Zoknik úgy álltak ki a földből, mintha eltemetett emberi lábak viselnék őket. Arra nem volt elég tíz perc, hogy alaposan megvizsgáljam, esetleg elmerészkedjek addig, hogy megérintsem őket. Egy férfi állt a gödör mellett. A fején haj helyett kábelek. Egy benzineskannából öntötte a mélyedésbe a tejet. Az utolsó csepp is belefolyik a gödörbe, mikor az állomás felé indulok tovább. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz ebből estére. Ha nem felejtem el, megnézem, és ha betemeti, akkor kiásom, remélem, nem leszek nagyon fáradt. Pimpó következik, és valami olyasmi kép van előttem, hogy a tej úgy ömlött, mintha az egész egy bőr lenne, mintha csak egy kígyót látnánk előbújni. Az a legfurább az egészben, hogy a kutya szaglászott a gödör körül, de ahogy leért a tej, úgy kábelek fogták a testét. Nyugtalanít, hogy nem tudom, a férfi elindult-e az állat felé.
A kezemen egy bogár, lecsapom, mielőtt még bajom lesz. A múltkor is tiszta ragya lettem, és úgy néztem ki, mint akinek az arcára babcsírák nőttek. Ráadásul ez a tünet akkor jelentkezett, mikor össze kellett állni egy csoportképre a karácsonyi meeting miatt. Annak örültem, hogy ezt a képet valamiért nem tették fel a céges csoportba, így is elég volt az a pár nap, amíg rajtam nevetnek. Egy évet nem bírtam volna.
Hiába csapom le, mozog. Egyszerűen kötelességének érzi azt, hogy elmenjen a vállam felé, és ott tűnjön el, ahová már nem tudja követni a szemem. Fogalmam sincs, hogy kinek kellene szólnom, hogy segítsen. Azt hiszem, ez már az ötvenedik csapás a rovarra, nem fogok megbirkózni vele egyedül. Lehet, hogy most végig kéne járnom a vonatot, és akit csak találok, megkérni, hogy segítsen, és csapjon párat a kezemre. Mielőtt elindulnék, azon kapom magam, hogy eltűnt a bogár. Leveszem a pólóm is, hogy megnézzem a vállam körüli részt, de nem találom. Na, nem baj, szálljunk le, ha jól emlékszem, holnap szabadnapom van, majd kialszom.
Elugrok a boltba, hogy vegyek még kávét, mert attól félek, hogy nem lesz elég a mai napra. Ha már ott vagyok, veszek kaját is, mert ki tudja, hogy meddig maradok műszakban. Sorban állás közben találok egy batmanfejes müzlis tálat, ami azonnal megtetszik, így muszáj a kosárba raknom. Chilles reggelire gondolok, a tejre meg a háztartási kekszre, amit elég kevesen ismernek, és nem igazán tudják, hogy miért jó, de én akkor is szeretem.
A munkahelyemhez közel annyit látok, hogy egy férfi rémisztően közel hajol a takarítóhoz. Benyitok a piros ajtón, ami az éttermek mögötti folyosóra visz. Megint ez a kocsonyaszag. Utálom, mert eldugítja az orrom.
Mulatós zene szól. Biztos, hogy az egyik munkatársam, mert ő szokott erre dolgozni reggel. Az ajtó előtt lebeg egy egész zenekar. Buborékméretűek, ezért tudott elférni mindenki ezen a szűk folyosón. Valahogy megszűnt az időérzékem, és nem is tudok tovább haladni. Egyszerűen elképeszt ez a zene, táncolni kezdek, pedig egyáltalán nem szeretem az ilyen zenét.
Úgy ropom, hogy lekerül a lábamról a cipő. Egyszer csak azt érzem, hogy a talpamba harapnak. Nagyon fáj, de a zene nem áll le, kénytelen vagyok táncolni. A fogsor egyre inkább habzsolja a lábamat, és amikor eléri a sípcsontomat, akkor hagyom abba a mozgást, de nem merek lenézni. A lábfejemet nem tudom megmozdítani, hiába próbálom. Hirtelen még jobban lesüllyedek, és akkor látom, hogy ez nem padló, ezek óriások, akik fekszenek, és az egyik elkapott a szájával. Úgy a szemébe néznék, de már a mellkasomat habzsolja. Gőzöm sincs, hogy ki lehet.