LegÚjabb Forrás / villámhárító – Horváth Adél novellája

A nő halkan morgott, semmi kedve nem volt hozzá, végül mégis elvette lánya kezéből a sárgult párnahuzatot. Az anyagot felhúzott lábaira fektette, majd az ágytámlának dőlt. Alkoholos filc, mosdatlanság és cigaretta szaga terjengett az elsötétített szoba levegőjében. Az apró, göndörhajú lány kacarászva ugrándozott a földön szanaszét szórt ruhák szigetein. Azt képzelte, a padló tenger, és csak a mosatlan göncök menthetik meg a fulladástól. 

– Annaország, Annaország! – kiáltotta vidáman, nagyokat szökkent. A nő sóhajtott. A franciaágy másik oldalán felhalmozott holmik között kutakodott, cigarettát keresett. Megtalálta, rágyújtott. Egy darabig nézte a kislányt, aztán inkább elfordította a fejét.

A játszószőnyegen gyűlő koszos tányérokat, poharakat figyelte, tudta, ki kellene vinni elmosogatni. Pár méterre volt a konyha, ám ez egy ideje túl nagy távolságnak tűnt. Három lépés a fürdő, két lépés a konyha, nyolc lépéssel be lehetett járni az egész lakást. Ahogy bámulta, úgy tetszett neki, hogy a tányérhalom nő és nő, egyre nő, eléri a szoba plafonját, terjedni kezd, és maga alá temeti. Őt és Annát is.

– Anyu, rajzolj rá madárkát is! Legyen madárka is a zászlón!

A nőnek összeszorult a gyomra.

– Meg szivecskét és csillagokat, anya! Azokat is!

A nő némán firkantott pár hanyag m betűt a vászonra, ám amikor a szivecskékre került sor megtorpant. Bámulta a régi szövetet meg a piros filcet, remegő kesztyűs kezét. Mélyet, utolsót szívott a cigarettából, majd elnyomta a combján. Újra megpróbálta, a toll hegye éppen elérte volna az anyagot, mégis elrántotta, és visszatette rá a kupakot. Nem volt rá képes.

– Annácska, és mondd, hány csillagot szeretnél rá!

A kislány nehezen felkapaszkodott az ágyra, majd vézna ujjaival, a felnőtteket utánozva, dörzsölni kezdte az állát. Hümmögött, majd a kérdést kikerülve fecsegni kezdett, gyermeki hibákkal, összefüggéstelenül. Törékeny, kesztyűs kezeivel hadonászott, belemerült a játékba, Annaország történetébe.

Magas hangja tompa alapzajjá vált, a nő nem értette, mit mond, és valójában nem is akarta érteni. Felhorkant, tekintete elsiklott a lánya mellett, és televíziós vásárlásba temetkezett. Robotporszívó, felmosóvödör, festékhenger. Teltek a percek, az órák, akkor ocsúdott fel, mikor valaki csatornát váltott.

– Upszi – suttogta Annácska, majd kihúzta a feneke alól a távirányítót. A nő zsíros hajába túrt, majd újabb szálra gyújtott. – Anyu – szóltalt meg félénken ismét a kislány. – Rajzolsz a zászlóra? 

– Persze, persze – tért magához a nő. – Tudod már hány csillagot szeretnél?

– Rajzolj rá kesztyűt, anyu!

– Kesztyűt?!

– Igen, olyat, mint a miénk! Hogy megvédje Annaországot a villámoktól! Ahogy mindig megvéd engem is! – kérlelte a kislány, miközben az anyja karjára meredt. – Hogy ne bántsanak úgy, ahogy téged bántanak!

A nő lepillantott az alkarjára, észrevette, hogy tévézés közben lecsúszott róla a kesztyű. A friss sebek csúnyák voltak, undorodott. Kapkodva húzta fel. Bólintott, majd a filccel egy az övékéhez hasonló tánckesztyűt rajzolt a párnahuzatra.

– Így jó lesz? – kérdezte, mire Annácskának már fülig ért a szája.

– Igen, igen! Nyírjuk ki! Nyírjuk ki!

A nő keresgélni kezdett az ágyon, meg is találta az ollót, ám elrejtette a párnája alá. 

– Menj csak ki, hozd be az ollót a konyhaasztalról. 

– Juhé, juhé! Felmászhatok a székre, ha nem érem el?

– Fel. Csak nagyon vigyázz!

Annácska felkacagott, majd izgatottan ugrált el a szobaajtóig. Ott aztán visszafordult. 

– Tudom már anyu, ennyi sok csillag legyen rajta – mondta, miközben kesztyűs kezeit kitárta, amennyire csak bírta. – Ennyi sok, amennyire szeretlek téged.

A nőnek összeszorult a torka. Nézte a lányát, ahogy ragyogó arccal áll a villogó kék fényben, lábainál üres flakonok, szemét. Nem érzett semmit. Erőltetett egy félmosolyt, bólintott, majd miután bezáródott az ajtó, előkapta az ollót, és levette magáról a kesztyűt.

.