Kurdi Imre versei

Egy ölelésre
Most már bármelyik lehet
az utolsó. Mindig is így volt ez persze
többé-kevésbé, de most már egyre inkább
többé van, mint kevésbé. És alighanem
látszik is rajtunk, hogy tudjuk, ha mondani
nem akarjuk is. Nem tudom, milyennek
látja magát, magát nyilván nem látja jól
ő sem. Kívülről úgy tűnik, egyre jobban
hasonlít a Mamára, az arca, a szeme, a bütykös
keze, az, hogy egyre inkább
összetöpörödik, mint aki szívósan
dolgozik saját eltűnésén, meg-
maradásán.
Így kezdődik
Így kezdődik majd az is, gondolta
magában, miközben a szenvtelen,
már-már tudományos érdeklődés alig
hagyott helyet benne a félelemnek, pedig nem
tudhatta, az-e ez most már, vagy még csak
az előszele. Milyen jó már ez is, gondolta
magában, hogy lehet ilyen nyomorultnak
lenni, és nem kell meggyőzni
senkit, hogy nem az.
Az ízére nem
emlékszik már, csak arra, hogy úgy
ízlett, mint semmi más annak
előtte. Marad most már az értelmes
élet, beosztani a maradék
időt, takarékosan
kiélvezni, okosan elvég-
ezni, amit még lehet, végtére ez sem
kevés.
Mögötte semmi
Mögötte semmi, csak ez az egy-
dimenziós hétfő, a bőrön át csontig
hatoló reggeli fények, holnap
kedd, utána szerda – talán, így
pörög, így szivárog el, panaszra
semmi ok, be-
rendezkedik, beosztja, egész
elviselhető.
Talán éppen azt a percet sikerült
elcsípnie tök véletlenül, amikor átbucskázik az év
a nyárból az őszbe. A terhes nők
gyönyörűek ilyenkor, a fő attrakció
mégis az idétlen kacsák meg az életveszélyesen
rollerozó gyerekek. Pedig rohanni nem
kell, értelme sincs, nincs is hová, csak szívja
magába a szűrt fényt, mint valami
lábadozó egy hosszú betegség után.