legÚjabb Forrás

SZŰCS BALÁZS PÉTER

Három vers

Irodalomhoz értő ismerőseim társaságában vagyok.
El akarom mondani nekik, milyen nagyszerű verseket kaptam egy költőnőtől, Lázár Júliától. A három verset, melyekről beszélni akarok (CAMERA OBSCURA, NAVIGARE NECESSE EST, TAVASZ), monitoron olvastam, pedig az nem az igazi. Azt is el akarom mondani az ismerőseimnek, hogy a költőnő egy verseskötetét (Az ismeretlen) már korábban olvastam: igen jó könyv volt, kitűnő, eredeti és erőteljes versek voltak benne; s azt is el szeretném mondani, hogy Lázár Júlia jeles műfordító is: igen fontos könyveket fordított magyarra (példának okáért Sylvia Plath Naplóit), több fordítását olvastam is, s hálás vagyok neki ezekért a fordításokért. (Ki becsüli meg a műfordítókat, most komolyan?) De most mégis leginkább ezért a három versért vagyok hálás, mert bár monitoron olvasni nem az igazi, ezek a versek így is megérintettek.
Szóval ezt mind el akarom mondani az ismerőseimnek, de csak odáig jutok, hogy „egy költőnő”, s máris a szavamba vágnak. Nem engedik, hogy folytassam, mert nem szeretik, jobban mondva: nem tűrik a „költőnő” kifejezést – azt mondják, nem értik, miért kellene megkülönböztetni a szerzőket nemek szerint, mikor a versírás, a költészet a lényeg, s nem a nemek.
Ezért nem tudom elmondani nekik, amit szeretnék.

LÁZÁR JÚLIA

Fotó: Hollósy Bálint

CAMERA OBSCURA

fehér papír a fehér arc helyén.
melyik az igazi? keresem.
forróság önt el, hegyoldalra látok,
kecskék között camera obscura.
a fotós helye ott rögzül a tájban,
ahol a nő áll csupaszon, kalapban.
táncol a sziklán, mintha mi se fájna.
mintha felnőni vénen se akarna.
a fotósnak pózol, akit a látvány,
vagy a nő igéz, mindkettő, a szakma,
vagy semmi nem igézi, csak a vágy,
hogy ne hagyja még cserben az idő.

NAVIGARE NECESSE EST

hogy mondjam el? rejtik a csillagok.
virágok kelyhe és tücsökzene.
nem érted, én sem, mégis hogy lehet
vége, amikor nem volt kezdete.
elmaradtak a közös reggelek,
napok és esték, apró teendők,
nem nevelhettünk együtt gyereket,
tapintatosan hallgattunk a múltról.
csitul a láz vagy fölszökik megint,
nem érted? én sem. ez csak porhüvely,
burka a gyönyörnek és fájdalomnak,
önmagában sok és nagyon kevés.
és folytatom, mert nem érted és én sem,
megvan a helyünk, oda tartozunk,
a szeretteink, a házunk, kutyánk,
adósságok és sürgető idő,
van múltunk, és alig maradt jövőnk,
honnan a késő, nem várt szerelem?
a lehetetlent hogy lehet megélni?
honnan a görcs az agyban, ami nem
enged ki, és a végső pillanatban,
abban a repedt, utolsó tükörben
hiába látjuk tisztán, kik vagyunk.
a vers talán segít. varázsszavak
simítják a homlokod, a kezem
messze van. perzsel a nap,
a forró bőrt lehűteni nehéz.
nem érted, én sem, mi a feladat,
országnyi szennyel bírni hogy lehet?
csontig hatol a fény, fertőtlenít,
az agy kicsi szürke sejtjeiben
nem vág rendet, érik a lázadás,
a dac megint, nem számít semmi más,
se megszokás, se törvény, se vagyon,
élni nem kell. szeretni csak nagyon.

TAVASZ

most úgy önt el a napi szenny
virágzó birsfaág
hogy már a számnál bugyborog
nefelejcs, tulipán
tudom, hogy csapkodni tilos
zsálya, bazsalikom
a lábam zsombékot keres
kapor, levendula
az agy fényre emlékezik
egy felhőarc, borús
elér-e hozzám az a kéz
vagy tigrisliliom
mélyebbre süllyeszt vagy kihúz
akácfán a rigó
a földdel együtt mozdulunk
harsogó trombiták
haragvó istenek, ne még
a fűben patanyom
őt akkor sem, őt nem hagyom
erős, vén körtefa