mese a barátságról és a zöldesszürke templomtoronyról

Csendes Toll egyik legkedvesebb képzőművész barátja is hetven éves lett. Előfordul ez más, közönséges emberi lénnyel is, de ha a barátod lesz annyi, az más. Azt nem tudja CsT, hogy neki milyen érzés lehet, megérti és megérzi-e az emberi lény igazából az idő ilyen tréfás jelzéseit, valószínűleg nem. Hiszen a lélek és a test nagyon ritkán öregszik egyszerre. Csendes Toll mindig is mesterként tekintett barátjára, már akkor is, amikor megismerte, amikor alig volt több a mostani CsT-nél, lassan húsz éve, és mégis sütött Péterből az idős mesterek bölcsessége. Alázata és türelme, ami a művein is látszik, hiába nem akar most Csendes Toll barátja remek műveiről beszélni. Az emberről se, de egy születésnap és egy kiállítás-megnyitó kapcsán lehetetlen megkerülni, hiába határozta el, hogy most valami egészen másról fog beszélni Molnár Péter kapcsán. Mert írt már jó pár rövidebb és hosszabb szöveget Péter műveiről, ajánlott neki néhány verset, rövidebbet és hosszabbat is, régebbi köteteiben megtalálhatóak, és kapott tőle egy gyönyörű borítót, ami konkrét kapcsolatuk kezdetét is jelezte, egy tengerparti kavicsmező festményét, CsT máig legtalálóbb és legegyszerűbb borítóját. Hiába nem akar Csendes Toll művekről és az alkotóról beszélni, kikerülhetetlen.

Miről akar hát? A barátságról, hogy az mennyire nem kor- és időfüggő, azaz hiába találkoznak ritkán, néha csak képeken keresztül, akkor is működik. Miről beszél Csendes Toll? Arról, ha ritkán is, de amikor találkozol a barátoddal, rögtön nagyon figyelsz rá és viszont, nem kell közeledési időt ráhagyni, rögtön ott vagy, vele. Sétálsz a kecskeméti utcákon, tereken, hosszan hallgatod, amíg barátod elmagyarázza, hogy fogta meg a templomtorony zöldesszürke patinája és mi mindent indított el benne, miközben eszedbe jut, hogy már a legelső képein is volt ugyanilyen patina, negyven éve, hogy ez most épp mennyire fontos lesz majd, de még nem tudod, miért. Ülsz kertvárosi műtermében, nézegetitek a legutolsó félkész műveket, hosszan hallgattok, de nem feszélyez benneteket. Rengeteg dologról nem beszéltek. Ez a mélysége barátságotoknak, és nincs egyikőtökben sem hiányérzet.

Amikor CsT női családtagjai kórházban voltak, egy kiállítás kapcsán elutazott hozzájuk barátja, meglátogatta őket, és este az elárvult fiúszakaszt kezelésbe vette, vacsorát készített, elmosogatott, rendet rakott, törődött velük. Amit semmi más nem tudott, erre volt legnagyobb szükségük, és ő tudta. Erről akart beszélni Csendes Toll. Ilyesmiről. Hogy így képzeli a barátságot, időt állóan, ha nem akarunk – elkoptatott és ijesztő – nagy szavakat használni, nem is kell, de akkor is el akarja mondani, hogy ez már így van, lesz és marad örökre. Isten éltesse a kiállító művészt, barátot! Lassú Víz testvéremet!

Csendes Toll