Furcsa dolog az idő. Hogy mérjük, és hogy mérődik. Mennyit él meg belőle az emberi lény. Mennyit képes igazán átélni belőle. Egy nap milyen iszonyatosan hosszú és telített lehet. Máskor meg néhány percnek tűnik csak, teszed a dolgod, írsz, szerkesztesz, viszed a gyereket meg hozod, kétségbeesetten próbálsz még csinálni ezt-azt, de már hulla fáradt is vagy az éjszakában, és egyedül.
Ez a teljes krakkói nap meg mintha már egy hete tartana, és még mindig csak alkonyodik, amikor észbe kapnak Csendes Tollék a teraszon, hogy késésben vannak, igyekezni kell. Vacsora a szokásos helyükön, a főtértől pár utcányira, az egyetem mellett, az egykori céhek éttermében. Mintha a hatvanas évekbe csöppennének. Csillárok, megkopott bársony huzatok, a tulaj néni és a felszolgáló néni is megint ugyanazok, középkorúak és roppant kedvesek. Mint általában a krakkói, a lengyel nők minden helyen és helyzetben. (Majdnem minden helyzetben.) Fantasztikusan finom és olcsó ételeket sikerül rendelni, CsT ismét ugyanazt a tejszínes marhanyelvet rendeli, mint legutóbb, s mivel tejérzékeny, biztos, ami biztos, csere, marad a pirogi.
Aztán vissza a főtér sarkára, ahol kedvenc koncerthelyük van, nem nem Harris, hanem a sima Acoustic Jazz Club. Pince ez is, és még soha nem csalódtak az élőzene-kínálatukban. Fiatal csapat játszik épp, klasszikus trió felállás plusz egy hegedűs. Frissek, jók. Az igazi műélvezet jele, hogy vannak pillanatok, mikor a legénybúcsúztató csapat tagjai lehunyják szemüket a félhomályos pincében, pár perc mélyalvás csodákat tesz, hosszú még a búcsúeste.
Krakkóban érdemes a biztos dolgokban bízni, így visszamennek CsT-ék az Alkímiába. Megint nincs hely, lépnek tovább, keresik a délelőtti kerthelyiséget, hátha. Nagyon egyforma belső udvarok nyílnak, éjszaka még inkább, nem találják. Sanyi testvér viszont folyton sodrásban van, így nem csodálkoznak rajta a többiek, hogy megint cigit lejmolnak tőle és franciának nézik. Mennének is tovább, de Sanyi testvér villámgyorsan becsajozott, lemarad, egy nőt látszik ölelgetni, bár mint kiderül, a nő ölelgette őt, bebújt már a zakójába is. A nő közben kiabál, rekedt hangon, számol. Számokat mond. Az egész napos fáradtság teszi, hogy nehezen esik le, bajban van a barátjuk. Épp alkudoznak vele, a cigis pasi pedig oldalt állva figyel. Kiszabadítják Sanyi testvért, aki meg van szeppenve rendesen, ugyanis a gyakorlott kezek még a szerszámát is letapogatták. Hiába menekül meg, a nő nem adja föl, az ünnepeltet szemeli ki, és kezdi újra a könyörgést és a számolást, alig tudják lerángatni róla a pici kis cigány nőt. Mintha meg lett volna rendezve, rendelve a dolog, ahogy egy igazi legénybúcsúhoz illik, de nem. És így sokkal maradandóbb az élmény. Meglesz a délelőtti kerthelyiség, egy másik, de ismét roppant kedves pincérnővel, korsó sör az ijedtségre, nevetgélés, vidám hangulat. Idő megint nem létezik, ha igen, áll. Azért egy idő után hazavonszolódnak lassan, kidőlnek csendesen és villámgyorsan. Csak a kinti lámpabura bírta reggelig, a terasz fölött.
Discussion about this post