Charles Alexander Eastman (Ohiyesa): Indián farkaskölyök
Ha a gyerekkori téli megfázás lázzal párosult, anyám az ágyba fektetett. Testem köré gyömöszölte a dunyhát, belém diktálta az utált gyógyszereket, rám parancsolt, hogy aludjak. A hideg kályha mindezt szenvtelenül végignézte a szoba sarkából, fűtés csak karácsonykor, súlyos zimankók és a lázmérő higanyszálának 38,5 fokos állásánál volt. Szegények voltunk, ahogy akkoriban mindenki. Ha oldalt fordítottam a fejem, ezt betűztem ki a polcon: Fe-hér Szar-vas Szik-lás he-gyek va-rázs-ló-ja. Borvendég Deszkáss Sándor akkoriban indexen lévő, tiltott regénye volt az első indiánkönyv, amit harmadik osztályos kisfiúként, a szó valódi értelmében, lázas gyorsasággal elolvastam. A gyerekkönyvtárból ezt követték a J. F. Cooper és Karl May történetek, ezért lett erős fűzből hajlított nyilam, fából kivágott, kályhaezüsttel lefestett tomahawkom, a baromfiudvarból zsákmányolt tollakból fejdíszem.
Az utcabeli gyerekekkel alapított „Suttogó“ nevű törzsünket, a szomszédos utcák fehér futballista hordái elűzték a Dubnik-patak prérijéről. A törzs egyik harcosának szülei egész nap dolgoztak, így családi házuk hátsó udvarának árnyas rezervátumában forraltuk a bosszút, aminek soha nem érett be a gyümölcse. A sérelemből táplált bosszúvágy nem idegen az indiánoktól, kéz a kézben jár a dicső harci tettek hajszolásával, ahogy ennek kristálytiszta rajzolatát adja Az utolsó mohikán, amit hosszú évtizedek múlva olvastam újra Gy. Horváth László úttörő jelentőségű új fordításában. A korábbi ifjúsági változathoz képest a teljes, 1757-ben játszódó Cooper műszépirodalmi szövege megrendítően kegyetlen, erről John McWilliams érzékletes utószavában így ír: „Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppolyan feledhetetlenül mond ellent tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.”
Mintegy száz év múlva, 1858-ban megszületik egy gyermeka sziú nép keleti ágának négy törzséből az egyikben, a wahpetonoknál. A sors lehetővé teszi, hogy gyermekkorának indián éveit később írásban megörökítse. Charles Alexander Eastman (Ohiyesa) naplója Indián farkaskölyök címmel, Dudich Ákos fordításában jelent meg magyarul, Ölveczky Gábor borítótervével ésérzékeny illusztrációival. Olvasása közben józan ésszel kénytelenek vagyunk belátni, hogy a fehér ember számára az indián életszemlélet, filozófia, misztika mélyebb rétegei nehezen, vagy egyáltalán nem fejthetők meg. Azt hiszem, így állunk minden idegen kulturális közeggel, melyekhez hiányoznak a genetikai kódok, pedig az 1902-ben kiadott önéletrajzi és kulturális antropológiai írás, hiteles kor- és környezetrajzzal arra törekszik, hogy megismertesse, elfogadtassa a kor emberével az észak-amerikai indiánok hitvilágát, mindennapjainak rituáléit. Jól megírt, fegyelmezett mondatokban sorjáznak a küzdelmes erdővidéki indiánélet eseményei, amelyekben kiemelt szerepe van az erőnek, az ügyességnek, a harcnak, a törzsi legendáknak, és a mindezek felett uralkodó „Nagy Titokzatos“ törvényeinek. Ohiyesa édesapja Minnesotában részt vett a keleti sziúk fehér telepesek kizsákmányoló intézkedései elleni, súlyos fehér véráldozatokkal járó felkelésében, amit az amerikai hadsereg könyörtelenül levert, az állam pedig kíméletlenül megtorolt. Az indián csecsemő így került atyai nagyanyjához, aki már „hatvan kemény telet ért meg”, de nagy gonddal, figyelemmel, szeretettel nevelte a törzsi életre unokáját. „Ne sírj, mert Hinakaga, a bagoly felfigyel rád a fa tetejéről“, és ennek a mondatnak a jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, „hogy a hadiösvényen járó indián felderítők gyakran utánozták a bagoly huhogását, hogy jelezzenek egymásnak. A bagolyhuhogást így aztán sokszor brutális mészárlások követték, és ezt (a felnőttek) jobbnak látták mielőbb a gyerekek fejébe verni.”
Halottnak hitt édesapja tizenöt éves korában viszi el magához, hogy megtért keresztényként hívő katolikusnak nevelje gyermekét, aki azonban felnőttként is jól emlékszik arra, hogy tizenöt éves koráig indián farkaskölyöként élte az életét. Charles A. Eastman orvosnak tanul a Harvardon, de soha nem felejti el indián származását, és sok segítséget nyújt népének. A fehér ember számára meghökkentő ezt a dermesztő mondatot olvasni a könyvben az indián farkaskölykök mindennapjairól: „Amikor reggelente magunk mögött hagytuk a sátrunkat, nem lehettünk biztosak benne, hogy délután a skalpunk nem egy bot végén lengedezik-e majd.” De ez sem riasztotta vissza a gyerekeket attól, hogy a felnőttek viselkedésében, törzsük hagyományaiban találják meg a követendő példákat az élethez, melynek két tartóoszlopa a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen vadászat elsajátítása és a harci tettek révén megszerzett dicsőség volt. Hogy miként teltek a farkaskölyök Ohiyesa mindennapjai? „Játékainkat maga az élet szülte, és népünk szokásai alakították. Valójában folyamatosan a felnőttkorra készültünk fel. Azt gyakoroltuk, ami harcosként és vadászként várt ránk. Mindenből versenyt csináltunk: íjászat, lovaglás, futás, birkózás, úszás. Apáink szokásainak minél pontosabb lemásolásából is sokszor tartottunk vetélkedőt. […] Csatákat vívtunk fűzfaágakkal és sárgolyókkal…”
A törzsi élet kemény törvényeit a harcosok bátorsága, az ősök hagyományait megőrző erkölcs formálta, e kettő őrizte meg a közösség működőképességét is. A valódi indián életforma megismerése tartogat meglepetéseket az ebben kevésbé járatosoknak, mondjuk azzal, hogy kijelölt rendfenntartó csoportok szereztek érvényt az igazságnak a törzsön belül. A törzsi tanács döntése alapján porig rombolták azon társuk tipijét, aki magányosan ment el bölényre vadászni, s ezzel elriasztotta a csordát, és ezzel a zsákmány nélkül maradt törzset éhezésre, nélkülözésre kényszerítette. A törzsi tanácsban ülő főnökök döntöttek a közösséget érintő legfontosabbak kérdésekben, vadászatról és a harcról: „Hadiösvényen az volt a szokás, hogy az újdonsült harcosokat még útközben alaposan próbára tették, hogy mire eljön az ideje, bízzanak bennük. Az ellenséges tábor közelében például elküldték őket vízért, hogy így bizonyítsák bátorságukat és rátermettségüket.” Ohiyesa naplójából az is kiderül, hogy szüleik, nagyszüleik az esti tűznél mesélték a szájról szájra szálló családi legendákat a farkaskölyköknek, akiknek másnap leckeként kellett felmondaniuk a hallottakat, hogy azokat megőrizzék a következő nemzedéknek. Füstös Napnak, a törzs mesélőjének tipijében hallgatta Ohiyesa, a sziú indiángyermek azokat a történeteket, amelyek megismertették vele a múlt törzsi győzelmeit és megpróbáltatásait. Talán közelebb kerülünk az indián életszemlélet megértéséhez, ha Ohiyesával együtt meghallgatjuk a Füstös Nap által elénekelt öregasszony dalát: „Menj, bátor unokám, szemed mindig tartsd az éjszakai csillagos égen, a fényes ösvényen, a dicsőséghez vezető úton. Ne feledd, kik ölték meg a tieid, és milyen szánalmas egyedül és kiszolgáltatottan élni! Térj vissza győztesen, és szerezz nevet családunknak!“ És itt van helye nagybátyja tanácsának is: „Kövesd a shunktokecha (farkas) példáját! […] Ha meg is lepik, és veszélyben érzi az életét, mielőtt elszaladna, még egyszer utoljára alaposan szemügyre veszi támadóját.“
A sziúk gazdag szimbólumrendszere köszön vissza Ölveczky Gábor grafikáin, melyeken konkrét használati eszközök ábrázolásával teremtődik meg a mítikus indián világ, lehet az egy női mokaszin, vagy tollakkal ékes békepipa. Az illusztrációk követik a történetmesélés ritmusát, és a fejezetek elején egyetlen fonalra fűzik fel azokat. A grafikák motívumai elmélyült ismeretanyagról tanúskodnak, miközben megőrzik alkotójuk művészi szuverenitását. A rajzokon a kör alakú szimbólumok azt üzenik, hogy az ember a természet, és így az örök körforgás része, a tárgyak, a viseletek megjelenítése az indián nép lelkét, kultúráját mutatják meg. A grafikák így lesznek a képzelet kiindulási pontjai, tűzből felszálló füstként gomolyognak, terjednek, felhősödnek, szikráznak, hunynak ki, mint az indián hitvilág valóságát magyarázó álmok. Ohiyesa Füstös Napnál tett látogatásainak illusztrációján az indián tipiben izzó tűz megvilágítja bölénybőrponyván a vadászatot jelképező szarvas árnyalakját, és az indiánsátor füstlyukán csillagként szállnak fel a Tejútra a törzsi legendák meséiben megelevenedő jeles harcosok lelkei.
Ha felnézek a nyáresti égboltra és a Tejutat kutatja a tekintetem, a Nyilas-csillagképről eszembe jut, ahogy a Suttogó törzs harcosaként fűzfából hajlított íjammal magasba lövöm a nádszálból eszkábált nyílvesszőt. Látom esetlenül forgó repülését a napsütésben, egyre magasabb ívben veszik el láthatáron, hogy most surrogva becsapódjon az éjszakai harmatos fűbe a lábamhoz. Hallgatom a sötét erdő hatalmas csendjének neszeit, és arra gondolok, ha eljön az ideje, bátran lépjek rá a Tejút kinyíló fényes ösvényére, ahol egy harci díszekkel kifestett sziú vár rám, és egyszerűen csak ennyit mond: Ho, mita koda!, Üdvözöllek, Barátom! (Konkrét Könyvek Kiadó, Budapest, 2021, a Nagy Tisztási Indián Baráti Kör támogatásával)