1940 május 20-án a Nagy-Britannia elindítja a Dinamó hadműveletet. A Brit Expedíciós Haderő több mint 400 ezer csapdába esett katonáját kell kimenekíteni az ellenséges haderőktől körbezárt, sekély partokról. Nincs kikötő, nincs fedezék, nincs légvédelem. Christopher Nolan filmje a történelem legnagyobb mentőexpedíciójának napjairól mesél.
Adott egy alkotó, aki a máig ismert 21. század legsikeresebb filmrendezője. Filmjei szerzői filmek, producerével ’97 óta építik filmográfiájukat, családjukat, gyermekeiket. Az egészen alacsony költségvetésű motelzsánertől (Mementó), a kosztümös bűvészkrimin keresztül (A tökéletes trükk), a filmtörténet legsikeresebb Batman-trilogiáján át (a Sötét Lovag Trilógia), a kevert stílusú tér-idő (Eredet), sőt kozmosz-eposzig (Csillagok között), sikerült maradandót alkotniuk az elmúlt két évtizedben. Filmjeiket a szerkesztettség, a remek színészválasztás (vezetésük alatt Heath Ledger a filmtörténet harmadik Batman-Jokerének megformálásáért posztumusz Oscart kapott) és formabontó vizuális világ jellemezte eddig. A háborús film zsánerével nagy fába vágták volna a fejszéjüket? Vagy kis fejszét vágtak volna a túl nagy fába? Nézzük!
A Dinamó hadművelet és a dunkerque-i tragédia (siker?) a hadtörténet valóban alulreprezentált, filmes eszközökkel szegényesen újramesélt epizódja, az 1958-as mozifilm óta nem készült az evakuálást bemutató nagyjátékfilm. A számok hatalmasak. A fent említett több mint 400 ezer „fogságba” esett katonából több mint 338 ezret sikerült megmenteni. Több mint 100 brit repülőgép, 200 hajó, közel 2,5 ezer ágyú, 85 ezer jármű, 377 ezer tonna étel, 60 ezer tonna lőszer és 147 ezer liter üzemanyag veszett oda a mentés kilenc napja alatt. Nem csoda, ha a rendező megrészegült a számoktól. Egy ekkora expedíció bemutatása valóban héroszi feladat. A történés jól dokumentált, a fennmaradt számokból, fotókból valóban újraépíthetőnek látszik egy vizuális világ. Látszólag ez a vizualitás a mozgatója Nolan koncepciójának.
A képek mögé kerülő történetet a rendező három szálon indítja el – földön, vízen, levegőben. A három szál nem követi a kronológiát, és nem nem-követi a kronológiát. A korábbi filmjeit jellemző már-már bravúros időbeli szerkesztettség ebben az opusban nem tudja megmenteni a szegényes dramaturgiát. A történet, mint egy faék. A katonák rettegnek, meg kell menteni őket, megmentik őket, nagyrészt túlélik. A látszólag hármas sík (föld, víz, levegő) ugyanaz a történet, amit aligha tesz kevésbé kiszámíthatóvá, hogy bizonyos látószögekből, bizonyos történéseket akár kétszer is megtekinthetünk. Se a történetet, se a történet idő-szerkezetét nem csavarja meg elég határozottan ahhoz, hogy fenntartsa a feszültséget másfélórás népmeséjében.
Nolan viszonya a terrorhoz szintén határozatlan. Kisrealizmusából kiirtja a kifröccsenő szemgolyók Ryan közlegény-féle esztétikáját, a halált, a halálfélelmet mégis filmje egyik fő mozgatórugójának szánja. Kísérletet tesz arra, hogy hogyan lehet csak feszültségből felépíteni egy történetet (Zimmer elektronizált zenéje végigpumpálja a filmet). Száz percnél meghúzza a mozifilmhatárt, nem közli velünk se az előzményeket, se a történelmi együtt állást, az első pillanattól az utolsóig menekül. Koncepciója a film harmadik jelenete után bukik meg, amelyben főhősünket látjuk feküdni a homokban, amelyben végignézzük, ahogy a homályban egyre közelednek a „szőnyegbombák”, egészen addig, amíg a legközelebb fekvő katona ki nem robban a látómezőnkből. Ennél nincs feljebb. Rettegünk, rettegünk.
Egy kényszeres alkotót látunk a vászon mögött, aki folyton csak a kezeit mossa. Igyekszik megszabadulni az elmúlt évtizedek háborús filmjeinek gesztusaitól. Ne legyen ironikus, ne legyen nagyrealista, ne legyen szarkasztikus, ne legyen patriotikus, ne legyen dokumentarista. Filmjét arra a bravúrra építi föl, hogy ember nem komponált még ennyi kézi-hatású képet a 113 kilós IMAX kamerára; ami valóban technikai teljesítmény, de a dramaturgia, az érzelmi ívek hiányát mégsem képes pótolni. Filmje egy igen gyenge képzelőerővel megalkotott érzelmi skálán manipuláló festménysorozat.
Az alakításokról nemigen érdemes szólni. Az akció mellett mindenkire hozzávetőlegesen tíz mondat jut. Az egyetlen dramatikus szál, a kis civil mentőhajón igen szegényes. A kapitány persze hogy megy menteni, a két naiv kamaszfiúból egy persze hogy úgy hal meg, hogy nem is látja a háborút, a rettegő kimentett katona sokkját persze hogy megértik, de persze hogy nem fordulnak vissza, amikor arra kéri őket, hogy ne vigyék őt vissza a pokolba.
Nolan történetében mindenki hős. Kenneth Brannah, aki akár még jó is lehetne (ha nem csak azzal foglalkozna a rendező, hogy hogyan lehet egy spitfire-re úgy feltixózni azt az ipari filmcséplőgépet, mintha csak egy gopro lenne), olyan mondatokra van kárhoztatva, mint: „A haza eljött értünk.” A hős pilóta szintén majdnem elsírja magát saját teljesítményén, amikor felgyújtja hősies repülőgépét, és stabil terpeszállásban várja, hogy elfogják a német katonák.
A legszomorúbb, hogy a sok hibakerülgetésben, realistának álmodott filmjébe mégiscsak sikerül egy-két teljes technikai blődséget belecsempésznie. Kíváncsiak lennénk, van-e néző, aki nem gondolkodik el a látottak után azon, hogy vajon valóban ki lehet-e cselezni egy segédmotoros kishajóval egy vadászrepülőt? Illetve: vajon egy spitfire-rel lehet-e még légi csatázni, ha kifogyott belőle az üzemanyag?
Ezek után már azt is nehezen kérjük számon a giccskavalkádban lubickoló rendezőtől, hogy ugyan milyen gondolatai támadtak arról a történelmi tényről, hogy a náci vezetés vajon miért nem mészárolta le a nyílt partokon az ellenséges katonáka? Mert ugye a mentés kilenc napja során, a védőkkel együtt alig halt meg a védtelen menekülők tizede. Nolant látszólag se a világpolitika, se a hadtörténet nem érdekli. Érdeklődésének hiányában egy dramaturgiai fércmunkát tár elénk, megfosztva bennünket a gondolkodás örömétől. Kellemetlen gesztus ez tőle, hiszen eddig szerette, ha vele együtt mozgattuk meg a szürkeállományunkat. Kívánjuk neki és magunknak, hogy legközelebb ne egy Stephen King regény képi világába szeressen bele.
(Dunkirk; írta és rendezte: Christopher Nolan; főszereplők: Tom Hardy, Kenneth Branagh, Fionn Whitehead, Damien Bonnard, Aneurin Barnard , Lee Armstrong; fényképezte: Hoyte Van Hoytema; vágó: Lee Smith; látvány: Nathan Crowley; zeneszerző: Hans Zimmer)
Szabó Márton István
Discussion about this post