Magasföldszint

Dévényi Ádám elmaradt koncertje helyett

Ki menekülne bele az éjszakába, ha tudja, hogy sose lesz záróra? A közeli helyeken minden ivócimbora tudja, hogy megállt az idő. Azt mondják, már várni sem érdemes rá, inkább a futamokat vizslatják, kint a lovin: ki lesz ma a befutó? (Talán az a hirtelenszőke-fakó?) Furcsa lovakról álmodik a Mester is most, a bárpultra dőlve. A sarokból egy hencegő figyeli az ajtót, kik járkálnak ki-be, kibe lehet belekötni? Mintha gipszbe lenne mártva az arca; ha grimaszol, pattogzik le róla a maszk. „Mit iszol, mit iszol?” – kérdi egyre a pult felé kacsintva…
Régóta üzemel ez az állvapofázó, mondhatni országnyi a törzsgárda. Mint megannyi zsíros zsoké a poros magyar derbyn, szemellenzős, karámokba kényszerített, egymásra prüszkölő vesszőparipákat rajtoltatnak. Mesterünk már rég nem fogad semelyikre, de azért egy-két (három, négy, öt, hat) pókerparti mindig belefér. Relatíve bármikor jöhet egy ász király, hát: All in! After the spin! Merthogy a rulett is játszhat néha – orosz szakosok előnyben –, éppen a piros hetesen áll a kis csontgolyó. Csak a dalai nem forognak köztünk jó ideje. Pedig nem járt le egyik „seláger” se, némelyik még a kereskedelmi rádiókból sem kopott ki. Na ja, legalább a betevő jogdíj megmarad. „Mint kínomban a színpadon, fejem a lábam közt, ülök a nyakamon, homokkal teli a szám, szép vagyok, mosolygok rám.” – mormogja maga elé a verzét, ahányszor meghallja az örökzöldet. (Talán lombhullatónak szánta ezt is?) Utoljára egy nyitott műhelyben énekelte némi iróniával, szájszélrángással, ugyanolyan cinkosan, ahogy annó, ugyanazoknak a keveseknek, akik a hetvenes-nyolcvanas években egyre többen lettek a pinceklubrendszerben nem számozott, de mégis ellenőrzött székeken ülve – s most mégsem gyarapodnak. A fellépések sem érik egymást a koncertnaptárban. Átmeneti kabátban kell átvészelni az átmeneti időket, széllel szemben, csendesen. Úgysem lehet túlharsogni a mindennapi éjekben torbézoló zajnokokat, a melegedő hajnalokon kivilágos virradatig alva mulatókat…
Maradék kis jelenek azért vannak néhanap. De az esti koncert elmarad. Várja a dalnok, hogy megjöjjön a hangja. (Minekutána egy görcs ragadta meg a torkát.) Pedig a műhely még épp nyitva van, a bőrdíszműves műhelyes ezt az évet is kihúzza valahogy a kényszerűségből kitett tábla nélkül: „Szabadság miatt zárva.” Mesterünket a kocsmába is hiába várják mostanában, a bárszéken ringatózó Misz Melankólia is hoppon marad ma. „Én od’adtam neked egy nagy korsó lelket, de habokra nem maradt szufla, nem kell, hogy rögtön, jó részletre kölcsön, de valamit adjál már vissza.” – próbálkozhatna a sarokból ismerős, hencegős idegen, ha elszaladna érte, hogy valami mondvacsinált tartozásra hivatkozva mégis lecsalogassa. Nem nagy híve a futásnak, de ez egyszer nekilódul. Ábrázatát útközben szétmossa az eső; kiköpött úgy fest, mint a boldog herceg a meséből. (Azt hittük, már sose jő…) Mikor a Mester kopott zakójában ajtót nyit, csak áll dülöngélve a cipőjénél összegyűlt tócsában. (Elnyomja bánatát – ígéri magának.) Zavartan int. Remeg a keze, és virul a szája. Kicsit magas neki ez a földszint.

2015. május 2.

*A szövegben jelöletlen idézetek találhatók Dévényi Ádám Átmeneti kabát című dalszövegkönyvéből és egyéb szerzeményeiből. Felhasznált hanganyagok: Postássy Juli – Dévényi Ádám – Trunkos András: Nincs kegyelem (1986); Dévényi Ádám: Mindennapi éjek (1994); Dévényi Ádám és az Átmeneti Kabát: Olyan jó (2008)

Papp Máté