Képeskönyv a halálról

Orcsik Roland: Harmadolás

Orcsik Roland Harmadolás című kötete összességében letisztultabbnak hat elődeinél. Ez a megállapítás azonban nem előzetes értékítélet, pusztán formai és tematikus egyszerűsödésre utal, hamar feltűnő, hangsúlyosabb egyneműségre az előző kötetekben tapasztalhatónál. Összehasonlításuk során kirajzolódni látszik egy alakulástörténet: Orcsik költészete a posztmodern kísérletezésen először túllép, majd az e próbák során sajátos költői nyelvévé, módszereivé ért jellemzőket tartja csak meg, és pusztán ezekre a sajátos lírai tényezőkre korlátozódik, a kísérletező magatartást (a korábbiakhoz képest) inkább hanyagolva, de nem teljesen nélkülözve.
Míg a Holdnak, Arccal című kötetben uralkodik a posztmodern nyelvi játékosság, a hagyományos formák (főleg szonett-félék) dekomponálása, Orcsik legújabb könyvében ezekre alig, vagy egyáltalán nem találunk példát. Sem a Mahler letöltve pregnáns, rövid versszakaira, melyek egész verseken vonulnak végig konzekvensen, a maguk egyedi módon kitalált zártságával. A Harmadolásban – egy-két kivétellel – az előző kötetekben is már jelenlévő, főként rövid sorokkal, gyakori sortörésekkel megírt, egybefolyó vagy változó hosszúságú versszakokból álló szabadversek dominálnak. A formai összképet olykor azért rímtelen tercina-félék (Gyanta, Árnypróbálgatás stb.), kétsoros versszakokat végigvonultató versek (Méhedben az akarat, Nyelvemlék stb.) és négysoros versszakokból álló művek is tarkítják. Mindezen formák elődeit már olvashattuk Orcsik korábbi köteteiben is, tehát már ismert repertoárral, ám kisebb formai változatossággal találkozunk.
A Holdnak, Arccal tematikailag változatos kötet, de súlypontját identitáskérdéseket megverselő művek adják, Orcsik vajdasági származásából adódóan főleg a kettős identitásból kialakuló „teljességgel sehova nem tartozásról” szólnak. A Mahler letöltve esetében más probléma, a medialitás kérdése kerül középpontba, a tárgyak, zenék, egyéb művészeti alkotások, történelmi személyek által közvetített emlékezet jelenik meg. E könyvekben jól látható rendszert, kötetszerkezetet fedezhetünk fel, olykori csapongásaik, túlnyúlásaik vagy helyenkénti kidolgozatlanságuk ellenére is. A Harmadolás esetében éppen a koncepció szükségességét kérdőjelezi meg a költő. Előzetes kijelentésben, fülszövegként olvashatjuk, hogy a verseket véletlenszerűen rendezték sorba. Ez az avantgárd gesztus, gondoljuk, lehetne blöff is, ám nem bizonyul annak. Érezhető a kötetben tematikus egység (álmok, halál, a háború által hagyott nyomok, emlékek), vannak kulcsfigurák (Dezső, a kutya, egy szeretett nő, szeretett gyermek, egységes beszédhelyzetet teremtő lírai én), visszatérő helyek (főleg a Tisza partja), ezek mentén lehetett volna átlátható szerkezetet alkotni. Vezérfonalak hiányában azt érezzük, hogy a ciklusok (I., II., III.) nem rendelkeznek kellő önállósággal, szabadon fel- és kicserélhetőek az egyes versek is bennük. Az egész kötet viszont erős atmoszférát teremt, épp azért, mert a fent felsorolt motívumok végigkísérik, összetartják. A halál miatti fenyegetettség érzete hatja át a művet, a lírai én és a versek más szereplői mind szembe kerülnek a gondolatával, apró jeleivel.
Impresszionistának mondhatjuk ezt a lírát, Orcsik hétköznapi jelenetek festésébe kezd („Ficánkoltál a karomban, / húzzam fel a redőnyt” – Nyelvemlék), majd átlényegíti a valóságot, színes, szürreális élménnyé fokozza („Vibrál a sík vidék, / a sok felkiáltójel, / mint a fájásoktól a táguló méhszáj.” – Születő tájkép), végül ismét visszatér annak talajára, de legalábbis közelíti a szürreális képet valami plasztikusabb felé („Tenyereden a repülő / nyomvonalát látom. / Vágásokat a sajátomon.” – Repülő). Olykor a lírai én röviden „summázza” saját érzelmeit a tapasztalt élménnyel kapcsolatban, csattanószerű verslezárást alkalmaz („örültem, ho.gy többé / nincs mitől félne.m.” – Célpontok). Az eljárás végigvonul a verseken, erős formai egységet kölcsönözve nekik, emiatt azonban hamar kiszámíthatóvá válik, és változó a megjelenített képek erőssége, a feszültség, az olvasóra tett hatás, amelyet elér. A viszonylag rövid opusokban rendkívül fontos szerepe van az érzeteknek; színek, hangok, szimbolikus jelenetek keverednek sűrű költői képekbe tömörítve, melyek gyakran különböző érzékterületeket kötnek (vagy kevernek) össze, szinesztézia-szerűek („nem kopik / a hang / a lila koppanás / a bal szemed fölött”– Nem kopik a hang; „eltűnt a kék égen / a fehér horzsolás is.” – Repülő). A gazdag költői képek és a szürrealisztikus történések is akkor alkotnak jó verseket, mikor értjük a szöveg egyéb motivációját. Olyan valóságelemből indul ki, mely önmagában is érdekes, átélhető, és a szürreális költői képek csak fokozzák annak feszültségét, nem távolodnak el túlságosan, nem válnak lila ködszerű szépelgéssé („Mint apró amulettek, / csörögnek a levelek / a fekete ágakon Medre, akár az ütér – / fölkorbácsolt zöld vér / a habzó Tisza” – Hangközök).
Van ebben a kötetben valami mesekönyvszerű: groteszkül mesés a tiszai táj („a Tisza idomított őshüllőként” – Zsilip), a lírai én történetei, látomásai, a fejében beszélni kezdő kutyája (Osztozkodás stb.), a gyakran megjelenő női és gyermekalak, akikkel a lírai én osztozik az élményekben (Macska, Árnypróbálgatás). A halál általi fenyegetettség meséje ez, mely a háború nyomait hordozó verseken túl (Hangközök, Ikrek, Teljes erőből stb.) egy általános elmúlásérzetből indul ki (Boszorkánysziget, Idomítás, Padlás stb.). Nem magyarázza pusztán egyikkel a másikat, és nem csak erre a témára koncentrál. Jelen van a szerb-magyar kettős identitásból következő életérzés, mely nem túl szorosan, de kapcsolódik az imént említett fenyegetettség-érzethez is (Vérre megy a játék, Turbo folk, Nyelvemlék stb.).
A kötetből mind esztétikai, mind egyéb szempontokból kilógni látszik a Házi feladat című vers, mely repetitív soraival sem önmagában, sem a kötet egészében nem mond sokat („Tedd a számba politikád. / Füstölt, csípős, pici hazám”). Ennek a szövegnek a direktségénél sokkal áttételesebb, gazdagabb a versek nagytöbbsége, a leginkább hasonló opus a kötetből (Turbo folk) sem helyezi kontextusba, maga viszont illeszkedik a szerb-magyar identitás versei közé.
Talán a kötetszerkesztés módja, a véletlen elhelyezés miatt van, hogy első olvasásra sok verset súlytalannak találunk. Nem marad azonban a fülszövegen kívül a szövegvilágban sem reflektálatlan a szerkezet. A Fenyőtüskék Hamvas sírjánál című verset az egész kötet „modelljeként” is olvashatjuk, számozott versszakai felcserélve állnak, de a vers mind a számok szerinti sorrendben, mind más sorrendek szerint olvasva is érvényes – ez a Harmadolás egyik legizgalmasabb alkotása, mely az egész mozaikos kötetszerkezetre is reflektál. A másik kulcsvers, amely a költő versalkotását jellemző metaszövegként is felfogható, a Születő tájkép: „az éles tekintet / bontja ketté a tájat: látványra és élővilágra, / mely úgy szaporodik, / mint az üres papírt / ellepő betűk”. A fentieket figyelembe véve tudatos, egységes ars poeticára ismerünk a kötet egyes versei és az egész kötetszerkezet mögött.
A Harmadolás akkor működik legjobban, ha már ismerjük fókuszait, és összekapcsoljuk az egymáshoz illő, de a könyvben egymástól távol lévő verseket. Első olvasásra nem ismerünk rá, de nemcsak formailag, költészettechnikailag letisztult kötetet tartunk a kezünkben, hanem tudatosan összeválogatott, belső utalásokkal teli, önmagán túlmutató művet. (Kalligram, Pozsony, 2015)

Bödecs László