Lars von Trier a kortárs film megkerülhetetlen alkotója. Színjáték központú lélektani filmjei négy emlékezetes trilógián keresztül mutatják be a rendezőt foglalkoztató legfőbb kérdéseket: az Aranyszív trilógia (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) a közösség és az egyén; a be nem fejezett Lehetőségek földje trilógia (Dogville, Menderlay) a közösség–csordaszellem–jóakarat; a Depresszió trilógia (Antikrisztus, Melankólia, A nimfomániás) a neurotikus betegségek és a társadalom között fellépő problémákat tárgyalja. Filmjei hol minimalista vizuális eszköztárral és alulzenélve, hol zenei montázsszerűen és szimbolista módon túleffektelve mesélnek a lélek működéséről.
Legutolsó, ezen rovatban is tárgyalt, A nimfomániás című kétrészes alkotása már teljességgel lezárni látszott az addigi életművet, amelynek darabjai mindaddig szorosabb-lazább szálakkal kötődtek a Trier által (is) kidolgozott, filmes minimalizmust hirdető Dogma-mozgalomhoz. A film a kilencvenes években létrehozott szélsőséges manifesztum szinte minden pontját áthágta: stúdióban narrációval készült, speciális világítással, rengeteg vizuális effekttel, sekélyes cselekményrészletekkel, digitálisan rögzített film majd minden korábbi törekvéssel leszámolt. Kivéve a kézi kamera dokumentarista illúzióját, amely egyetlen megmaradt védjegyeként kísérte végig Trier legutóbbi alkotását. A nimfomániás, a Depresszió-trilógia záró epizódjaként maximálisan kiteljesítette Triernek a trilógia előző két részében bevezetett szimbolista törekvéseit. Az A ház, amit Jack épített ezen a szimbolista úton halad tovább.
A rendező keretbe foglalja történetét. A film alapszituációja, ahogyan Jack az őt „gyóntató” Verge-nek mesél. Interjúba, terápiába kapcsolódunk, amelyben a „beteg” igyekszik megmagyarázni „betegségét”. Jack öt gyilkosságon keresztül tárja fel életének vélt/valós értelmét. Művészeti párhuzamot állít gyilkosságai, a zene, a festészet és az építészet között. A néző számára gyorsan világossá válik: Triert nem a „krimi” érdekli – vallomást, ars poeticát készít. A főszereplő bemutatásából is csupán a „betegség” érdekli, a háttértörténetet pár mondatban, mintegy mellékesen tárja elénk. Megtudjuk, hogy Jack édesanyja tanácsára lett mérnök, hogy építész szeretne lenni, s mivel a közelmúltban nagyobb örökség esett az ölébe, most végre építhet is valamit. Kiderül, hogy kényszeres tisztaságmániás. A rendező a rövid bemutatás után szemelvényeket ad Jack zavaros életéből.
Látjuk, hogy a „beteg” tisztában van pszichopátiájával, ahogyan a tükörben gyakorolja az emberi érzelmek kimutatását. Kiderül, hogy már gyerekkorában is mindig a nádasban bújt el, egyértelmű nyomokat hagyva maga után – vágyik arra, hogy rajtakapják. Megtudjuk, hogy a gyilkolás enyhíti kényszerbetegségét, ráadásul a halottakról készült fotókkal Jack úgy érzi, hogy valami különlegeset alkot. Ezek után a részinformációs közlések után egyre világosabbá válik, hogy Trier a betegségében alkotni kényszerülő emberről, önmagáról mesél. Jack úgy éli gyilkosságtól gyilkosságig az életét, ahogyan a különböző rehabilitációs intézeteket egy-egy filmforgatás idejére elhagyó rendező. S ha az alkotók és a nézők számára is megterhelő filmeket készítő Trier felől vizsgáljuk Jack Verge-hez intézett mondatát, az máris nem általános, hanem konkrét értelmet nyer: „Ne a tetteket nézze, hanem a művet”.
Amikor Jack megjegyzi, hogy elkezdte érezni a savanyú ízt a szájában, már tudjuk: a pokolban járunk, s Verge maga Vergilius. A történet tehát bukástörténet. Elidegenített, azonosulhatatlan bűn-film. Jack pedig Trier hosszú évtizedek óta első főszereplője, aki férfi – aki bűnös („Ha valaki olyan szerencsétlen, hogy férfinak született, akkor született bűnös is.”), akinek el kell kárhoznia. Trier filmes alteregója (hőse) ezúttal nem egy azonosulható, törékeny, kiszolgáltatott egyén (nő). A rendező „bűnösként” szeretné, ha (a nádasban) rajtakapnák. Az áldozatok (a segítségkérő, a hiszékeny, a családanya, a szerető) Trier korábbi hősei – Jack azokkal számol le, akikkel (általában) „könnyebb dolgozni”.
A cselekményt egyaránt értelmezhetjük úgy, mint Trier eddigi áldozat-központú filmjeivel való leszámolását, és úgy is, mint a rendező attól való félelmének manifesztációját, hogy ”kényszerbetegségének” enyhülésével művészete felhígul: Jacknek a film végére egyre jobban feloldódnak a gátlásai, hibát hibára halmoz, elkapják és a pokolra jut.
Az író-rendező kiemelkedő teljesítménye abban rejlik, ahogyan Jack mondatain keresztül artikulálja gondolatait. Jack karakterével egyértelműen képtelen azonosulni a néző, Trier mégis a szájába adja azokat a gondolatokat, amelyek hallatán, ha színpadon a pozitív hős nagymonológjában kapnak helyet, bólogatni támadhat kedve az embernek: „A mérnök olvassa a zenét, egy építész játssza.” – „És ezt a nagyon beteges és elfajult dolgot, mint a vadászat, még ritualizálták is, elég nyugtalanító mértékben.” – „Ebben a pokoli világban senki sem akar segíteni”. Az antipatikus főszereplő szájából, elhangzó gondolatokkal kell egyetértenünk – Trier rákényszerít arra, hogy meghallgassuk azt, akit látszólag értelmetlen meghallgatni.
A filmet A nimfomániás összetettsége jellemzi; az archív felvételek használata, lírai képei, a képekkel való gondolattársítás összeköti a két filmet (Blake verse és a gótikus építészet úgy illusztrálja az alkotást, ahogyan a komolyzene, a zeneelmélet A nimfomániást). A ház, amit Jack épített laza szerkezete tekinthető hiánydramaturgiával működő történetnek, helyenként viszont a kevésbé koherens cselekmény csupán az érdekességek és a közhelyek között ingadozó, öncélú gondolatgyűjteménynek tűnik. Az elidegenítő, sokkolóan realista képsorok mellett a film jelentős része (a tetemekből épített ház, a gyermekkori visszaemlékezések, a pokoljárás) finoman szólva is giccsbe hajlik. A szélsőséges rendező munkájában az esztétikai csúcs- és mélypontok összege ez esetben egy átlagos akciókrimi esztétikai eredőjét adják ki. A rendező általános problémákról beszél, miközben azt állítja, hogy szélsőségeket mutat be a peremvilág képeivel. Eközben látszólag mást sem csinál, mint indokolatlanul széthúzza a minden történet mögött meghúzódó érzelmeket. Ez az indokolatlan kegyetlenség/giccs pedig könnyen válik érdektelenné.
Mindeddig a lineáris fejlődés volt jellemző Lars von Trier filmművészetére. Jogosan következtethetünk ebből arra, hogy vagy még hosszabb, összetettebb, csavarosabb szimbolista művekkel fog folytatódni az életmű, vagy még édeskésebb bölcsességekkel túlterhelt, egyre kevésbé összefüggő gondolatfüzérekkel. Mindenesetre, legyen így vagy úgy, várjuk a folytatást.
(A ház, amit Jack épített; írta és rendezte: Lars von Trier; főszereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Siobhan Fallon Hogan, Sofie Gråbøl, Riley Keough, Jeremy Davies; fényképezte: Manuel Alberto Claro; vágó: Jacob Secher Schulsinger és Molly Malene Stensgaard; látványtervező: Simone Grau Roney)
Szabó Márton István