillogó, zilált dáliákat, akár a tévében az esti mesében. „Figyelj csak, Tevécske, pisisbugyis, figyelj csak, meine kleine!” Az NDK-s mackó felemelte a mancsát, bólintott, szeme feléledt. „A mi vörös Hansunk jó német. Nem gyilkolt gyerekeket, kiskutyákat vagy cicákat, meine kleine, nem égetett el kemencében kisbabákat, ó, dehogy, és ha rajta múlna, a książi vár alatt elrejtett kincs már a miénk volna.” Hans hangja a nővéremből hallatszott: „Ja, ja, meine kleine, csak mondjátok ki, amit akartok, csukjátok be a szemeteket, és ein, zwei, drei!” A nővérem tudta, mit akar. Varsóba szeretett volna menni, hogy színésznő lehessen. A Daisy művésznevet veszi fel, Daisy Tabornak fogják hívni. Ez nagyon jól hangzik! A mi vezetéknevünk és a książi vár szép úrnőjének a keresztneve, Ewa szerint előkelő és titokzatos név. Ő is utazgatni fog mindenfelé a világban, mint Daisy! Mindenhonnan képeslapot küld majd. És micsoda ajándékokat fog hozni!

Fordította: Hermann Péter

 (A kötet a Magvető Kiadónál fog megjelenni 2016-ban)