„Emlékezzél meg rólam Uram, midőn eljössz a te országodba. / Emlékezzél meg rólam Uralkodó, midőn eljössz a te országodba. / Emlékezzél meg rólam Szent, midőn eljössz a te országodba.”[1] Aranyszájú Szent János imájának szavait azért gondolom ide illőnek, mert az emlékezés másik oldala felől beszél, szól és szólít meg. Mit is jelent ez? Amikor részt veszünk a liturgián mint szakrális eseményen-eseményben, történésen-történésben, akkor emlékezünk az adott tradícióra, a részévé válunk nemcsak szóval, hanem egész lényünkkel átadjuk magunkat az emlékezésnek. A szent hagyomány hívására válaszolunk. Amikor azonban megszólalunk az idézett szavakkal, akkor mi, a résztvevők szólunk a hagyományhoz, konkrétan a hagyomány letéteményeséhez, alapítójához, és kérjük ránk való emlékezését. A liturgikus hagyomány dinamikussá, dialogikussá válik, mindkét oldalán van megszólaló, és így egyensúly keletkezik, olyan kiegyenlítődés, amelyben a kérő hátralépve, alázattal telve jelenik meg a hagyomány letéteményesével szemben; hiszen a kérést kimondónak tudnia kell, hogy pillanatnyi, kicsiny és alig elégséges része ennek a több mint két évezredes hagyománynak, amely az emlékezeten és az emlékezet ismétlésének fenntartásán alapul.
Kovács Melinda fotóin a kulturális és a liturgikus emlékezet összekapcsolódik.[2] Fényképeken, fényképekkel utal a keresztény liturgia jellemző részeire, részleteire, tárgyaira; az Emlékezet című sorozat, még pontosabban fotó-installáció középpontjában a Bárány kap helyet, amely képi megfogalmazásában nemcsak, hogy utal Francisco de Zurbarán Agnus dei[3] című festményére, hanem annak parafrázisa: a festményen megjelenített, összekötözött lábú, békésen tűrő bárány képére ráfotózza a töviskoronát, és átalakítja a bárány alatti felületet is, amelyen a vérrel átitatott lepel piros foltjai jelzik az áldozat tényét és idézik az evangéliumi Krisztus-történetet. Zurbarán festménye maga is allúzió, hiszen a János evangéliumi egyik részletére utal, amelyben Keresztelő Szent János nevezi Krisztust Isten bárányának, aki elveszi a világ bűneit.[4] Idők, korszakok, értelmezések találkoznak ezen a fotón, és a köréje rendezett fotók együttesének jelképein: a fény/kép a ráhagyatkozás és a szenvedésnek kitettség együvé tartozását áttetszően, átláthatóan mutatja meg: a barokk festmény, a naturalisztikus valósághűséggel megjelenített töviskoszorú, a piros foltos, durván szőtt, gyűrt lepel a jelenkori fotón a megdöbbentően éles jelenet időfolyamatára is utal. Ráadásul ezek a képi elemek napjaink képpel telítettségének hiányjelei is: bár rengeteg kreált kép vesz körül ma minden embert, mindenféle eszközön keresztül, akár hatalmas méretekben is, erőszakolva a színeket, formákat, feliratokat, ideológiákat, mindez mégis vagy éppen emiatt képi immunitást, vakfoltot hoz létre.
Kovács Melinda fotói azonban olyan talált és modellezett tárgyakat alkalmaznak (közöttük például a fehér ing nagyon személyes emlékének, első áldozásának ruhadarabja), amelyek hiányoznak a mindennapi képözön világából, ráirányítják a figyelmet valami másra, és arra, hogy másként is lehet; képalkotásai külön-külön, de együttesen is széles értelmezési mezőt hoznak létre: időbeli és térbeli szélességükben, hosszúságukban, magasságukban, mélységükben[5] egyaránt. Allegóriák és jelképek is, és nem csupán a keresztény jelképeket helyezik előtérbe, hanem az évszázadok során a tárgyakra rakódott megjelenítések variációira is – konkrétan és átvitt értelemben – fényt vetnek; olyan képi oppozíciókat és paradoxonokat hoz létre fotóin, amelyek az emléktárgyi giccs és az artisztikusan berendezett képi világ között oszcillálnak. Mindezzel a nézőt arra készteti, hogy nézzen szembe azzal, hogyan és hol helyezi el magát ebben a hagyományban; még pontosabban fotói kérdéseket tesznek fel: el tudja-e, hogyan tudja elhelyezni magát az ember abban a liturgikus tradícióban, amely ezekkel a jelképekkel – például kehely, letakart kereszt, a szív, a vér, töviskoszorú – jeleníti meg magát. Fotóin szándékosan mutatkoznak meg a szélsőségek: a légies könnyedség és a naturális nyersesség, az éles, megütköztető erő és a képi, képet alakító szelídség, a groteszk szépség és a csúnyaság által alakított tárgyak együttese.
„A megjelenítő emlékezés a hagyomány értelmezése révén megy végbe. Minden rítus az ismétlés és megjelenítés kettősségét mutatja.”[6] A liturgikus emlékezésben a tárgyak emlékezete, a kommunikatív emlékezet, a mimetikus emlékezet és a kulturális emlékezet találkozik és tud új szövetet, de új – az örömhíren alapuló – szövetségre utalást is létre hozni: Kovács Melinda fotóin és fotósorozatain – például a Keresztút fényképein is – döbbenetes, felzaklató erővel és zavarba ejtően alkot mindez élő szövetet. Ugyanakkor jó és arányokat tartó érzékkel fogalmaz a Kegyelem című sorozat fényképein, hogy ellenpontként csillapító enyhülést adjon. A levegősen és levegőben megmozgatott lebegő ing vagy az imára összeérintett kezek, például a láthatatlan sugallatszerű, nagyon csendes magasabb létének és létezésének jelenlétére utal, amely alig észrevehető, mégis felforgató erejű, és a szenvedést át tudja változtatni, át tudja alakítani: feltámadássá, új kezdetté. Így képes arra, hogy a liturgikus emlékezetben megújítson, fennmaradjon, és ismételten találkozást teremtsen a kérdés és a kérdezett között: kinek, minek hisz? Kiben, miben hisz?
Kovács Melinda fotóinak szemlélése – a liturgikus és a saját emlékezés összekapcsolásával – akarva-akaratlan belevonja nézőjét saját belső történésébe, kimozdítja a szokásszerű ismétlés cselekvéseiből, hogy amikor belép a keresztény liturgikus emlékezet hagyományába, képes legyen a megújulásra vonatkozó kérdésekre választ adni. (Esztergom, 2019. március 23-2019. május 26. [7])
Máthé Andrea
[1] Aranyszájú Szent János: Áldozás előtt c. imájának részlete.
[2] V. ö.: Jan Assman: A kulturális emlékezet: Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz, Budapest, 1999., Hidas Zoltán fordítása. A liturgikus emlékezet fogalmát a kulturális emlékezet fogalma alapján hoztam létre.
[3] Francisco de Zurbarán: Agnus dei, 38 cm × 62 cm. olaj, vászon. 1635-1640, Museo del Prado, Madrid.
[4] János evangéliuma, 1:29
[5] V. ö.: Ef 3:18
[6] Jan Assman: id. mű. 17. o.
[7] A szöveg a 2019. március 23-án az esztergomi Keresztény Múzeumban elhangzott megnyitó szerkesztett változata.
