Kollár-Klemencz László Miért távolodnak a dolgok? című könyvéről
Kollár-Klemencz László írásai hrabali figurákat mutatnak örkényi helyzetekben. Szívmelengető balfaszkodásokról szólnak. Meg arról például, hogy milyen úton lenni, folyton valamit intézni, alkukban méretni meg. Hogyan érdemes kandisznót, tanyát, sportcipőt venni, hogyan kell sajtot készíteni, hogyan lehet szerénnyé válni. Megmutatják, miért szükségszerű szertartásokat végezni és miért esik jól félkomoly üzleteket kötni. Arról sem hallgatnak, hogy milyen hibázni. Pálinkát felvizezni, sunyítani, remélni. Bízni, de azért kételkedni is, az időhöz pedig türelmesnek lenni. Érdeklődőn, bátran és kedvesen próbálni meg viselkedni (a kecskék közül is az a szimpatikusabb, amelyik ilyen). Vagyis hát, lenni. Mondhatnánk tehát, hogy a Miért távolodnak a dolgok? a tevésről és a levésről beszél.
A tevés – érvel a könyv – tartalommal tölti föl a levést. Persze, ez még nem nagy nóvum. Hogy a foglalatoskodás a melankólia ellenszere, már Coelho előtt is tudták, ahhoz viszont, hogy az ideiglenes az új állandó, minden korban viszonyulni kell valahogy. Nem csak Kollár-Klemencz főhőse tud nehezen hozzászokni, nekünk, olvasóknak is „[e]zt a bizonytalan, se eleje, se vége érzést kell belakni.”
Az egész kötet mintha arra kérdezne rá, hogy szükségszerű-e a felgyorsult élettel lépést tartanunk. Az első szövegben egy siető kakukkosóra javíthatóságáról olvasunk, de voltaképpen mintha végig a lassúság lehetőségeiről tudakolódna az elbeszélő. Ahelyett, hogy a rohanás ellen szólalna fel, azt mutatja inkább meg, hogyan lehet a tempó közelében, de a bűvkörén kívül élni. Dolog így is akad mindig. Metaforátlan megfigyeléseket tenni például a bennünket körülvevő mikrovilágról. Leírni mindent, pontosan.
Hát akkor lajtsromozzunk, ahogy a könyv teszi. Lopjunk leselejtezett angyalszobrot a temetőből, kívánjunk meg melleket, kandallómeleget. Vegyük észre az egyszerű szépet. Figyeljük meg, amit a főszereplő, Toszka figyel. Nem kell mérnöki precizitással tennünk, bólintson be olykor az éberség, fáradjon az elme, legyenek részek, amik leblendével, kipontozva érnek véget. Akárcsak Kollár-Klemencz impresszionisztikus, keserű-víg prózájában. Ilyesmiket kínál ugyanis ez az állandó ideiglenességről szóló likacsos türelemregény.
A fejezetei Tahitótfalun, Mindszentkállán, Újlengyelben, Szigligeten, Újhartyánban és Szentendrén játszódnak. Kocsma előtt, út szélén, udvarokon, tanyán, zömmel szabad ég alatt. Ha nem, akkor autókban ülve. Kipufogott benzingőz keringeti a keserédes elmúlás- és örömköröket, az évszakok és a táj pedig díszletezik a jeleneteket. Nem fix sem tér, sem idő.
„Toszkának meg a vendégeinek nincs is nagyon olyan hely, ahol ők helyiek lennének, ezért minden alkalomszerű” – olvassuk. A Miért távolodnak a dolgok? a szűnni nem akaró alkalomszerűség megragadásában a legerősebb. Toszka – a szerző „lírai alteregója”, ahogyan Grecsó Krisztián nevezi – drámákhoz és mindennapokhoz, kistelepülési életekhez lopózik közel. S bár feltehetően ebbe a világba igyekszik, ki is lóg azért belőle. Épp emiatt képes az ábrázolt helyzeteket roppant érdekes szemszögből láttatni. Kint is van, bent is. A peremvidéken lavíroz. Úgy fest, ismeri e szűk sáv működésének törvényszerűségeit, a nüanszaira azonban nem minden esetben érez még rá.
Toszka figurája esendő. Nyughatatlan jámborság jellemzi. Érti – azt hiszem –, hogy a kulisszák mögött mi zajlik, még ha nem is mindig kiváncsi rá. A rosszba nehezen törődik bele, gyermekien ragaszkodó, vágyak irányítják többnyire. A szép ígérete érdekli. A kifaragatlan fában, kőben, az átszabandó bőrmellényben rejlő. Amivel dolog van elvégre – ide jutunk ismét –, az a fontos. A pepecselés, a bíbelés. Meglehet, néha a rövidebb utat választaná, az egyszerűbb megoldás felé menne, de aztán észbe kap, és igazzá hazudja vissza a valótlant.
Kollár-Klemencz kevés szavú karakterrajzokból, akkurátusan mért adomákból és megértő iróniából építkezik. Sohasem harsány, legtöbbször mégis élénk. Szövegeit erős vizualitás jellemzi, de a látvány mellett az illat- meg szaghatásokról sem hallgat. Mondatai sokszor rajzfilmszerűek. Nézzük meg például a következőt: „Nem volt rossz idő, olyan kertközeli, mikor jólesik sokat matatni a földdel, élvezni, ahogy a fagy kiengedi szorításából a szagokat, azok meg belehelődnek a legyekbe, akik erre felébrednek, és tesznek egy fasza kört a kertben.” Ugye, látszik?
A kötet hosszabb lélegzetű írásait asszociációk és a leírásokból kikacsintó kommentárok együttesen szervezik. Utóbbiak ellenpontozzák az egyebütt jellemző kiváncsiskodó bizonytalanságot. Nem mondom, a részletgazdagság néhol ízesebbé teszi a szövegeket, máskor viszont lassítja az eleve lomha időt, megtöri a lendületet, szétteríti a narráció hordalékát. Érzésem szerint eltaláltabbak a kötetben szereplő rövidebb, reflektálatlanabb részek. Jobban érvényesül bennük a mesélő sajátos helyzetéből következő lebegés.
Azt írtam, hogy a Miért távolodnak a dolgok? jobban hasonlít egy regényhez, mint egy novelláskönyvhöz. Ha így van, nem csak amiatt, hogy mindahány történetnek Toszka a hőse. A főalak köré ráérősen behozott figurák is többek az őt árnyaló egyszeri pasasoknál. A szereplők együtt mozognak, egymásra hatva alakulnak. Az egyszerre talpra- és elesett Jani, Lacika és Kristóf büszke bukdácsolók. Olyanok, mint egy zenekar tagjai, akikkel évhosszat próbál a Toszka nevű főhős. Segítik, marják, faragják egymást. El- meg elejti ugyan őket az elbeszélő – erre igyekeztem utalni azzal, hogy likacsosnak írtam le a narráció szövetét –, de arra mindig ügyel, hogy néhányukat újabb helyzetekben is megmutasson. Ezeknek jobbára az előidézői is ők. Nota bene, az állatok – Ágika, a bizalmatlan kecske, Matyi, „a világ legfehérebb kutyája”, a túlsúlyos disznó és a lovak – úgyannyira irányítói, meghatározói a történeteknek, mint az emberek.
A kötet regényszerűségéhez mindezek hozzáadnak, a legtöbbet azonban meglátásom szerint a könyv alapmotívumaként tételeződő távolság tesz az egységgé szervezés érdekében. Földrajzilag messze eső, hangulatilag azonban nagyon hasonló epizódokat közelít egymáshoz a távolság. Mert akármennyire széttartó is az időrend (mi másra is számítanánk, az óra már a könyv elején pontatlanul kakukkol), azt azért ki lehet bogarászni, hogy ebben a halk pikareszkben Toszka a Körtértől a kőhegyi tanyára való eljutása beszéltetik el. Figyelemmel kísérhetjük, hogy költözés közben miket szanál ki és miket talál, nyomon követhetjük, ahogy az elővárosi melankólia felől a tanyasi meghittség kapujába ér. Messzebb a mozgalmasságtól, közelebb a hétköznapokhoz.
De nemcsak a tér- és az időbeli távolságról szólnak a történetek, hanem a saját tempó és a világ sebessége közötti distanciáról is. Toszka figurája a nagyváros és a vidék között oszcillál. Befolyással bír még rá az előbbi, de látnivaló, hogy az utóbbi vonzza igazán. Kollár-Klemencz pompásan választja meg azt a pozíciót, ahonnan elbeszélhető még ez a kevés szavú világ. Akik benne élnek, azok ugyanis nemigen szólnak már. „Isznak, esznek, nőket keresnek, faragnak köveket, fákat, állatokat. Senkiről nem mondanak semmi rosszat, de azért néha megverik őket, néha meg ők vernek meg valakit.”
A monoklik felszívódnak, lassan a helyükre kerülnek a dolgok. Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem. A kivehetetlen mozgatók felől jobb nem kérdezősködni. A hófoltos, lucskos télutóra következik mindenesetre a tavasz, a tavasz új edzőcipőt hoz, azzal könnyebb a járás. Mert végig kell járni még sok hosszú délelőttöt, összefüggéstelen hónapot. Településeken nézni szét, tanyákat látogatni, vágyakat lógatni a valóságba. Örökös időzavarban lenni, de jót röhögni a kizökkent időn. Keresni és nehezen viselni a csöndet, némán lassúzni a tájjal. Meztelenre vetkőzve felhasogatott tűzifán dideregni, majd a szőnyegen nyúlni el és hallgatni, ahogy pattog a tűz. Forrásból tiszta vizet nyerni, a történetek közét kitöltő űrről mesélni, s meglátni egy kutyaszemben „[e]nnek az értelmetlen kurva életnek és nyomorúságnak a boldogságát.” (Magvető, Bp. 2015)
Vass Norbert
Discussion about this post