Itt egy lány. Legalábbis arcra annak tűnik. Öltözetem mintha az antikostól lenne, hatalmas, nehéz irha kabát, fejemen zöld vadászkalap. Mindkettőt a családi szekrényből nyúltam, valamelyik távoli, erdélyi szász rokon hagyta ránk. Félhold alakú szemüvegem kicsit Dumbledore-os, szemöldököm szinte összeér, Frida Kahlo-s. Az összhatás alapján nehéz eldönteni, hogy okoskodó vagy lázadó kamasszal van dolgunk. Előhúzok a zsebemből egy zacskó dohányt, már kicsit kiszáradt, és a szélnek hátat fordítva sodorni kezdek egy cigarettát. Végig siklik a nyelvem a papíron, jobbról balra, ez a kedvenc részem, ebben mutatkozik meg az igazi profizmus. Célzott, de mégis hanyag ez a mozdulat, pont annyi nyálat juttat a papírra, hogy ragadjon, semmi esetre sem többet, ez különbözteti meg a kezdőtől a tapasztalt tekerőt. Kiveszek kopott hátizsákomból egy könyvet, Sartre: Az Undor, és katonai bakancsos lábamat keresztbe vetem a szemben lévő padon. Áhá, még egy sör is lesz nálam, érzem, ahogy a doboz lefelé húzza a zsebem. Mikor kinyitom, a naplómra csepeg a hab. Az iskola közvetlen környékén tilos az alkohol, ez pont jó, megspékeli a dohány és a savanyú sör keltette tolakodó szabadságérzetem. Igen, ez vagyok. Határozottan vagyok valaki. Egy erős kontúros, kalapos öregember, egy vékony lány, aki nem elég csúnya ahhoz, hogy elkerülje a fiúk figyelmét, de nem is elég szép, hogy bárki is bevállalja a vadászkalapot. Nagy jövő áll előttem, ezt pontosan érzem ahogy fújom ki a cigarettafüstöt, miközben másodszorra olvasom azt a részt, ahol Antoine Roquentin hosszasan szemléli a gesztenyefa gyökerét. A jövőmet filozófus haditudósítóként fogom kezdeni, minden városban külön szeretőm lesz, mint a tengerészeknek. Talán egy horgonyos tetoválást is csináltatok, bár az apám szerint az túl proli. Kizárólag karikafülbevalós férfiakkal kezdek, sportos, műgyűjtő kalózokkal, akiket már kicsit megkóstolt az élet és a tenger. Papírszerű bőrük lesz, amin vékony, ropogós réteget képez majd a só, és esténként messzi kontinensekről fognak mesélni részeges történeteket. Amint csúcsra ér tudósítói karrierem, kiadok majd egy könyvet az életről és a halálról, saját fotóimmal illusztrálva. Talán le is fordítom, ha lesz majd rá igény, csak még nem megy elég jól a német, pedig apám németül, magyarul és románul is úgy beszél, mintha anyanyelve lenne, de csak a német az. Valahányszor tükörbe nézek, észreveszem, hogy pont olyan ferde a szám, mint az övé, de élőben nem, csak a tükörben. Ilyenkor arra gondolok, bárcsak a nyelvtudás is spermán keresztül öröklődne. Na, most már a kezem is dohány szagú. Ilyen szag lehetett, mikor télen befűtötték a Maros-parti házukat, mikor kint ropogott a hó, és a folyón korcsolyáztak, mert még nem ért el Erdélybe a klímaváltozás. Talán otthonos neki a füstszag, ezért nem teszi le a cigit – ez most fordult meg bennem először. Ha meleg volt, a folyóparton játszott a nyárfák alatt, fehér bőre tiszta szeplő és vörösre égette a nap, hajában megragadtak a nyárfa fehér szöszei. Engem is valahogy így képzeltek, zöld szemmel, vörös hajjal, alanyi jogon huncutul. Ezért is kaptam olyan nevet, ami már születésem előtt összeakasztotta a nyelvét egyes német ajkú családtagoknak, időben megalapozva várható pimaszságomat.
Lassan felmelegedik a söröm. Az utolsó kortyot a betonra öntöm, még nem tudom, hogy az utolsó korty a legjobb, mert annak fesztivál-íze van. Bevágom a naplóm és Sartre-ot a kinyúlt Eastpak táskába, alulra rejtem a dohányt, és elindulok az iskola felé. Szappanos vízzel hosszasan sikálom a kezem, nehogy lebuktasson a dohányszag, még azt se bánom, ha előjön az ekcémám. Kabátot cserélek, bezárom a vadászkalapot az öltözőszekrénybe, és hazafelé veszem az irányt.