Túl vagyunk a 3. Magyar Filmhéten. A magyar filmfinanszírozás összeomlása utáni harmadik filmmustra programja idén viszonylagosan karcsúra sikeredett. Az induló év vetítésprogramjában három évnyi filmtermés bemutatására nyílt lehetősége a szervezőknek, a második Filmhét programjában az akkor megszülető Magyar Filmdíj 18 kategóriájában versenyző és a versenyen kívül vetített filmek száma összesen 270 volt. Idén alig vetítették le ennek a mennyiségnek a negyedét, a Filmdíjat viszont 23 kategóriában ítélték oda. Mi történhetett?
A magyar film, mint a magyar foci. Csak még jobb. Nemzetünk ékessége, zászlaink címerállata, ráadásul, bár nagyobb átszervezéssel, de jóval kevesebb pénzbevonással sikerült talpra állítani, mint a nemzeti sportot. Nem beszélve arról, hogy aki még sosem látott BL-döntőt, az is látott már Oscar-díjas filmet: tudja mit jelent, tudja mennyit ér.
Az idei mustra valahogyan mégsem a teljes kép bemutatását tűzte ki céljául. Az egyelőre még igen fiatal Magyar Filmdíj köré kívánta felépíteni a fesztivált. Így aki azért jött, hogy egyetemisták, fiatal filmkészítők filmjeit, animációs filmes áttekintést vagy premier előtti filmeket láthasson, az csalódott. Lényegében néhány tavalyi mozifilm, néhány sikeresebb tévéfilm, a fesztiválnyertes animációs és kisjátékfilmek mellett egy-egy dokumentumfilm, és néhány Fábri-film került vetítésre. Pedig azt gondolnánk, hogy aki eljön egy ilyen fesztiválra az nagyjából képben van a már sokszor vetített alkotásokkal. A néző a rejtett kincseket keresi.
Amikor magyar filmre ülünk be a moziba, szurkolunk. Csak jó legyen! Évtizedeken keresztül együtt küzdött a néző az alkotókkal: mindnyájan reméltük, hogy a gyerekbetegségek múlandóak. A nyugati nyitással nem csak a többnyire eddig is nyitott (bár kétségkívül más költségvetésből, alapanyagokból stb. dolgozó) európai film, de az amerikai film felé is elkezdett közelíteni a magyar. Finomabb fények, gördülékenyebb kompozíciók, kidolgozott színészvezetés, alásímuló zene és hangvágás – ezt várták a mozinézők a magyar filmtől. Tudták, hogy szép lassan meg is fogják kapni.
A Magyar Filmdíjat nyert filmek kivétel nélkül mind kiemelkedő alkotások. A martfűi rém feszes és megrázó, méltó emléket állít a megtörtént eseményeknek, Hajduk Károly alakítása mindenképpen maradandó, a látvány olyan szenvtelenül realisztikusan tökéletes, mint A bárányok hallgatnakban. A Tiszta szívvel kedves és izgalmas kísérlet egy társadalmi probléma filmes feldolgozására. Bucsi Réka LOVE és Deák Kristóf Mindenki című filmjei valóban kategóriájukban világviszonylatban is a legjobbak között szerepelhetnek. Kovács István Szürke senkik című filmjében egy erős vizuális koncepció mellé kiváló színészvezetés párosul; Keszég László, Molnár Levente, Kovács József, Trill Zsolt remek alakítást nyújtanak. A #Sohavégetnemérős pedig valóban közönségfilm, egy napjainkat mindenképpen meghatározó zenekaron keresztül mutat be többnyire szellemes jeleneteket – a későbbiekben fontos munka lehet: egy egész színészgeneráció pályakezdő mozdulatait örökíti meg. Életszeretet árad belőle, ezért lehet, hogy a zenekar gyenge szereplése és a szörnyű hangkeverés mellett is díjat szavazott neki a közönség.
A technológia fejlődésével (és a tengerentúlról idehelyezett nemzetközi koprodukciókkal), az olyan hiperprodukciós cégek terjeszkedésével, mint az HBO, az amerikai és a magyar film közötti különbségek ma már teljesen elmosódni látszanak. A magyar film a legtöbb műfajban képes a technikai tökéletességre. Az elmúlt években készült itthon technológiailag tökéletesen kidolgozott vígjáték, kosztümös és háborús film, western, dokumentum- és ismeretterjesztő film, thriller és animációs film.
Szeretjük a magyar filmet. Pedig magyar. Kicsit jobban is szeretjük talán, mert magyar. De a legtöbb esetben még két dolog hiányzik: a forgatókönyv és a színészvezetés. A casting direktorok ritkán vállalnak nagyot: minden filmben ugyanaz a negyven-ötven színész szerepel. Érthető: mindenki olyan szereplőt szeretne, akinek van már filmes tapasztalata – és ez a rókafogtacsuka. A Filmhét színfoltjai voltak a már említett keveset látott színészek (Hajduk Károly, Molnár Levente, Kovács József). Remek rendezők remek választásai, remekül vezetett remek alakításokban. Még jobban kitűnik a színészvezetés fontossága, ha Trill Zsoltot és három alakítását hasonlítjuk össze a Tranzitidő, A martfűi rém és a Szürke senkik című filmekben. Egy kiváló rendezésben valóban kiváló.
Forgatókönyvből pedig kétfélével találkozhatunk: kísérleti, elvarratlan szálakat hagyó, hullámzó kidolgozottságú könyvekkel, amelyek még mindig nem elég bátrak egy-egy abszurd beszélgetés, monológ vagy cselekmény bemutatására; és a tökéletesre dolgozott, tankönyv-szagú sorrendben csordogáló műfajifilmes történetekkel, melyeken a (szerencsés módon) már-már megszokott tökéletes látvány sem tud majd segíteni a jövőben. Természetesen vannak kivételek, világviszonylatban is valóban kiemelkedő alkotások, már nem csak a moziban, a televíziós gyakorlatban is. Bízunk a magyar filmben. Bízzunk a magyar filmben. És kívánjunk jövőre egy kevésbé díj-központú, jóval színesebb film-merítést!
Szabó Márton István
Discussion about this post