Napnyugta óta bolyong a városban, így van ez mindig, ha jön az este, az este, amikor a szívébe lopakodik valami nyugtalanság, ilyenkor keres magának egy padot és leül, úgy ül, mint aki vár valakit, lehet, hogy valójában erről van szó, hogy vár valakit, ül és vár, mígnem saját magányának árnyékába dőlve elnyomja az álom, de most nem jön az álom, nem érti, pedig ma minden a terv szerint ment, megszülettek a megállapodások, ők fizettek, ő fizetett,
nem érti, felkel, tovább megy, kiveszi zsebéből az almát, inkább zöld, mint piros, mégis beleharap, megbánja, ezer meg ezer tűszúrás futkorászik a nyelvén, rágyújt, az almát elhajítja, lába előtt hever egy buszjegy, felveszi, kié volt vajon a jegy, mindegy is, most már senkié, most már este van, 300000 km/s sebességgel rohan érte a reggel és ő nem tesz semmit, látja, hogy van valami, vagy valaki az út túloldalán, nem tudja ki, vagy mi, gyengék a fények, azt sem tudja, hogy érdekli-e egyáltalán az a valami, vagy valaki, körülbelül akkora, mint egy tizenéves, igen, ekkora lehet most az ő gyereke, mikor is látta utoljára? egy éve? két éve? így valahogy, de nem, nehogy elkezdjen itt gondolkozni, érezni, ez mind le van tiltva, csakis az ösztöneinek engedelmeskedhet,
ösztönből odamegy, látja már, hogy egy lány áll ott a ház falának dőlve, fázósan álldogál, karjait a mellkasához szorítja, úgy fogja össze a kabátját, a lány fekete és fehér, nincsenek rajta színek, mint egy régi fénykép lámpafényben, a szemében ijedtség cikázik, az a fajta ijedtség, amibe beleszületik az ember, mint ő a magányba, rokonlelkek vagyunk, gondolja keserűen, de nem szól, csak int a lánynak, a lánynak, akit ő most mindjárt magával visz, fel a hotelbe, kifizeti és reggelre elfelejti a város szagával együtt hirtelen kiengedi visszatartott lélegzetét a szél, ostorként csapkodnak fejük felett a szakadt kábelek, semmi könyörületesség, részvét, zúdul rájuk az eső, beszédülnek a forgóajtón, a lány, akinek öt perccel ezelőtt még a létezéséről sem tudott, engedelmesen követi minden lépését, lifttel mennek a másodikra, kiszállnak, ez lesz az, szól oda a lánynak a 223-hoz érve, előre megy, villanyt gyújt, becsapódik mögöttük az ajtó, kiküldetésben vagyok, mondja tompán a férfi, az ablak előtt áll háttal a lánynak és ledobja a zakóját az ágyra, korán jön értem a taxi reggel, úgyhogy…cigit? fordul hátra
ideges tekintettel fürkészi a lány lepedővel takart meztelenségét, a testet, amit a fantáziájával vetkőztet csupaszra, így szokta, így kérte a lányt, hogy csak néhol legyen fedetlen a teste, félhold a félig takart bimbók sötét udvara, meredeken futó hegygerincek a bordák, völgybe lejtő hegyoldal a has, a köldök vonalán középen sötét meder fut elválasztva a köldök feletti részeket a köldök alatti részektől ahol szelíd dombok emelkednek kétoldalt a felfelé ívelő csípőcsontok között, a combok maradjanak szabadon, kérte a lányt, akárcsak a szép, hosszú nyaka és a karjai a hullámosan futó erekkel, kékkel rajzolt érkép csupán a test, egy műalkotás, szándék nélküli és akarattalan,
ráparancsol a lányra, hogy ne moccanjon, maradjon mozdulatlan, valamikor szobrász akart lenni, vagy festő de visszautasították, erősen rászorít az üveg nyakára, nehezen jön ki a dugó – a merevedést legalább érzi már – nem érdekli, hogy piszkos a pohár, teletölti borral, vadállati szimattal járja körbe a pohár száját, de nem iszik, még nem, kivárja a pillanatot, a lány fölé hajol és megérinti a testét, a lány bőre fiatalosan puha, a lepedő alatti tájak pedig finom meleget árasztanak magukból, itt még finomabb a bőr, még puhább, megadóbb, kitárulkozó pórusai szelíden hívogatók,
a férfi riadtan a reggelre gondol, fél, hogy elveszíti az érzést, az érzést amit úgy hívnak: Másik, teljes testével tapad rá a lányra, ki akarja szívni testéből a meleget, de ez nem elég, ki kell harapni a húsból az érzést, csak így szabadulhat a kínzó magánytól,
a köldöktől halad lefelé a lány testén, a lány visszafogottan reagál az érintésre, egyetlen apró remegéssel csupán, amikor a férfi ujjai a lágyéka felett húzódó durva hegbe ütköznek
az nem lehet, utasítja el a férfi az érzékelést, de a heg ott van és lüktet és nem tudja hirtelen kihez tartozik a lüktetés, a lányhoz-e vagy saját testéhez és azt sem tudja, hogy kié a fájdalom,
most haragszol? kérdi a lány, dehogy, nyögi a férfi magányába visszafordulva, kérsz inni? szól oda a lánynak, a lánynak akinek még a nevét sem ismeri
