Nem sűrűn jártak haza együtt. Mármint vidékre. Külön-külön se nagyon gyakran, de mégis többször, mint ketten. Önálló, felnőtt, fővárosi életüket bármennyire is elbaszottul élték, azon nem üthetett rést a kívülről érkező benyomás. Szinte semmiben nem volt közöttük olyan mértékű hallgatólagos egyetértés, mint abban, hogy a kettejük dolga az a kettejük dolga, legalábbis a városhatárt semmilyen körülmények között nem léphetik át a vonatkozó narratívák.
Zsuzsi anyjának amúgy is elég volt két kedves rövid történet a megismerkedésük idejéből, és fél napig nem jött le a plafonról, ha szóba került Sanyi. Sanyi szülei meg nem könnyen jegyezték meg a következő lány nevét, meg hát minek is. Szólnának a fiatalok dolgába. Házasság és gyerek esetére azért beígérték a mellettük lévő családi házat, meg Sanyinak munkát a gazdaboltban, eleinte az apja mellett, aztán ha majd földobom a talpam, kisfiam, tiéd lesz itt minden, a bátyáidat úgy se érdekli, hogy bármit is továbbvigyenek ebből, ahonnan jövünk. Semmitérő városi manager lett az összesből. Meg hát ugye, el is osztottuk köztük a nagyanyád házát meg a nyaralót tisztességgel. Legyen nekik elég. Mondjuk, hogy Svájcba majd mit kezdenek vele, azt nem tudom, de majd kitalálják. Ő dolguk. De te, Sanyikám, végre megnősülsz, megállapodsz, én meg kitanítalak mindenre itt.
Sanyi mellesleg filozófiát hallgatott az egyetemen, jobb napjain biciklis futárkodott, rosszabbakon meg Zsuzsit basztatta, de egyik se zavart senkit. Mikor úgy döntött, hogy egy bizonyos alternatív buddhista irányzat empirikus megtapasztalásába kezd, Zsuzsi még örült is, hogy nem az ősnomád sámángombázás ragadta magával, és titkon bízott benne, hogy ez számukra is elhoz valami újat. Például hogy Sanyi rendszeres diákmelót keressen, megtanulja kezelni a mosógépet, de már azzal is elégedett lett volna, ha a tekintetében végre felfedez valamit. Gyakorlatban ebből annyi valósult meg, hogy az újdonsült alternatív filozófus reggel és este hat és nyolc óra között elvonult a világtól meditálni. A reggeli kicsit problémás volt, mert pittyegett a mikró a kávémelegítésnél, és a legjobb szándék mellett is csak a müzlis tálnak ütődött egy-egy kiskanál. Az estével viszont nem volt gond, Zsuzsi simán elfröccsözgetett nyolcig a barátaival, már amikor épp nem előadáson ült vagy melózott. Egy kicsit furán néztek rá, hogy újabban ennyit ráér, főleg a szomszéd Teri néni unokái, de tulajdonképpen örültek neki, meg időnként annak a plusz körnek is, amire meghívta őket. Bence szóba hozott párszor egy bizonyos esetet, még évekkel ezelőttről, de hát az kit érdekelt már.
A váratlanul, de hirtelen nagyon is szükséges családlátogatás úgy érintette Zsuzsit, mint nyersvegánt a vágóhíd intézménye. Mégis fogát összeszorítva, nem túl nagy népszerűségnek örvendő teremtőjét ékes és jól megválogatott szitokszavakba emelve nézegetni kezdte a vasúti menetrendet. Sanyi pedig csomagolt. Természetesen saját magának.
Frici bá kijött eléjük az állomásra a terepjáróval, a faluba másképp úgyse érnénk le sötétedés előtt, meg hát örülök is nektek, gyerekek. Zsanika, hogy le vagy fogyva nagyon.
Hatot harangoztak, mire leparkoltak a ház előtt, Sanyi a kaput feltépve levágta a hátizsákját a verandán, nyomott két csókot az anyja arca mellé, aztán magára zárta a szobaajtaját a zavartalan empirikus filozófiai tapasztalatok érdekében. Zsuzsi ott maradt a bejárati ajtó előtt Sanyi táskájával, Bundás kutyával és Rézi nénivel. Frici bá beállt a kocsival a garázsba, aztán a hátsó lépcsőn fölosonkodott az emeletre női kézilabdát nézni. Lehallatszott, mikor kaptak gólt a lányok.
Zsuzsi a kutyát nézte, ahogy fölugrál és összebassza az egyetlen normális farmerját, amit ha kimos, meg kell várni, hogy megszáradjon, vagy járhat addig a seggén szakadtban. Rézi néni Zsuzsit nézte, valami zsigerből visszautasítandó szánakozással, pedig nem mondtak neki semmit. A farmerről se.
– Gyere be, Zsuzsikám, összejárja ez a bitang a szép cipődet. Ez ilyen divat most a fiataloknál, hogy mindenen legyen szakadás?
– Valahogy úgy, Rézi néni.
Megvacsoráztak, egyetemi dolgokról meg Sanyiról is beszélgettek. Hogy milyen jó végre egy rendes lányt tudni mellette. Olyat, aki ráncba szedi a dolgait, akivel nem kell félteni abban az átok nagyvárosban. Mert jó gyerek ám a Sanyi, csak hát találná már ki végre, hogy mit akar. A nyelvvizsgát is fizette neki a Frici, csak hát ugye nem sikerült elsőre. Az egyetemet, azt ugye már nem, de hát miért is nem diplomázott le a mérnök szakján, már csak az államvizsga hiányzott neki, vagy mi a búbánat, amikor jött ez a filozófia. Ezt a Fricinek nem lehet csak úgy elmagyarázni, hogy apukám, a sok tandíj meg a fizetős kollégium, ahonnan amiatt a vízipipa miatt csapták ki, az mind megy a pocsékba, a gyerek mégse azt akarja. A magunk fajtának nem volt olyan, hogy mit akar. Nagy dolog volt az is, hogy van valami, van a ház meg a föld a falu szélén, aztán amit a Frici ügyeskedett, az lett, és abból sok minden lett. De az, hogy ezek most herdálják mindenfele, azt nem lehet megértetni az apjukkal. Így se akar nagyon beleszólni, de hát amiből nem enged, abból nem is kell neki.
Besötétedett, Sanyi kijött a szobából, sétáltak egyet a határban, elszívtak egy-egy szál cigit, jól szemügyre vették a birtokot, aztán magasra húzták a fejük fölött a paplant, mintha el tudnának bújni bármi elől.
Túl hamar megvirradt, ezt Zsuzsi onnan tudta, hogy egy kockás plédet a hóna alatt szorongatva kifelé tapogatott Sanyi szobájából, hogy hattól hétig a nappaliban csövezhessen, aztán segítsen Frici bának a gazdaboltot leltározni. Hadd beszéljen addig Sanyi az édesanyjával.
Sanyi biciklivel hozott ebédet, a kocsit nem vezethette egyedül, de így sem löttyent ki a leves. Csendben vették számba az összes zacskó trágyát, mindegyik kapanyelet, ásót, lombsörpűt. Nem végeztek rendesen, amikor Sanyi már tekert vissza nagy sebességgel, hivatkozva az anyjára meg a filozófiára. Zsuzsi a rovarirtó szereknél és a légypapíroknál járt, Frici bá a vakondcsapdánál. A disznóperzselőnél találkoztak két sor végén. Hazaindultak.
A konyhaablakban valami fény pislákolt, de Frici bá még a garázsban matatott, Zsuzsinak egyedül kellett megnézni, mire föl a díszkivilágítás.
– Isten éltessen, Zsuzsikám! Nem felejtettünk ám el – Rézi néni a saját sütésű gyümölcstortáját tartotta a kezében, amibe irdatlan mennyiségű gyertyát szúrt. Az ünnepelt nagy levegőt vett, hogy elfújja a gyertyákat, talán még kívánt is valamit, de évek múlva csak arra emlékezett, hogy majd letört a karja a süteményes tál súlyától. Meg hogy ott állt az immáron teljesen sötét konyhában, motyogva valamit a bajsza alatt, amiből sem ő, sem Rézi néni nem értett egy mukkot se. Aztán kattanást hallott és egy pillanatra komolyan azt hitte, kiégett a retinája.
Sanyi egyszál melegítőnadrágban állt a konyhaajtóban, és őket nézte, háta mögött apró kis valami körvonalazódott, térdig lógó ingben. Beljebb léptek. Sanyi, őzgidaszerű jelenéssel.
– Képzeljétek, átugrott a Marcsi.
– A Marcsi?
A szomszéd lány nem jött elő a takarásból, csak gombolgatta magán a Sanyi ingét, annyit mondott talán, hogy ő már megy is, és csókolom.
Zsuzsi letette a tortát, már nem nyomta a tál. Egészen sok mindent elhagyva alig pár méteren, visszasétált Sanyi szobájába, és magára csukta az ajtót. Sanyi otthonosan utánarontott, csomagolópapír és rózsaszín masni nélkül is utána vitte a születésnapi ajándékát, hogy mégis mire volt jó ez az egész, láttad, anyám majdnem elsírta magát. Meg se köszönted neki a tortát, te szívtelen dög.
Csak a lakáskulcsát kereste. Nem nézett rá. Zsebre vágta Sanyiét is.
A kertkaput gondosan becsukta maga mögött, nehogy kiszaladjon a kutya. Pontosan tudta, hogy rég elment az utolsó vonat. De mire lejutott a faluból, már nem érdekelte a menetrend sem.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com
