avagy A két pápa Hollywoodba megy
Bergoglio bíborostársaihoz hasonlóan II. János Pál pápa halála miatt érkezik a Vatikánba. A választáson, amelyen Ratzinger bíborost választja meg a konklávé, Bergoglio is feltűnően sok szavazatot kap. Tizenkét évvel később az argentin bíboros lemondása ügyében tér vissza Olaszországba, az ellentétes elveket valló Benedek pápa azonban nem akarja elengedni – más tervei vannak a számára.
Fernando Meirellesa Oscar-jelölt argentin filmrendező (Isten városa), Anthony McCarten új-zélandi Oscar-díjas író (A mindenség elmélete, A legsötétebb óra) drámáját dolgozta vászonra. Az alkotás első blikkre vallástörténeti-teológiai bulvárfilmnek tűnhet – de nem az: a világklasszis alkotópáros a változásról készített filmet.
A film nyitánya valóban egy Diana-típusú bulvár-történeti munkára hajaz. Különböző archív felvételeket látunk angol, francia, német nyelvű televíziós adásokból, amelyek II. János Pál halálára reflektálnak – az alkotók ezeket a felvételeket keverik a közönség számára eddig sosem látott választási dogmákat bemutató játékfilmes képekkel. A bravúr ezen a ponton kezdődik: a rövidre vágott közelik, a képregényszerűen sokszínű beállítások, a vígjáték-nyitány hagyománnyal ellentétben (ahol a zenére vágott szekvencia a film elején többnyire, a kötelező kreditek felvillantásával karöltve, csupán a várost, a környezetet, a karakterek hétköznapi életét hivatott bemutatni) ez esetben konkrétan a dogmatikus hagyomány mechanikus gépezetének kritikája, szatírája – látjuk ahogyan a bíborosok az aranyos díszletek között, szentesített mozdulatokkal kampányolnak, manipulálnak, pártoskodnak.
A film az angol mellett főként spanyol, helyenként pedig olasz, illetve latin nyelvű szekvenciákkal dolgozik – Sorrentino Az ifjú pápájához hasonlóan hitelesen avat be minket a Vatikán többnyelvű világába. A fő cselekményszálhoz a pápaválasztást és az azt követő argentin, illetve olasz egyházi mindennapokat bemutató jelenetek után érünk el: a két szélsőségesen különböző vallási vezető/politikus/gondolkodó pápa a nyári rezidencián feszül egymásnak.
Alkotói szempontból a cselekmény főszálának kiemelése finoman szólva is problematikus: már a jelenlegi történelmi távlatból is félő, hogy a közösségi emlékezet a német pápára csak mint az egykori Hitlerjugend tag, radikálisan fejlődésellenes vezetőre emlékezik – a karaktert a prekoncepciók miatt az első pillanattól kezdve nehezen zárja szívébe a közönség.
A filmnek azonban mindkét pápa a hőse; állítása: Benedek nélkül Ferenc sem az ma, aki. A hosszú beszélgetések szinte kivétel nélkül fenntartják a figyelmet. Két értelmiségi gondolkodót látunk, akiknek álláspontjai a film során más-más nézőpontokból, de ugyanúgy érthetővé válnak. Mindezt a rengeteg humorral átitatott dialógus, és az egyben tartott jelenetekben brillírozó színészóriások játéka biztosítja. Hopkins introvertáltságában is szerethető intellektussá varázsolja Benedek alakját, Pryce-ból pedig sugárzik Ferenc jól ismert, bölcs-nyugalmat árasztó karizmája.
A két pápa beszélgetései a változásról, a változás szükségességéről, az értékmentés mibenlétéről szólnak egy baráti, közös vitanyelven, amelyben az egymásra nyitottság látszólag alapvető mégis újra és újra megkérdőjelezendő tényező.
„Irtottad a szocialista irodalmat, elhatárolódtál a melegektől, mi történt?” – kérdezi Benedek. „Megváltoztam” – mondja Ferenc. „Megalkudtál.” – mondja Benedek. Ez a gondolat a mű központi kérdése: honnan ismerjük fel, hogy a változás jótékony egy olyan korban, amely rengeteg történelmi példát sorakoztat fel a változás kárhozatba taszító hatásmechanizmusai mellett?
A szociológiai(-teológiai) kérdésfelvetést a film készítői egy mesterien elkészített lélektani dramedybe csomagolják. A már említett pörgős montázsszekvenciákkal időről-időre machináló vágás tempót ad a természeténél fogva lassan csordogáló kamaradrámának. A színház „akkor-ott” igazságát pedig a kiemelkedő operatőri munka emeli át (meglepő sikerrel!) a mozgóképre: César Charlone egyben tartott képei dramatizálják a cselekményt. A hasznos ráközelítések, kinyitások, átélesítések dramaturgiai csúcspontokon, észrevétlen könnyedséggel történnek meg. A tévéfilmes gyorsasággal készült produkcióban tehát Charlone és Fernando Stutz vágó munkáját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy valódi összművészeti alkotással van dolgunk.
A jövő filmgyártásának makettje ez a technológiát, kreativitást, gondolatot összedolgozó kosztümös film, ami még csak nem is egy kisebb fejlődő ország éves GDP-jéből készült. Az alkotás tehát minden ízében a szükséges változásról szól, arról, hogy minden mozgásban van, és azé a jövő, aki felismeri azt, amerre a világ halad. A történet ezúttal happyend: Benedek képes megváltozni, annyiban, hogy átengedi az egyházat a változásnak, Ferencnek.
A két pápa nem is a történelmi hitelesség szempontjából vizsgálandó (hogyan lehetne történelmileg hiteles egy film, ami két történelmi személy egymáshoz intézett magánbeszélgetéseiről szól?), hanem ahogyan a Ferenc-jelenséget értelmezi. A film Ference pedig hibázó, változásra képes vezető, olyan ember, aki révbe ér: előítéleteitől, hibáitól megválva válik szabaddá. Végtére is kimondhatjuk, hogy a film összes technikai hiányossága, sokszor újra lelassuló, már-már didaktikusságba hajló párbeszédei ellenére is előremutató, érzékenyítő munka – s mint ilyen, nagy szolgálatot végez ez ínséges időkben.
(A két pápa; rendezte: Fernando Meirelles; írta: Anthony McCarten; főszereplők: Anthony Hopkins, Jonathan Pryce, Juan Minujín, Luis Gnecco, Cristina Banegas, María Ucedo; fényképezte: César Charlone; vágó: Fernando Stutz; látványtervező: Mark Tildesley; jelmeztervező: Luca Canfora, Beatriz De Benedetto; zeneszerző: Bryce Dessner)
Szabó Márton István
