Bepattanni a két lány mellé a taxiba, hogy márpedig én velük megyek haza. Mindig is meg voltam győződve róla, hogy tőlem igencsak távol áll ez a műfaj. Nem raknak ki maguk mellől, az igaz, de hogy mit reagálnak, az időközben csúnyán kiesett.
Két barátommal érkezhettem a Parkba. A meginduló jármű ablakán át egy pillanatra még látom tanácstalanul felvillanni az egyiküket. Egy elképedt arc a járdán. Tág szemmel bámul rám magára hagyott kísérőm. A másik talán már rég haza is ért, vagy minden erejét összeszedve épp a kódra próbál visszaemlékezni, hogy bejusson.
Nagyjából innen van csak meg. Az előzmény, ha volt egyáltalán, már végleg a Park homályába veszett.
Na, igen. Ezek mi vagyunk.
A sofőr mögött kuporgok. Vagy magabiztosan pöffeszkedem. Az anyósülés üres. Mellettem az a sötét hajú, flegma lány, aki tetszik. Kinézhettem magamnak a Parkban. Esetleg ő nézett ki magának. Mellette, a túlsó ablaknál csücsül a barátnője. Mint majom a farkának, úgy örülök. A Pénzes Hidat még így kivilágítatlanul is felismerem, de hogy hová tartunk, nem tudom. Mint később kiderül, lovagiasan fizetem a taxit.
A nappaliban már félmeztelenül állok. Azt gyanítom, bár nem állt szándékomban rögtön azt is levetni, kedvenc pulcsimmal együtt a fekete póló is szempillantás alatt lejött magától. Ennyire hideg lehetett a Park?! Mindenesetre vissza már nem vehetem. A következő kép, hogy miután a barátnő vélhetően betalált a sajátjába, vendéglátóm, a kiszemelt lány kérdésére (hol szeretnék aludni) körültekintően szobát választok magamnak. Ezen múlhat minden. Pengeélen táncolok. Kis gondolkodást követően természetesen amellett a helyiség mellett teszem le a voksom, ami feltevésem szerint az ő szobája lehet. Rettentően büszke vagyok magamra. Másnap kiderül, a nappali és a lány hálószobája között vacilláltam annyit.
Megpróbál megágyazni nekem. Takarók, kispárnahuzatok kerülnek elő a fiókos szekrényből. Nagyon erősen akarom, hogy ami lehet, az most ne vesszen el. Talán lesz még belőle valami.
A heverő szélén üldögélünk. Szinte az egész szobát kitölti az ágy. A huzatolással közben elkészült. Vagy egyszerűen csak magától abbamaradt ez a megterhelő folyamat. A tartalomból már szinte semmi sincs meg, de tudom, súlyos témákról beszélgetünk. Megbolondít az a látszólagos flegmasága, mégsem felejtem el a jelenlétében végig kicsit behúzva tartani a hasam.
Hány leütés is eddig? Több ezer magányos éjszaka után most ez az egy.
Letolt gatyában fekszem rajta még egy darabig (vagy ijesztően sokáig), aztán felhúzom a nadrágom, keresek egy takarót és betakargatom vele. A hátáról az oldalára fordul, ahogy mellé fekszem, nekem dönti a fejét és onnantól aztán minden egyes alkalommal, ahogy levegőt vesz, mindig kicsit rám szuszog. Már valamivel langyosabb a lehelete, mint az előbb.
Többet nálam nem ihatott, az teljességgel ki van zárva. Az a mennyiség, ami belém került, egy kisebb lovat ledöntene. Úgy vagyok vele, bár ő ébren sincs már, mégsem akarom alvásra pazarolni az időt, amit ily módon vele tölthetek. Ráadásul tudom, több mindenre emlékszem majd, ha egy szemhunyásnyit sem alszom. Élek inkább két napot egyhuzamban, nem érdekel.
Fokozatosan józanodom ki mellette, ahogy a pirkadó ég is kitisztul.
Mit szépítsem, hajnalban meghajt az alkohol. Miután leküldök egy förtelmes csomagot a zuhataggal (örülök, hogy ez legalább tisztességesen lemegy), iszom egy korty vizet is a vécében abból a törpe méretű csapból, amihez alig lehet hozzáférni, mert olyan, mint valami kanáriitató.
Fázom egy kicsit, úgyhogy a pólóm nyomába eredek. A nappaliban rekedt. Megkeresem a horgonyos karkötőmet is, aztán gondosan a jobb csuklóm köré csavarva felveszem. Arra gondolok, ijesztő, hogy még a kerületet sem tudom. A pulcsi egyelőre marad. Nem akarok csak úgy lelépni, kimenekülni a szituációból. Visszamegyek inkább a szobába.
El sem hiszem, milyen gyönyörű ez a lány. Visszafekszem mellé, de arra gondolok, hiába is estünk úgy egymásnak az imént, itt fekszik egy nő mellettem, akit most már még csak meg sem érinthetek. Rejtélyek vagyunk egymás előtt.
Az a pillanat, amikor a takaró mögül kiragyog a szeme. A combjai, ahogy elnyújtózik mellettem. A feketére festett körmöcskék a lábujjain. Gerincének vonala, ahogy ültében előre hajolva magára kap valamit. Az illata. Mondatok maradtak még meg. Próbálom kitalálni, miért is vagyok meztelen. Nekem csak múzsáim voltak eddig.
Kifelé menet egy közös olvasmányélménybe kapaszkodva még felfedezem azt a könyvet ott a bejáratnál, de hiába.
Kattan a zár. A gang.
Már akkor tudom. Tudtam mindig.
Aztán a lépcső, amin, mintha fel se jöttem volna, most úgy lefelé.
Foggal-körömmel, ha kell. Írni neki. Hívni majd. Egy utcányira költözni onnan, ahol ő van. Kegyetlenül megbízható biztonsági rács mögé zárni: novellát írni belőle.
Tök szuper volt. Ha úgy van, megismételhetnénk majd.
