Ysrael
1.
Úton voltunk a boltba, sörért mentünk a Tíómnak, amikor Rafa mozdulatlanul megállt és oldalt biccentette a fejét, mintha egy üzenetet hallgatna, amit én nem hallok, amit messziről sugároznak. Közel volt a bolt, hallatszott a zene és a részeg hangok finom kopogása. Kilencéves voltam azon a nyáron, a bátyám tizenkettő, ő akarta látni Ysraelt, ő nézett Barbacoa felé és mondta, meg kéne látogatnunk azt a gyereket.
2.
Mami minden nyáron lepasszolt bennünket vidékre. Két műszakban dolgozott a csokoládégyárban, és nem volt se ideje, se ereje még ránk is figyelni szünidőben. A nagybátyánknál laktunk egy kis faházban Ocoa mellett; az udvar körül rózsabokrok izzottak, akár a tájoló pontjai, és a mangófák mély árnytakarókat terítettek, ahol lehetett lustálkodni és dominózni, de a campo, a vidék egyáltalán nem hasonított a mi Santo Domingó-i környékünkre. Vidéken nem volt mit csinálni, mit nézni. Nemhogy tévé nem volt, de áram sem, úgyhogy Rafa, aki idősebb lévén többet tapasztalt már, minden reggel nyűgösen és elégedetlenül kelt. Kiállt az udvarra sortban, felnézett a hegyekre, a vízként összeállt ködre, a bucarefákra, amik megannyi jelzőtűzként világítottak a hegyen. Ez egy nagy szar, mondta.
Még annál is nagyobb, mondtam.
Ja. Ha hazamegyünk, tombolni fogok, megdugom mind egyik csajomat, aztán megdugom mindenki másét is.
És éjjel-nappal táncolok. Olyan leszek, mint azok a rekorderek, akik négy-öt napon át megállás nélkül táncoltak.
Tío Miguel adott nekünk feladatokat (főleg fát aprítottunk a füstölőbe és vizet hordtunk a folyóról), de ez kábé addig tartott, mint lekapni a pólónkat, és akkor ott volt előttünk az egész rohadt, üres, rohadt-üres nap. Halat fogtunk a patakokban, és órákon át kutyagoltunk a völgyben, hogy lányokat lássunk, akik nem is voltak ott; csapdákat állítottunk állatoknak, de nem kaptunk el egyet sem, és hideg vízzel edzettük a kakasokat, vödörszám öntöttük rájuk. Nagyon igyekeztünk lefoglalni magunkat.
Engem nem zavartak ezek a nyarak, és nem felejtem el őket, mint Rafa. Otthon a Capitalban neki voltak barátai, kemény csávók, akik jól lelakták a környéket és azt firkálták a falakra meg a járdára, hogy chocha és toto. Otthon a Capitalban szinte nem is szólt hozzám, már azon kívül, hogy Kuss, pendejo. Kivéve, ha ki volt akadva, mert akkor kismillió módon ócsárolt. Főleg a bőrömet, a hajamat, az ajkam méretét. Haiti szája van, mondta a haverjainak.
Hé, Señor Haiti, Mami a határon talált és csak azért fogadott be, mert megesett rajtad a szíve.
Amikor voltam olyan hülye és visszapofáztam neki – olyanokat, hogy a haja a hátán is nő, vagy amikor a pingája vége citrom nagyságúra dagadt –, a szart is kiverte belőlem, úgyhogy a végén mégis elszaladtam. A Capitalban annyit verekedtünk Rafával, hogy a szomszédok rendszeresen seprűnyelet törtek el a hátunkon, hogy szétválasszanak bennünket – de vidéken ilyesmi nem volt. Vidéken barátok voltunk.
Azon a nyáron, amikor kilencéves voltam, Rafa egész délutánokat szövegelt arról a chicáról, akivel éppen nyomult – nem mintha a vidéki lányok olyan könnyen hanyatt vágták volna magukat, mint a Capitalban, de a smárolás, mondta, ugyanúgy megy. Elvitte a vidéki csajokat a gáthoz fürödni, és ha mázlija volt, megengedték neki, hogy betegye a szájukba vagy a seggükbe. La mudával ezt csinálta majdnem egy hónapig, mire a lány szülei fülébe jutott a dolog, és soha többé nem engedték ki a házból.
Rafa örökké ugyanabban a szerelésben ment a csajokhoz: abban az ingben és nadrágban, amit apa küldött az Államokból előző karácsonyra. Én mindig követtem Rafát, próbáltam rávenni, hogy magával vigyen.
Nyomás haza, mondta. Pár óra múlva jövök.
Elkísérlek.
Te csak ne kísérj sehová, csak várjál meg.
Ha tovább nyaggattam, belebokszolt a vállamba és továbbment, míg nem láttam belőle mást, mint az inge színét a levelek közti résekben. Ilyenkor bennem valami megpetyhüdt, akár a vitorla. A nevét kiáltottam, de ő csak sietett tovább, nyomában reszkettek a páfrányok, ágak és virághüvelyek.
Este aztán, amikor ágyban fekve hallgattuk a cinktetőn futkosó patkányokat, elmesélte, miket csinált. Akkor hallottam tetáról, chocháról és lechéről. Rám se nézve mesélt. Volt egy félig haiti lány, akit kiszúrt magának, de végül a nővérével jött össze. Egy másik azt hitte, hogy ha utána Coca-Colát iszik, nem esik teherbe. És volt egy, aki már terhes volt és szart a világra. Mesélés közben Rafa összefűzte kezét a tarkóján, a bokáját keresztbe tette. Jóképű volt. A szája sarkából beszélt. Túl fiatal voltam, hogy a zömét megértsem annak, amit mond, de azért hallgattam, hátha hasznát veszem a jövőben.
3.
Ysrael egy másik történet. Az emberek még itt, Ocoa innenső oldalán is hallottak róla, arról, hogy kiskorában egy disznó leharapta az arcát, meghámozta, akár egy narancsot. Lehetett vele ijesztgetni, a nevétől sikoltoztak a gyerekek, rosszabb volt, mint el Cuco vagy la Vieja Calusa.
Először előző évben láttam Ysraelt, pont azután, amikor a gátat befejezték. A faluban lődörögtem, amikor egy egymotoros repülő suhant át az égen. Ajtó nyílt a törzsén, és egy férfi nagy bálákat rugdosott ki, amiket felkapott a szél, és ezer meg ezer röplappá robbantott szét. Azok a lapok olyan lassan lebegtek le, akár a pillangószirmok, és kiderült, hogy birkózók poszterei, nem politikusoké, és mi gyerekek ekkor kezdtünk el ordibálni. A gépek általában csak ocoát terítették be, de ha sokat nyomtattak, a közeli falvak is kaptak, főleg ha nagy meccsről vagy választásról volt szó. Hetekig röplapokkal voltak tele a fák.
Egy sikátorban szúrtam ki Ysraelt, épp egy röplapköteg fölé hajolt, aminek nem oldódott ki a madzagja. Maszkot viselt.
Mit csinálsz?, kérdeztem tőle.
Szerinted mit csinálok?
Felkapta a papírköteget és futásnak eredt. Meglátta néhány fiú, és üvöltve utánaeredt, de az aztán bírt futni.
Az Ysrael!, mondták nekem. Tök ronda, és van itt egy rokona, de őt se bírjuk. És olyan a képe, hogy elhánynád magad!
Később elmeséltem a bátyámnak, amikor hazajött. Rafa felült az ágyában. Átlátszott a maszkja?
Nem igazán.
Meg kell néznünk.
Azt mondják, durva.
Azelőtt este, hogy elmentünk megkeresni, Rafa nem bírt aludni. Belerúgott a szúnyoghálóba, és hallottam, amint az elreped. Tío az udvarban vedelt a haverjaival. Előző nap győzött Tío egyik kakasa, és azt tervezte, hogy elviszi a Capitalba harcolni.
Az itteniek csak lószarba fogadnak, mondogatta. Egy vidéki csak akkor fogad nagy pénzben, ha szerencsésnek érzi magát, és hányan érzik szerencsésnek itt magukat?
Hát te most szerencsésnek érezheted magad.
Azt meghiszem. Pont ezért kell találnom olyanokat, akik hajlandók rendes pénzben fogadni.
Kíváncsi lennék, Ysrael arcából mennyi maradt meg, mondta Rafa.
A szeme megvan.
Az jó, nyugtatott meg. Az ember azt hinné, hogy a disznó elsőnek szemre megy. A szem puha. És sós.
Honnét tudod?
Megnyaltam egyet, felelte.
Talán a fülét lerágta.
Meg az orrát. Mindent, ami kiáll.
Mindenki másként tippelte a sérülés nagyságát. Tío azt mondta, nem olyan szörnyű, csak az apja nagyon érzékeny rá, hogy gúnyolják a legidősebb fiát, ezért van a maszk. Tía meg azt mondta, ha meglátnánk az arcát, egész életünkben szomorúak lennénk. Szerencsétlen fiú anyja ezért tölt minden napot a templomban.
Fordította: Pék Zoltán
Copyright © Junot Díaz, 1996
(A Pulitzer-díjas Junot Díaz Fulladás című kötete a Cor Leonis Kiadónál fog megjelenni 2015 végén. A Cor Leonis Kiadónál korábban megjelent Díaz-kötetek: Így veszíted el; Oscar Wao rövid, de csodálatos élete.)
Discussion about this post