Puskás Dániel költészete érzékenyen nyúl a hagyomány szent és profán rétegeihez, első kötetében, A vakok zsoltárában a Biblia világa mellett antik mítoszok és középkori témák is szóhoz jutnak. Versei a huszadik századi magyar líra hagyományához is erősen kötődnek, a szószerkezetek és megfogalmazások szintjén újra és újra felvillan egy-egy szilánk József Attila és Pilinszky költeményeiből, de Tandori- és Radnóti-parafrázisra is akad példa a versekben. Ezért is tartom nagyon pontosnak Csehy Zoltán megfigyelését, aki a kötet fülszövegében éppen a hagyományhoz való viszonyt emeli ki, miközben arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a versek nem pusztán újra-elbeszélik a kultúra alaptörténeteit, de újra is alkotják azokat. A bibliai és mitikus témákat a személyes perspektíva mellett a szereplők kiszolgáltatottsága, esendősége köti össze. A kötet másik fő témája a szerelem, pontosabban a szerelem elgyászolása: búcsúvétel egy lezárult kapcsolattól. Ez a téma a kötet negyedik ciklusában (Megfogni egy kutyát) teljesedik ki.
A kötet nyitóverse, a Jób zsoltárai egy mély kulturális beágyazottsággal bíró toposzt dolgoz fel, de nem a szemétdombon fetrengő Jób közismert – és gyakran közhelyes – képét újítja meg. Az erőteljesen szakralizáló versbeszéd kiaknázza az aposztrophé retorikai potenciálját, ezzel is személyessé téve az imádság beszédpozíciójából induló megszólalást: „Uram, hogy tudsz, ha tudsz, így aludni, / hogy látod, hogy én el nem alszom? / Hogy nem látod, hogy forgolódok, / hogy ujjaim matatnak a takaróm szélén, / mint a bogarak.” Az álmatlanság motívuma később más versekben is visszatér (Ros hasana, Succubus). Már a nyitóversből kitűnik, hogy Puskás Dániel költészetében mennyire fontos szerep jut a hasonlatoknak. A szöveg második retorikai egysége már nem a kérdésekre, hanem a hasonlatokra épül: „Hisz nem lassan romlottam el, / mint a használatlan hangszer, / mely magától elhangolódik. / Mélyebben búgok, mint a bőgő lehangolt húrjai.” A szöveg a hangszerhasonlat variációit fűzi fel egymásra, amíg el nem jut annak legteljesebb kibontásáig: „hogy nem riadsz fel rá, mint a gondos szülő, / ha lelkem szakadozva sír, mint a sófár?” A zárlat bekapcsolja a versbe azt a sokrétű és mély hagyományt, amely a zsidó vallásban a sófár megfújásához kötődik. A zsidó hagyomány szerint az első sófárt annak a kosnak a szarvából készítette Ábrahám, melyet Izsák helyett áldozott föl. A sófár hangja egy gyermek sírásához hasonló, ezért amikor az újévi szertartás szerint megfújják azt, úgy fordulnak Istenhez, ahogy a síró gyermek fordul édesapjához. A verszárlat azért ennyire hatásos, mert képes átértelmezni az ősi hasonlatot. A szöveg megfordítja az alakzat két tagját, a hasonlót és hasonlítottat (már nem a hangszer utánozza a gyereksírást, hanem az emberi hang a sófárt), ám eközben a hasonlat hagyományos, történeti jelentésszerkezetét sem számolja fel.
A kötet első ciklusa, A vakok legendáriuma szintén a bibliai hagyományhoz kötődik, ám ezúttal – az utolsó vers kivételével – minden szöveg az evangéliumi történetekre épül. A szövegekben megjelenő vallási kód fölfejtéséhez a verscímek adják meg a kulcsot. A ciklus legtöbb költeményében egy biblikus alak nézőpontja érvényesül, a szövegek mindig alulnézetből láttatják a krisztusi csodatételeket. A Tandorit parafrazeáló nyitóversben (A damaszkuszi út) Saul szólal meg, a második költeményben (Máté elhívása) pedig egy ismeretlen vámos a beszélő, aki jelen van, amikor Krisztus megszólítja Mátét. A vámos nem tart Mátéval, szinte észre sem veszi Jézust: „Éreztem arcomon, hogy besütött a nap. / Az asztalon babráltam a pénzzel, / a császárok képmásán megcsillant a fény.” A vers alapszituációja Caravaggio azonos című festményét idézi, a zárlata pedig Lukács evangéliumának egyik mondatát (Lk. 5:27–32) idézi: „Máté eltűnt. / És mindent itt hagyott.”
A ciklus versei kronologikusan követik Krisztus életútját, miközben a nyitó és záró szöveg leválik erről az időrendről, keretezve az evangéliumi történetet. A kronologikus sorrend csak egyszer döccen: a harmadik (Bartimeus) és negyedik vers között (Lázár feltámasztása), mert az evangéliumok alapján a vak Bartimeus meggyógyítása (Mt. 20:29-34; Mk. 10:46-52; Lk. 18:35-43) valójában Lázár feltámasztása (Jn. 11:1-46) után következett. A Lázár feltámasztása, melyben Lázár nővére, Márta a beszélő, érzékenyen írja újra Pilinszky Apokrifjának sorait. A ciklus kulcsmotívumai a vakság és a látás. Előbbi a versekben nem pusztán betegséget, testi fogyatékosságot jelent, hanem – ahogy a Bibliában is – a lelki válság, a hitre való képtelenség jele. Ebből következik, hogy a látás az igazság megismerésének képességeként jelenik meg, ami esélyt ad a Megváltó felismerésére, később pedig a tanúságtételre. Az ellentét könnyen megragadható a Tamás című versben („Boldogok, akik nem hittek, de láttak”), de a kereszthalált leíró Longinusban is hasonló erővel érhető tetten („Tisztán láttam újra, mint a gyermek”). A ciklus utolsó verse, a Thaisz, a parázna asszony már nem a Bibliából, hanem a középkori keletkezésű Legenda Aureából merít – Thaisz történetét Ady és Weöres is feldolgozta egy költeményében. Puskás Dániel versében Thaisz nem áldozatként jelenik meg, hanem ahogy a középkori legendában is, megdicsőül szenvedései közepette: „hogy most, térdepelve a ganajban, a húgyban: / sarat tett szememre, és látok.” Ez a költemény sem szakad el az evangéliumi szöveghagyománytól, az idézett verszárlat ismét egy krisztusi csodatételre, a vakon született ember meggyógyítására (Jn. 9:1–12) utal.
A második ciklus címe a nyitóvershez kapcsolódik: a Ros hasana a zsidóság egyik fontos ünnepe, az újévi szertartás, melynek során a sófárt is megfújják. E ciklus versei már nem az evangéliumi hagyományhoz, hanem a zsidó kultúrához kötődnek, a kapcsolatot a Marc Chagall festészetére való hivatkozások teremtik meg – ehhez a ciklus első versének (Miért nem láttam, hogy 1917–18) kezdősorai adják meg a kulcsot: „Chagall A séta című képét láttam meg az oroszkönyvemben: / maga Chagall és első felesége, Bella Rosenfeld. / Úgy néztek ki, mint mi ketten.” (Kiemelés az eredetiben.) A vers első szakasza hasonlattá fordítja át az ekphrasziszt, de a szöveg később még ennél is tovább megy, a második egység már felszámolja a hasonló és a hasonlított közti különbséget, ezzel a kép és valóság síkját átjárhatóvá téve: „De nem vettem észre / nem néztem meg eléggé a képet, / hogy ezek tényleg mi vagyunk: / gyönyörű vagy, mint Bella Rosenfeld”. Már nem a kép imitálja a valóságot, hanem a valóság hasonul a képhez, ahogy a beszélő és Chagall sorsa párhuzamba kerül. Ez a mű nyitja meg a szakításversek sorát.
A ciklus második költeményében, a Kék faluban sokkal hangsúlyosabb az ekphraszisz jelenléte, a szöveg szoros kapcsolatban áll Chagall azonos című festményével. A képleírás most is az érzékeny, szép hasonlatokból bontakozik ki, és ahogy a festményen, a versben is a Hold kerül a középpontba: „Mojszej bácsi kezéből, / mint egy tekegolyó, elgurul a hold. / Megáll lassan a helyén, középen.” Az Éjszaka a falu szintén a Chagall képeiről ismerős falutematikát viszi tovább, ám ez a szöveg nem látomásos, álomszerű képekkel, hanem szerkezetével hívja fel magára a figyelmet: a vers a Villon által is használt rondóformát követi. A ciklus utolsó verse, a Ros hasana József Attila (Gyönyörűt láttam) és Pilinszky (Apokrif) sorait parafrazeálja, a szöveget ugyanakkor erősen megterheli a pátosz és az erotika együttes jelenléte.
A következő ciklus, a Csak néhány darab hiányzott versei groteszk, álomszerű jeleneteket vonultatnak fel (a címadó vers mellett jó példa erre a Hátha meg lehet kerülni; A falon megállt és a Jack-in-the-box), miközben egy-egy szöveg a szakítás témájához is visszatér (Nyaklánc; Megfakul). A címadó vers ismét a kép és valóság közötti átjárhatóságot hozza játékba, de a Hátha meg lehet kerülni; A falon megállt és a Jack-in-the-box is hasonlóan groteszk jelenetezéssel dolgozik. A ciklus fontos darabja A falon megállt című vers, ami a rondóformához tér vissza. A kettős rondó strófaszerkezete mindössze két rím váltakozásából, és a kezdősor kétszeri megismétléséből épül fel. Ahogy az Éjszaka a falu, ez a vers is apró, de jelentőségteljes variációkkal hozza vissza a kezdősort. Puskás ebben a versében szellemesen és természetesebben bánik a rondóformával, a rímek sem keltik már a monotonitás érzetét. A vers gondolati és retorikai szerkezete a kezdősor visszatérésére van kihegyezve, ami így az egész vers magyarázatává, sőt csattanójává válik: „Az ablakon át bámulok a szálingózó hóra, / Reggel nem gondoltam, hogy egyszer így lefagyok, / De a falon megállt az óra.”
A Nyaklánc című vers tiszteletadás József Attilának. Puskás jó érzékkel alkotja újra a Klárisok strófaszerkezetét, veszi át nyelvi és képi elemeit. Az újraírás azonban csapda is lehet: szinte kódolva van benne az eredeti szöveggel való összehasonlítás. Hiába minden szép megoldás, a vers mégsem tudja – és ez talán nem is lehetséges – újrateremteni azt a szerkezeti feszültséget, ami József Attila művének sajátja. A Jack-in-the-box szintén József Attila képalkotásához áll közel: „Ha rejtegetni akarod, / víz alá hiába nyomod, / vízbe hiába fojtod, / álmod hűs vízében, / mint vízi hulla, / felbukik.” A Jack-in-the-box ritmusa szabálytalanabb, kísérletezőbb, ez a harmadik szakaszban érezhető a legjobban, ahol a sorok újra és újra eltolják, áthelyezik az ütemhatárokat: „És lerúgod magadról a paplant. / Felpattansz, mint a keljfeljancsi, / súlypontoddá vált, ő fog fel-le rángatni…” Annak ellenére, hogy a szöveg eredeti hasonlatokból építkezik („És elalszol újra. Mint leves tetején a zsír, / rád dermed a paplan.”), fennáll a veszély, hogy a grammatikai szerkezetek, a modalizátor szerepében álló mint gépies ismétlődése miatt, egy idő után kiszámíthatóvá válnak.
A negyedik ciklusban (Megfogni egy kutyát) teljesedik ki az a téma, amit a korábbi versek is meg-megpendítettek: a versekből egy véget ért kapcsolat története rajzolódik ki. A hat, számozott versből összeálló ciklus zárt és homogén kompozíciót alkot, melyben a rezignált, melankolikus hangvétel uralkodik. A szövegek fő témája az emlékezés, pontosabban az emlékektől való szabadulás kísérlete. A ciklus ötödik költeménye, a Ma az emlékezés térpoétikai dimenzióját nyitja meg: „Emléked aknáival van tele a város.” A versbéli város kétféle tértapasztalatot egyesít, egyszerre jelenti a valós teret és az emlékezés terét. Ez a kettősség egy olyan komplex térértelmezést teremt meg, melyben nemcsak a valós tér hívhatja elő az emléket, hanem az emlékezés konstruálja a valós tér tapasztalatát: „Mosolyodtól visszarendeződnének az utcák, a körutak.” Az emlékezés testi szinten is megjelenik, az erotika és a nyers szexualitás formájában, jó példa erre A hibiszkusz virága: „Mikor utoljára szeretkeztünk, / úgy toltál el magadtól, / mint a buldózer a törmeléket.”
A három versből összeálló Admétosz ciklus a görög mitológiára épül. A versek eredeti módon alkotják újra a mitológiai anyagot, számomra ez a három vers a kötet csúcspontja. Ezúttal is a címek adnak kulcsot a mitológiai kód fölfejtéséhez, de a szövegek rejtettebb kulturális kódokat is működtenek, utalva a mitikus témák irodalmi és képzőművészeti feldolgozásaira. A ciklus másik nagy erőssége a testpoétikai eszközök sokrétű alkalmazása. Az első vers, a Danaé bújtatott képzőművészeti utalásokkal dolgozik. A Danaé-történetet számtalan festő dolgozta fel, de a szöveg ezek közül Rembrandt képéhez áll a legközelebb: a berontó őr, a lerúgott paplan és a „súlyos bársonyfüggönyök” mind-mind az ő művét idézik. Ahogy a mítosz képzőművészeti ábrázolásaiban, a versben is hangsúlyos az erotika jelenléte. Az Euripidész drámájával is kapcsolatban álló Alkésztiszben a halott test képei jelennek meg: „Mint a sírba, úgy mászik vissza az ágyba, / hüvelye nyirkos, hűvös katakomba.” Ez a képhasználat az első ciklus egyik versére, a Lázár feltámasztására is visszautal. A Pügmalión az emberi test médiuma és a technikai médiumok közötti felcserélhetőség lehetőségét nyitja meg: „Belenéztem a szemébe, / de olyan volt, / mint egy kikapcsolt tévé tükre.”
A mindössze két versből álló Succubus ciklus első darabja, a sötét hangulatú A madaraknak mintha egyúttal az előző ciklust záró Pügmalión ellenpontja is lenne, mert ezúttal nem a (női) test „összerakása” áll a középpontban, hanem annak széthullása: „Sárszínű szemgolyód, / mint a diót, / elvitték a varjak.” A ciklus mindkét darabja szoros kapcsolatban áll a Ros hasana szövegével, a Succubus, ami akár annak párverseként is olvasható, ismét a testi emlékezést tematizálja: „Legnehezebben a test felejt.” A középkori hiedelemvilág nőnemű démonának megjelenése is a testi emlékezethez kötődik: „Azt álmodtam, hogy újra szeretkeztünk. / Csak reggel jöttem rá, hogy egy succubusszal háltam, / hogy csak démon volt, / hogy csak hitvány másod kaptam.” (Kiemelés az eredetiben.) A Succubus számos antik mitológiai alakot vonultat fel (köztük Admétoszt is), szinte tablószerűen felmutatva az alvilágjárások és tragikus szerelmek történeteit, ám a mitológiai alakok felsorakoztatása, az egymásba nyitott kulturális kontextusok halmozása és az utalások sorozata egy ponton túl hatásvadász benyomást kelthet. A mottó szerint a vers egyik forrása a Szegedi Kortárs Balett Insomnia című előadása volt, innen olvasva válik jelentőségteljessé, hogy éppen ebben a versben tér vissza az álmatlanság témája („Én altatókon élek”), ami a verszárlat erős, szép hasonlatában teljesedik ki: „Hallgatom, ahogy szobám falait, mint a húrokat / megrezegteti a hajnali buszok zaja.” A kötetet záró, a ciklusoktól különválasztott Míg egy papírfecni elég visszatér a rezignált, melankolikus hanghoz. A kötetkompozíció szempontjából viszont problémásnak látom, hogy miért ez a vers került a záró pozícióba. Megítélésem szerint a vers nem adja meg azt az erős hatást, amit nyitóversként a Jób zsoltárai tudott. Lehetséges, hogy a Succubus hatásosabb zárlat lett volna.
A vakok zsoltárának egészéről elmondható, hogy jó érzékkel, ravaszul használja a magyar lírai hagyomány, a képzőművészet, a vallás és mitológia kódjait. Puskás Dániel gyakran használ enigmatikus irodalmi és képzőművészeti utalásokat. A kötetszerkezet nagy erőssége, hogy a ciklusok nem puszta díszítőelemek, hanem valódi funkcióval rendelkező tematikus és motivikus egységek (különösen igaz ez az Admétosz és A vakok legendáriuma esetében). A szofisztikált utalásrendszer és a kötetszerkezet íve mellett legalább annyira fontos azt is kiemelni, hogy Puskás Dániel költői nyelve mennyire gazdag a hasonlatokban. (FISZ, Bp., 2017)
B. Kiss Mátyás
