(a koporsó)
Fred egy koporsóval jött haza. Éjszaka volt. Épp hogy csak elaludtam. Arra ébredtem, hogy hallom a hangját az udvarban, hogy valami nehezet vonszol maga után a hóban, majd a nevemet kiáltja, nem túl hangosan. Felkeltem, amilyen hangtalanul csak tudtam, reszketve attól, hogy Fred mit találhatott ki megint. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem. Fred ott ment a ruhaszárító kötelek között, amelyekre ránehezedett a nedves hó, és szinte a földet érték. Egy szánkót húzott maga után, és a szánkón egy koporsó volt, egy fehér koporsó. Megállt a konyhafeljáró előtt, és felnézett az ablakba, ahol álltam. Fázott. A lélegzete szürke felhőként lebegett az arca körül. – Nem jönnél le segíteni?
Gyorsan felöltöztem, és átlopakodtam a lakáson. A többiek mind aludtak. Amikor benéztem a kulcslyukon, éreztem a huzatot. Anyát nem láttam Apától, aki a hasán feküdt, és egy döglött bálnára emlékeztetett. Ha ráfekszik Anyára, agyonnyomja. Hallottam a ferde, bedugult orrából jövő éles, sivító szuszogást. Nem lehet igaz, hogy egy koporsó van Frednél. Biztos rosszul láttam. Igaz, Fred esetében a legsúlyosabb dolog is igaznak bizonyulhatott. Legszívesebben visszafeküdtem volna aludni, hogy reggel úgy tegyek, mintha az egész csak álom lett volna. Ehelyett azonban bementem az étkezőbe, és megigazítottam Bolettán a takarót, hogy meg ne fázzon. Míg Apa egyre nagyobb és nagyobb lett, Boletta kezdett összetöpörödni. Ha így megy tovább, és sokáig él, akkor végül nem marad belőle semmi. Bizonyára ez is egy módja a halálnak. Az arca annak a múmiának a fejére emlékeztetett, amelyről a National Geographicban láttam egy képet, és amely közel kétezer éve feküdt egy piramisban. Óvatosan a homlokára tettem a kezemet, de arról már leszoktam, hogy megpusziljam, tőkehalmájolaj íze volt. A homloka gyűrött volt, mint egy notesz, és álmában mosolygott. Hát persze, hogy rosszul láttam. Honnan szerzett volna Fred egy koporsót? Aztán leszaladtam a konyhalépcsőn. Fred eléggé türelmetlen volt, mire leértem. Rágyújtott egy cigire. Ujjai sárgák voltak. – Még le kellett fürödnöd, vagy mi? Én csak a szánkót bámultam. Nem tévedtem. Valóban koporsó volt rajta. – Ez mi? – kérdeztem halkan. Fred a halántékomnak nyomta az egyik ujját, jó erősen. – Szerinted mi? – Koporsó? – Nem, Barnum. Ez egy bob. Egy egyszemélyes bob. Edzeni fogok vele az olimpiára. Te meghülyültél, Barnum? – De honnan szerezted, Fred? – Azzal te ne törődj. Elhúzta ujját a halántékomról, és inkább adott egy slukkot. Az a fajta erős, füstszűrő nélküli cigaretta volt, amilyen még az Öregről maradt ránk, száraz volt, mint a széna, és bizonyára még akkor sodorták, amikor Haakon király először tette a lábát norvég földre. Rettentően köhögtem. Fred kicsavarta a számból a csikket, és elhajította a hóba. Ott sem aludt el. Fred hátba vert. – Na, mit gondolsz, Barnum? Felébresszük az egész házat vagy ne?
Lenyeltem a dohányfüstöt, és felpillantottam. Felettünk minden ablak koromfekete volt. A legtöbben odabent aludtak, és fogalmuk sem volt róla, mi történik körülöttük. És arra gondoltam, hogy körülbelül életünk felében – sőt talán még nagyobb részében, mivel sokan egész vasárnap csak alszanak – nem tudunk semmit, az életünk felében holtan fekszünk az ágyunkban, az életünk fennmaradó részét meg azzal töltjük, hogy beágyazzunk. Elfelejtettem becsukni a szobánkban az ablakot. Ma éjszaka meg fogok fázni. Ma éjszaka el fogok tűnni. Fred odalökött a szánkó felé. – Gyerünk már! Teljesen meghibbantál?
Láttam, ahogy a cigaretta végigég, felparázslik a hóban, mint egy szem, aztán elmerül. Megfogtuk a koporsó két végét, és felcipeltük a konyhalépcsőn. Minden fordulóban meg kellett állnunk pihenni, de nem szóltunk semmit, nehogy valakit felébresszünk. Én mentem elöl, Fred hátul, a szárítópadláson száraz és éles volt a hideg, kaparta az arcunkat, mert a kályhákat kikapcsolták vagy tönkrementek, ugyanis már szinte senki sem használta a szárítópadlást. A szél csikorgatta a falakat. Imbolyogtam. Olyan volt, mintha minden mozogna, mint a tengeren, én pedig ringanék vele. A mennyezeti lámpa el volt törve, de Fred erre is gondolt. Volt nála egy zseblámpa, bedugta a szájába, hogy világítás közben tudjon cipelni is. Ez sosem jutott volna eszembe. Igaz, én még sosem jöttem haza éjszaka egy koporsóval. Valaki ott felejtett egy hosszú alsónadrágot az egyik ernyedt ruhaszárító kötélen, lenyúlt a padlóra, mintha szeretett volna leugrani, és örökre kereket oldani. Aztán a fény máshová vetődött, pókhálókra, egy rozsdás kulcsra, egy üres pálinkásüvegre, egy régi újságra, amely a padlón fekve magát lapozgatta. Bevittük a koporsót a legbelső rekeszbe, és ott óvatosan letettük. A hold ott trónolt a tetőablakban. A fal mellett heverő üres kokszoszsákokból fekete por szállt fel. Jártam már itt korábban is, de egyszerre úgy tűnt, hogy nagyon régen lehetett, és minden megváltozott. Most nem akartam eltörni a karomat. Csak egy koporsót hoztunk fel. Anya nem örülne, ha tudná, hogy feljövünk. Fred kiköpte a zseblámpát, és egyenesen az arcomba világított vele. Eltakartam a szememet. – Nem is volt olyan nehéz – suttogtam. Fred nevetett. – Azt hitted, van benne valaki?
Nem feleltem. Fred hirtelen odadobta nekem a zseblámpát, egy sárga ív repült át a sötétben, alig sikerült elkapnom. Az ajtó felé világítottam, hátha áll ott valaki, akit nem vettünk észre. Ki akartam üríteni a sötétséget, és fénnyel akartam megtölteni. Látni akartam. – A muter itt szárította a ruhákat – mondta Fred. Ekkor megpillantottam a döglött madarat, közvetlenül a hold alatt feküdt a tetőablakban, alig maradt belőle valami, csak egy szárny csontváza, amely beletapadt a fekete porba, és szinte egy lábnyomra hasonlított. Közelebb léptem. Ekkor már egy szemet is láttam, egy összeráncosodott golyót, olyan volt, mint egy mazsola. Fred megfogta a karomat, és hátrébb húzott. – Világíts nekem – suttogta.
Két kézzel fogtam a zseblámpát, és a koporsóra világítottam. Fred felemelte a fedelét. Belül piros volt, valami selyemre emlékeztető anyaggal volt kibélelve, amely oldalt redőkben állt. Egy párna is volt benne, csaknem kényelmesnek tűnt benne a fekvés. Hirtelen kirázott a hideg, végigfutott a nyakamtól a hátamon. Fred felém fordult, és elmosolyodott. – Oltári – jegyezte meg.
Aztán levette a kabátját, és befeküdt a koporsóba. Összekulcsolta a kezét a mellkasán, és tágra nyílt szemmel feküdt, teljesen mozdulatlanul. Úgy láttam, hogy elfehéredett, és soványabb is lett, mintha kilyukadt és összeesett volna az arca. A zseblámpába kapaszkodtam, és olyan szilárdan tartottam, amennyire csak bírtam, és talán csak a sápadt fény meg a fátyolos hold miatt tűnt ilyennek, halottnak, a szín is kifolyt a szeméből, és még mindig nem moccant meg. – Ne hülyéskedj már, Fred – suttogtam.
A tetőablakon behúzott a hideg. A léceket zúzmara és jég borította. Hallottam a havat, a hótömböket, amelyek elszabadultak, és lecsúsztak a tetőn. Eltűnődtem, vajon hány óra lehet, mennyi idő telhetett el, de nem mertem az órámra nézni. A hold eltűnt. Az árnyékom lassan egybeolvadt a sötétséggel.
– Fred? Légy szíves, Fred! De ő csak feküdt összekulcsolt kézzel és merev tekintetével, amely mintha kiüresedett volna, mintha mindaz, amit valaha látott, már nem létezne, mintha én sem léteznék és a zseblámpa sem a kezemben, és az őt érő fény sem, és egyszeriben nem ismertem rá Fredre, úgy nézett ki, mint egy vadidegen, aki holtan fekszik a koporsóban.
Aztán végre megszólalt, halkan, rám se pillantva. – Most pedig tedd rá a fedelét, Barnum. Hátrahőköltem. – Nem! – tiltakoztam. – De igen. Tedd rá a fedelét. – De miért, Fred? Nem hagyhatnánk ki ezt? – Csak tedd, amit mondok, Barnum. Tedd rá a fedelét. Aztán menj, feküdj le, és tartsd a szádat. Egy lépéssel közelebb mentem. – Te itt maradsz? – kérdeztem suttogva. – Úgy gondoltam, igen. – És mit mondjak, ha Anya keres? – Megmondtam. Tartsd a szádat. Hozd már azt a fedelet, baszki! – Nem akarom, Fred. – Szeretnél inkább te idefeküdni, Barnum? Hm? – Nem, Fred. – Tudok szerezni neked egy gyerekkoporsót. Neked nem kell nagyobb.
Letettem a zseblámpát a padlóra, és felemeltem a fedelet. Azt hiszem, egy kicsit elpityeredtem, de behunytam a szememet, hogy Fred ne lássa. Gyűlöltem. Maradjon csak ott a koporsóban. Le is fogom csavarozni a fedelet, hogy soha többé ne tudjon kijönni. Senkinek nem fogom elárulni, hogy hova bújt. Éhen fog halni, miután szomjan hal, de először meg fog fulladni, de mindegy is, csak haljon meg, és senki ne találja meg, legfeljebb csak amikor már késő. És kinek jutna eszébe itt keresni? A helyére igazítottam a fedelet, lehajoltam a zseblámpáért, és abban a pillanatban két hangot is hallottam, az egyik Fred nevetése volt, röhögött bent a koporsóban, a másik hang pedig egy halk nyikkanás volt, és még mielőtt felállhattam volna, a lámpa kiégett a kezemben, és körbevett a sötétség, Fred meg csak nevetett tovább, és erre emlékszem, a nevetésre és a sötétségre, ebben a sorrendben, de ahogy telt az idő, és visszagondoltam erre az éjszakára a szárítópadláson, a nevetés és a sötétség emléke egybefolyt, már nem két egymást követő történés volt Fred nevetése a koporsóban és a kialvó zseblámpa, egyidejűek és elválaszthatatlanok lettek, és talán ezért van, hogy senkinek a nevetését nem tudom hallgatni anélkül, hogy ne érezném egyúttal a hatalmas sötétség súlyát is, amely egyre nagyobbra nő reszkető kezemben.
Elengedtem a zseblámpát. Nagy koppanással érte el a padlót. Ekkor a koporsóban is jó darabig csönd lett. – Mi volt ez, Barnum? – Elfogyott a fény – suttogtam. – Nekem mindegy – közölte Fred odabent. – Gyere ki! – kértem. – Nem látok semmit. Fred nyögött egyet, és azt hiszem, ököllel belecsapott a fedélbe. – Tűnj el, Barnum! Már nincs rád szükség!
Megtaláltam az ajtót. A fal mellett kúsztam végig. Mintha szárnyak hangját hallottam volna, egy madarat, szárnycsapásokat a sötétben, talán egy denevér volt, vagy talán csak Fred nevetése. Kiértem a lépcsőhöz, lent égett a lámpa, és én szaladtam felé.
Mindenki aludt. Csak úgy, ruhában feküdtem le. Nem aludtam. Éberen feküdtem a többiek álmában. Minden valami másban volt. Bárcsak mielőbb kivilágosodna, bárcsak jönne a nappal a ragyogó radírjával, és kitörölné azt, amit az éjszaka írt. Fred még a koporsót sem tudja lebetűzni. Belopakodtam a nappaliba, kihúztam a komód fiókját, és elővettem Wilhelm levelét. Próbáltam olvasni egy kicsit, de az sem nyugtatott meg. A hajós expedíció tagjai G. Amdrup tengerész főhadnagy, Jacobsen allövészmester, Nielsen kovács, Løth kormányos, Dr. Hartz botanikus és geológus, Deichman doktor, hajóorvos és egyben természettudós, Dr. Jensen geológus, Ditlevsen zoológus és festő, valamint Madsen, az állatkert titkára, akinek az a feladata, hogy befogjon egy pézsmatulkot és Koppenhágába szállítsa. Ha választhatnék, én az allövészmester lennék, vagy esetleg Madsen, akinek egy pézsmatulkot kell beszereznie. De talán egyikük sem tért vissza, talán ők is mind ott maradtak, a jég és hó között, a nagy, fehér csöndben, amely letaszította őket az örök halálba.
Boletta rám pillantott. Észleltem, mert a tarkómon lévő kis szemek viszketni kezdtek. Visszatettem a levelet a helyére, betoltam a fiókot, és odafordultam Bolettához. Mosolygott, ahogy ott feküdt. Ekkor kérdezett valami furcsát. – Mennyi idős is vagy már? – hangzott Boletta szájából. Megmondtam, hány éves vagyok, pedig ő is nyilvánvalóan tudta. Boletta összes ránca mosolygott. – Hét év múlva annyi idős leszel, mint az édesapám. Közelebb kellett lépnem. – Mit mondtál, nagymama? – Sosem találkoztam vele. És ha most találkoznánk, akkor háromszor annyi idős lennék, mint ő. Egy rút vénasszony találkozik fiatal, jóvágású apjával. Gondold csak el. – Régóta számolgatod már? – kérdeztem suttogva. Boletta megfogta a kezemet. – Minden áldott nap ezt számolgatom, Barnum. Ez tart meg egészségben. Elengedte az ujjaimat, én pedig elindultam az ajtó felé. Hallottam, hogy felül az ágyon. Talán máris új napot ad hozzá a matematikai számításaihoz. – Hogy van az új barátod? – érdeklődött Boletta. Hátrafordultam. – Peder? Remekül. Ma este találkozom vele. Úgy értem, holnap. Illetve ma. Boletta megint elmosolyodott, de ezúttal egészen szomorúan, a szája csak egy redő volt ráncos arcán. – Vigyáznod kell Fredre – suttogta. – Nekem? Én nem tudok vigyázni Fredre – mentegetőztem. – De, neked is vigyáznod kell Fredre, Barnum. Most, hogy más barátaid is lesznek. – Nincs rám szüksége! – kiáltottam. – Dehogynem, most van szüksége rád. Fred nem könnyen barátkozik.
Beszaladtam a szobámba. Kissé dühös lettem. De a padlásra visszamenni nem mertem. Csak ültem az ablaknál, míg az első fénysugár meg nem jelent az égbolt szélén, keskeny karimaként, a sápadt hold és a város között. Fred nem jött le. Még azelőtt útnak indultam, hogy a többiek felkeltek volna, reggeli előtt, még Esther sem nyitotta ki a trafikot, különben is, ahhoz még legalább egy tonna havat kell eltakarítania. A nagyját ellapátoltam neki egy hólapáttal, amit a kapualjban találtam – legalább egyvalaki boldog lehet a mai napon. Merthogy én aggódtam és örültem is egyszerre. Tényleg. Örültem, hogy leesik a hó, de aggódtam a hógolyók miatt. Vártam, hogy találkozzam Pederrel, de tartottam tőle, hogy történik valami. Amit csak sejtettem, ami csak gyanú, megérzés volt, hirtelen tisztán íródott a gondolataimba: a szórakozásnak félelem az ára, és a nevetés a sötétség hangja. Fred ott volt bennem legbelül, de én, a kis Barnum, hogyan tudnék vigyázni rá? Elvégre Frednek kell vigyáznia rám.
(Patat Bence fordítása)
(A regény a Gondolat Kiadónál fog megjelenni 2015 végén)
Discussion about this post