Átlátszó vakablakok
Csak némi huzavona után szántam rá magam Firenzében, hogy megnézzük Michelangelo lépcsőjét a Biblioteca Laurenzianában. Nem volt már kedvem egy könyvtár lépcsőjéhez is elzarándokolni. Amikor aztán kitárult előttem a négyszögletes vestibolo, földbe gyökeredzett a lábam. Láttam ugyan magam előtt egy lépcsőt és fölötte egy bejáratot, de mégsem láttam mást, csak félhomályt, a félhomályban pedig arányokat és ritmust. Időbe telt, amíg felfedeztem, hogy ezt a ritmust a lépcsősor hullámzása rendezi arányokká, hogy az arányrendszert oszlopok imitációi tagolják, hogy az oszlopok között ablakok vannak, s hogy a két emeletnyi sorban elrendezett aediculás ablakok közül csak a felső soron keresztül áramlik némi fény; a többi vakablak. Mintha mégsem jutottam volna be valahová. Nehéz volt megtalálni a helyem ebben a rám zárult előtérben, és lassan meglátni azt is, hogy a félhomályt tagoló, sötétszürkére festett vakablakok a közvetlenül fölöttem szivárgó fényhez, az olvasóterem bejáratához vezetnek. És jóval később értettem meg azt is, hogy akkor, ott, valamiféle fény-képet láttam, csak éppen arányokba szerkesztve, keretezve.
Talán még inkább meghökkentem, amikor néhány évvel ezután megnéztem a bécsi Kunsthistorisches Museumban megnyílt Mark Rothko kiállítást. Az egyik teremben ugyanis a Biblioteca Laurenziana előterének felnagyított fotóit láttam a számomra legtöbbet jelentő Rothko-festmények, a Seagram Murals sorozatának tagjai mellett. Azt tudtam ugyan, hogy ezek a képek eredetileg egy étterem számára készültek, de azt nem, hogy a római könyvtár előterének látványa ihlette őket. Megrendítő volt látni, hogy a nagyméretű falfelületeket kitakaró, falképeket imitáló festmények mindegyikének alapvető motívuma egy-egy sötétvörös, lila és gesztenyebarna alapon felragyogó vörös (ablak)keretet formáz, s hogy ezeken a kereteken miként áramlik, dől be valahonnan – talán a fal mögül – már-már hipnotikus erővel a fény.
Egy évvel később, az egyik reggel arra ébredtem, hogy a lehúzott redőny vakfoltja, az ablak sötét hiánya mellett egy élesen lüktető fénycsík lebeg. Mintha egy eddig ismeretlen Rothko-képet láttam volna: a fekete négyzet szélén fluoreszkáló sárga semmit. Egy vakablak fényét, amely elvakít!
.
A látható és a beláthatatlan
Akárhányszor sétálok a müncheni Alte Pinakothek termeiben, mindig megkeresek egy kisméretű képet, a regensburgi mester, Albrecht Altdorfer Szent György és a sárkány című munkáját. Mindig és újra elbűvöl a tény, hogy ezen a mitologikus festményen első pillantásra nem látni semmi mást, mint az erdő fáit. Még ha csak kicsit is álldogál előtte a néző, máris érezni a szél surrogását, a lombok rezgését, az avar csörrenését. Micsoda pattanásig feszített őserő – gondolhatja a kései szemlélődő! Mintha egy hatalmas, alig lélegző sárkány pikkelyei remegnének a szélben, nem pedig a minuciózus pontossággal megfestett levelek áthatolhatatlan falazata.
Ám ha valaki figyelmesebben veszi szemügyre a képet, akkor legalul, középen – ott, ahol kissé magasabban egy hasadéknyi nyíláson keresztül beáramlik a hegyek mögül felkelő nap fénye – először egy pompás fehér paripa, majd kissé erőltetettebb nézelődés után, a rajta hanyag tartásban ülő páncélos lovag alakja is kibontakozik. A ló kényesen emeli fel jobb mellső lábát, a lovag viszont unottan, némileg viszolyogva engedi le a kopját, mintha csak piszkálná az előtte csúszó-mászó torz, pöfeteg valamit. Kell egy kis lélekjelenlét ahhoz, hogy a néző felfogja: az unatkozó lovag nem más, mint Szent György, az előtte vonagló pókszerű képződmény pedig a sárkány maga.
Akármennyire is ilyen lényegtelenné válik a festmény címét adó történet, a kép témája mégis csak a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötét, a Hit és a Hitetlenség örök harca. A sötét erdő a Szörny baljós és veszélyes világa, ahol a fényt hozó Lovagnak újra és újra győzedelmeskednie kell. Ez engem, a fent nevezett kései szemlélődőt már a legkevésbé sem érdekel. Gyönyörködöm az erdő sűrű, átláthatatlan és áthatolhatatlan világában, ahol mi sem változik. A fák, az ágak, a levelek egyáltalán nem törődnek a sötéttel. Csak úgy szomjazzák, isszák a fényt!
.
Az áthullámzás szabadsága
Már az is maga a szabadság volt, hogy eljutottunk a Van Gogh-kiállításra, az ishøji tengerparton épült Arken Museumba, ahová mintha csak beöntöttek volna a tenger hullámai a falként megformált, nagy ablaküvegeken. A szabadság volt lézengeni abban a mindent betöltő, láthatatlan hullámzásban, sétálni a Kröller Müller-gyűjteményből kölcsönzött festmények között, és a szabadság volt látni, ahogy dobálják le magukról egymás után a képek a brabanti Nuenenben élő Krumplievők nyomorúságos sötétbarnáját, megfáradt kékeszöldjét, a koszos és kétségbeejtő sárgásfehéreket, és töltődnek lassan és biztosan fel azokkal az ellenállhatatlan párizsi pirosakkal, zöldekkel, sárgákkal és kékekkel. A szabadság volt rácsodálkozni arra a kisméretű festményre, amelyik semmi mást nem ábrázol, csak hosszúkás ecsetvonások hullámzását, zöld ecsetvonásokat, kis piros pöttyökkel a végükön, a szabadság volt látni, hogy ezek a zöld vonások fűszálak, mert ez a kép csak egy füves rétet ábrázol. És a fűszálként hullámzó színekben valahogy ott volt a tenger hullámzásának ütemes ritmusa, ez volt a szabadság, ez maga a szabadság volt.
Még akkor is szabadnak éreztük magunkat, amikor a kiállítás után, a part menti homokdűnék között szívtuk magunkba a sós levegőt a szélben, a szabadság volt járkálni a parti fű hullámzásában és a partra ki-kicsapó hullámok között, mintha csak a Grasgrond zöldjei között bukdácsoltunk volna, persze a piros pöttyök nélkül. És csak évekkel később tudtam meg, hogy Van Gogh a két és fél évvel korábban, Nuenenben már befejezett vászonra festette ezt a rétet, és hogy a röntgenfotók egy főkötős parasztasszony keményen megformált fejét mutatták ki a fűszálak alatt. Azóta sokszor gondolok arra, reménykedem abban, hogy Van Gogh legalább olyan szabadnak érezte magát, amikor az ecsetvonások gyors húzogatásával átfestette azt a képet, mint ahogy a fűszálak hullámzanak a sós, tengerparti szélben.