LegÚjabb Forrás

Bende Tamás

Kézírás
Egy ideje azzal foglalkozom,
hogy feljegyezzem a felejtés stációit.
Mint kéreglemezek a mélyben,
úgy vánszorognak bennem az évszakok.
Az illatodat már nem tudom felidézni,
és a hangodat is egyre nehezebb.
Ha előttem mennél a körúton,
a járásodról nem ismernélek meg.
Ma a kézírásod jutott eszembe.
Hogy nincs már meg az sem.
Ha elém tennének egy papírlapot,
idegen, rajzolt szavakat látnék csak,
akár korcsolya ívét olvadó jégen,
vagy meggyfa ágát, ahogy az égbe nyúl,
anélkül, hogy ráismerhetnék bármire,
ami nem is olyan rég még hozzám tartozott.
 
 
Csipkézett partok
Rosszul alszom a telihold miatt.
Fel-le kapcsolom a villanyt, hallgatom,
ahogy járkál valaki az emeleten.
Megnyílik a plafon, zubog, zubog a víz,
feltelik a szobám, óceánokban úszom,
hasadékok és korallzátonyok felett.
Végtagjaimat szétvetve lebegek,
nézem a tengeri rózsák hajlongását,
a bohóchalak ujjaim között cikáznak,
egy rája a homokba bújik.
Érzem, hogy a sötétből figyel valami.
Megindul, jön egyre közelebb.
Mint bokához láncolt vasgolyó,
úgy húz vissza fuldokló álmaimból,
hogy felkelek, arcot mosok, felöltözöm,
zárom az ajtót, és minden nap ugyanazon
az útvonalon ugyanoda megyek.
Így telik el az életem, és lassan
így felejtelek el téged is.
Nem leszünk könnyedebbek,
csak nehezedünk, mígnem végleg
megmerevednek mozdulataink,
és véget ér a sodródás, a lebegés.
Többé nem bízhatunk ösztöneinkben,
mert az évezredes áramlatok már
nem az ismerős szigetekhez visznek,
hanem a félelem csipkézett partjai felé.
 
Felriadok mielőtt
A rémálmok árkait hiába próbálom átugrani.
Amint elérem a túloldalt, egy láthatatlan
kéz visszalök, megnyílik alattam a föld.
Lassú vagyok, kizuhanok térből és időből,
a világűr körül ölel, magába fogad.
Itt váltunk el egymástól.
Egy kisbolygó gyűrűjén körbe-körbe sétálsz.
Egy pillanatra sem álltál meg, mióta itt hagytalak.
A hangot elnyeli a sötét, táguló anyag.
Felriadok mielőtt felém fordulnál
és megláthatnám az arcodat.